Duška Vrhovac
Légszomj

Első hang

Fehér papírlapok
sorjáznak ujjaim alatt.
Az úr vagyok, az ürességnek fizetek sarcot.
A hitetlen, a hűséges testvér.
Dúdolgatok. Orromban az üröm illata.
Négy lovat fogtam kocsimba.
Célba mégsem érhetek.
Késemmel a levegőt szelem hasztalan.
A mélységben érem utol a karavánokat.
Köldökömön át az eget kémlelem.
Langyos esőért imádkozom.
A császári hodályok elveszett kulcsaiért.
Egy szertartáson újjászületnék.
Kétszeres átokkal fejemen.

Második hang

Rajtam jelek: a füst, a kárhozat.
Béklyóból szabadult könnyek.
Lappangó aggódásaim tárnám elétek.
A téboly légterének közelében
légváram épül,
örömkönnyeim ömlenek,
szerzetesnőket hívok, jöjjenek,
hisz én hozom az ambróziát,
ha eljön az idő végül.
Zöld szőnyeget gördítek lábuk elé,
sejtelmeimnek letűnt neveket adok,
testemen érzem a füvek illatát.
Galléromon virágzó ág,
s a vér-forrás cseppjeiből néha
az örökkévalóság sikolyait hintem szerteszét.

Harmadik hang

Itt, az üvegbura alatt
minden lehetséges.
Kacér mosolyt ígérhetek,
bókokat a tükörlap mögül,
léptek neszét az avarban,
felnyergelt lovakat,
hajó siklását a sima víztükrön.
Csak a verset lezárni nem tudom.
Csak nyíló virágot
nem találok,
se bíbor ösvényt, mi délre, a hetedik forráshoz vezet.
Itt, az üvegbura alatt
az ismeretlen nyelvet meg nem álmodhatom,
maradok névtelen.
Arcomat, a felismerhetetlent,
kegyetlen bosszú sem hozhatta világra.
Akár a jövendölés,
jajong bennem a semmi hangja.

Negyedik hang

A láthatatlan gonosz rettent,
a megnevezhetetlen,
a sátán, a lidérces szőnyegét némán szövő,
csontomba, vérembe, agyamba mesét vés.

Rettent a szörnyű kór, a jéghideg borzongás,
a nyelvbénulás,
amikor ajkadra fagy a szitok,
s megtorpan az esztelen vágyakozás.

Ha könyörtelen tűz nyaldossa
a gyermek izzó, szegény homlokát,
s rajta gyilkos méregcseppek árja
gyöngyöz a sötét gyászfátyolán át.

A tehetetlen harag rettent,
a baljós előjelek, rossz előérzet,
a sejtelmes virág-bánat,
súlyos békéje a szelíd-jámboroknak.

A vajúdás görcsei rettentenek, a késve érkezők,
a névtelen, az elfajzott ősök,
s mily iszonyú sejtenem
átkos szavait enyéimnek, kik idegenek.

Ötödik hang

Nem figyelsz rám,
s én nem érinthetem arcod.
Ott körözök gyengéid fölött,
a kör a pupillába olvad,
majd a látóhatárba,
és szilárd meggyőződéseid
egyenként morzsolom össze.
Számban édeskés üledék,
heves mozdulatokkal
kötöm kévébe az álmatlan fűszálakat,
míg testükből tej csorog,
s az altató csalóka dallamában
megcsendül hangom.
Nem létezem tulajdonképpen.
Kínokat szítok csak,
az egészet kettészelem,
az utcán izzó gömböt görgetek,
hová, s kinek, egyre megy.
Te sem tudod, ki vagyok.
Nem reméled jöttömet.
Csak a sárga folton látod lábnyomom.

Hatodik hang

Az óra, az áhított.
A nirvána.
Nosztalgia dalban.
Lecsengett vers.
Szelíd víztükör.
Nedvdús gyümölcs.
Egy vidám jel az árbocon.
Teli tál virágpor.
A híd, s a túlsó part.
Visszhang.
Éneklő hangszer.
A könnyed viselkedés.
A kedves, a drága testvér.
Ujjongásom mosolyt fakaszt.
Ritka vigasz.
Egészen légies.
Szinte nemlétező.

Hetedik hang

Nyálkás, sikamlós algák borítanak,
zöldessárga testem ragacsos,.
izzanak mérges csápjaim.
Fogaim között kavics,
fáradt táncos a holdfényben,
ki mintha iszapot
csorgatna a földekre,
míg ajkáról
tejszerű nedű csöppen, keserű,
közben fényt bocsát az ösvényre,
az utadra, míg elhagyod e rónaságot,
hogy mire megjön a nyár, a hegyekben
csokorba szedd a haldokló metaforákat.
Én a te mosolygós, álszent fiad vagyok csak.

Fordította Kovács Jolánka