Verebes Ernő
Diógyümölcs

Találok egyet, beleköltözöm,
akár remeterák a csigaházba.
Kerüljön kemény héj puha testre.
Csontjaim elittam tegnap este.
Vagy legyen:
bársonyos héj, elvadult lelkemen.
Sugallat, hang, rádöbbenés –
mit változtat a lényegen?
Mind, mi élő, magány a magból –
nyelvbiológiából már jeles.
A jóság, mi életképtelen, felesleges.
Tett sem kell, nem dob fel.

Diókoppanás – mondom.

Zuhanás után úgysem él meg más.
Csak a szó, mi felpattan a síkról.
Háromdimenziós mesekönyvből nyíló
erdei házikó, mely éghető anyagában
hordozza gyermeki lelkét:
a nemlét lobog itt valódiban,
s minden, ki testet ölt benne.
Nem szó, nem hang, nem mag,
de illatos lappergések éjjelente.

Ebben a különös erdei házban,
lombszagú dallamok lüktető sodrában
hányódom sóváran télen.
Hajnalra ablakká válnak az ablakok –
tört, fekete-fehér derengésben
születő napszín-árnyalatok.

A fény, leírva, semmit nem jelent.
Ceruzaneszezés, talán, lehet.
Kár, hogy túl sokan vagyunk itt,
szem-szülte süketek.

Nem kívánom a gally-tűz melegét.
Nem kérem a szikrázó díszt,
hogy szénné égjen bennem.

Míg hevül a hamuból születő szél,
s őszülő fejem a télről beszél,
hulló gyümölcsökre szájtátva várok.
Pottyanásukat ízlelgetem.

Dióhéjban ennyi az agy.

Nem tudja, hogy már a lakoma az,
amit most csinálok.