Szögi Csaba
Nők
(részletek)

A haver anyjával beszélgetek a megszokott helyemen náluk, a konyhaasztalnál, zöldbableves-recepteket mesélünk át részletesen, a haver közben a fűtőtest mellett, összekuporodva vinnyog, én meg a gasztronómiai kisértekezésem közben a plafont bámulom, azaz mindkét karomat, ahogy a testemet elhagyva fent lebegnek, a plafonnak szorulva integetnek vissza felém, az anya az imént végigszívta velünk a százas dzsebát, viszont a gombához nem ért, nem is evett velünk úgy egy órája.

Az első is itt esett meg, mármint a gomba és énköztem, ezúttal kint ültünk a teraszon, akkoriban még söröztem, beszélgettünk, csendesen, kellemesen, egyszer csak kopogtatott a psilocybin. A terasz végigfuttatva szőlővel, kellemes kis lámpa hátulról, nemrég kezdett sötétedni, ücsörgünk, és egyszerre széles sávban kidomborodtak számomra az idomok, kifényesedtek a színek, minden hajszálra pontos volt és éles. A sáv fölött és alatt maradt minden az „eredetiben”. Istenem, talán ez volt a legszebb. A legelső, furcsa… A tempóm se változott szemernyit sem. Csak ez az egyöntetűség a sávval. Mondanom sem kell, a része voltam. A részem volt. Harmónia.

Máskor meg felmásztunk a kilátó maradványára a Népkert mögött a segédpályán. Betonoszlopok, rajtuk egy betonlap. Rágyújtottunk itt is egy százasra, felbontottuk a doboz söreinket, a gombát szűk egy órája ettük meg, még fent a városban. Hasta la vista. Épp megy le a nap, szemben ülök vele, magába olvaszt. Magamba olvasztom. Oldalba bököm a havert, hogy nézd már!, ilyet még nem láttál. Ráköti magát ő is a köldökzsinórra. Nap apa zihál, Föld anya nyöszörög, Nap apa elvérzik. Már csak egy vékony csík marad a napfolyásból… felriadok! Tesó! Hogy a picsába megyünk innen LE??! Innen? Miért? Ahogyan feljöttünk. Lemászunk.

– Innen?! – Picit elbizonytalanodok. Isten tudja, milyen irányba. De látom rajta, hogy ő is.

Viccelődünk:

– Figyelj, hívjuk ki a tűzoltókat, mondjuk azt, hogy elhoztuk a macskát (vagy hörcsögöt, aranyhalat, pulykát) sétálni, felmászott a fára, és nem tudjuk lehozni oooonnnannn…

Valahogy csak rászánom magam, legalább, hogy nekikészülődjek. Óvatosan leereszkedek az egyik oszlop mellett, már csak két karommal tartom magam – ugyanazokkal, akik fentebb magamra hagytak néhány recept erejéig –, és akkor várok. És várok. Elképzelem, ahogy elengedem magam, és zuhanok, majd rugózva földet érek, és oldalra elbukfencezek. (Én nem tudom, mindez meddig tartott, mire összeszedtem a bátorságomat, mindenesetre másnapra erős izomlázam lett. (Pedig a karjaimat edzésben tartom. Lásd fentebb!)) Aztán ahogy végre-valahára elengedem a plató szélét, ennyi történik:

– P-pp.

Körülbelül három centit „zuhantam”. Ezen persze megint csak jót röhögünk, de ekkor jön a következő nagy probléma:

– No, ez oké… de hogyan fogjuk lehozni a söröket?!

* * *

De vajon mért mindig ezek a nők indulnak rám? Akiknek „komoly”, régóta tartó kapcsolatuk van. Mintha bennem találnák meg a „szükséges pluszt”, olykor szexuális, de leginkább lelki értelemben – a hosszútávfutást viszont már nem nézik ki belőlem, nem látnak bennem megfelelő férj- vagy apaanyagot. Valóban ilyen lennék? Megrögzött poligám? Vagy csak rám húztak egy skatulyát. Rossz a hírem, bárhová nyúlok, megelőz.

Lassan képtelen vagyok már ezen töprengeni. Keresni a „hibát”. Magamban vagy másokban. Egész kamaszkoromban – ami nálam persze jó sokáig tartott – mindig a nőket okoltam, ők tehetnek róla, hogy nincs igaz szerelem, nem bírják hosszú távon az intenzív érzelmeket, csakis akkor, ha a férfi taktikázik, nem mutatja ki a sajátjait, megjátsza magát, maszkot húz. A szerelem karnevál a karneválon belül. Jó időbe beletellett, mire észrevettem, magam sem vagyok különb: ha a nő a torkát tárta elém, én bizony beleharaptam… és nem is gyengéden! Így illant el mindig az Éden, haha.

Később aztán, egészen a közelmúltig, éveken át csakis magamban kerestem a hibát, az okokat. Ha valakire „skatulyát húznak”, annak azért oka is van… Valóban nem vagyok állhatatos a nők iránt tanúsított érzelmeimben, naponta akár többször „szerelemre” lobbanok, hogy az előző alanyát – vagy sokkal inkább tárgyát – egy szempillantás alatt elfeledjem, koslatok tovább, mint a bagzó kandúr. Hosszú távon – hosszú táv? Egy évnél tovább egy kapcsolatom se tartott… – csak akkor működött a dolog valamelyest, ha a másik nem lakott ugyanabban a városban, és csupán ritkán találkoztunk. De itt is véget ért egyszer csak az egész, mert valamelyik fél kibillentette érzelmeivel az egyensúlyt, játék ez, játszma, megjátszás. A részemről is, de már unalmas. Akkor már inkább maradjunk az önkielégítés-szexus / álmodozás-szerelem kombinációjánál. Mára sokkal jobban élvezem, ha csak álmodozom a Nőről – akár többről is egyidőben –, miközben csábítgatom – de nem csábítom el! És időnként úgy érzem, sokkal jobban vágyom arra, hogy gyerekem legyen, mint asszonyra, „teljes” családra, az európai álomra. De ez is fals, ez is csak egy álom.

És ott vannak még a bogaraim, a bogaraitok: negyven év alatt mindössze két olyan ember akadt, akivel jól meg tudtam férni egy fedél alatt – beleértve a szüleimet és mindenki mást is –, ebből az egyik férfi volt, Máté evangélista, jótét lélek, bár élvhajhász, akár magam is. A másik a Kopasz Énekesnő. Akivel furcsa ambivalenciákat tartalmazott a kapcsolatunk, semmiképp sem tekinthető szokványosnak az akkori viszonyunk, mindenesetre boldog szenvedés volt az a szűk fél év, míg ott laktam vele a „bázison”, amolyan kétszemélyes kommunában. Nekik talán nincsenek is bogaraik – attól függetlenül, hogy a Kopasz Énekesnő kefélt mindenkivel (velem is) nyakra-főre, Máté evangélista pedig csak a legritkább pillanatokban volt józan akkoriban –, ráadásul még az enyéimet is elnézték. Mert nekem bizony vannak: Boldogan egzisztálok a szüleim placcán egy külön kis zugban – a „borzlyukban” –, ellebegek az irodalom, a zene és olykor a marihuána varázsszőnyegén, ám ha kilépek a kvázi valóságba, folyton beütöm valahova a homlokom, vagy mások koccannak a bordáimhoz. És akkor nem is beszéltünk még az ágyéktájékról…

Mára nem okolok már senkit – se magamat, se tégedet, egyetlenem –, nem keresem a „hibákat”, hibák nincsenek, ahogyan szerelem sincsen. Nem hiszek a szerelemben. Kapcsolatok vannak, amelyek ilyenek vagy olyanok. Létezem, és ez maga a Csoda. Ha az én létezésem az „esőcsinálóé”, akit időnként felkeresnek az emberek, áhítattal, tisztelettel, netán szeretettel, de túl hosszú ideig nem képesek meglenni a társaságában (ami persze fordítva is igaz!), akkor én azt nem csupán elfogadom, de hálát adok érte, és derűvel tölt el.

És akik felkeresnek, azokat mindig szeretettel visszavárom szerény hajlékomban, ráadásul vannak közöttük néhányan, akik addig maradnak, ameddig tetszik, akár közös testi, lelki és szellemi gyermekek felnevelésének erejéig is.

Ugye tudod, Holdnővérem?...

Vagy egyszerűen csak rest vagyok. És kényelmes. Meg aztán a szenvedélybetegségeimről se feledkezzünk meg. Mert bár tudom a mértéket, azt elvetni ezen az Úton nagyon könnyű. Szent még nem vagyok, tudjuk. Álszent sem. No, bolondnak bolond. Élem a kényelmes életemet, és arról álmodom, hogy teljesen elszakadok ez anyagi világtól.

* * *

Aki soha nem bizonytalan, akinek sosincsenek kétségei, az nem is ember talán. Teljesen magabiztos csak a szent és az ostoba.

Én látom magamat minden pillanatban egy alternatív valóságban, egy boldog és harmonikus kapcsolatban, tisztán látom Fannit és Hannát, a kis ikerlányokat, szőkén, masnival a hajukban, nőm arca is feldereng. De hát nem hiába hívnak engem Álmodó Arimánnak.

Annyira, de annyira gyönyörűek vagytok mindannyian, itt, a városkában is, a központban, lenn a tónál, de mindenütt a világon! Igen, mind. Látom az imént, ahogy jövök haza a bevásárlásból, a kutyáját sétáltató húsos kislány csodálkozó tekintetét, őt nem igazán szokták így megnézni. Pedig nem „vetkőztetek” én – hiszen nem is látok ruhát. Amit pedig elsősorban keresek, az a szemkontaktus. Itt egy ember, és még egy ember. Egy. Én vagy, te vagyok. Ha a teljes Világ egységét egyelőre még csak teoretikusan érzem is át, én és a nők… egy tökéletes egység. Átrezgem, átvibrál rajtam, egyszerre eltűnik körülem az „esőcsináló” kunyhója, otthon vagyok bennetek. Itthon vagytok bennem.

Egy „konkrét” nő? Íziszben együtt ragyogva, leheletnyire a szerelemtől, Múzsácskával együtt bizseregve és mínusz húsz centire Gorgótól: ez most a „konkrét” valóság. De ez nincs. Helyette a minden van.

Ó, áldott Nyugalom, itt végre ismét megtaláltalak, magammal is viszlek most már – ugyanakkor a kismadár a csontketrecben egyre csak dörömböl, szétveti a szent izgalom, kitörni vágyik, és csak a Jóisten tudja, pacsirta lesz-e, ha kiszabadul, vagy tomboló griffmadár.