Makropolisz 14., Kirké szigetén 2/2.

Balázs Attila
Mert utálják a free jazzt

< Vladan Matijević: A sziget | Vladan Matijevic: Talán nem vagyunk egyformák >

Nem értettem ezt a dolgot. Nem mintha nagyon hiányoztak volna a halálfejre emlékeztető bogárkák, ráadásul maró büdös leveket eresztők, de mégiscsak: miként lehetséges az, hogy nekem nem jutott egy sem? Ezekből az aprócska, nagy számban felsorakozó SS-katonácskákból, akik hatalmas formációkban támadtak, s úgy leptek el minden útjukba kerülőt, mintha eredetileg az övék volna. Szóval ijesztő. Ha az ember körül netán mindenki bélpoklos, csak ő nem, azt sem érti. Aztán nem mintha kívánná magának a szörnyű bajt, mégis ott kezd munkálni benne az az elviselhetetlen gyanú, hogy nincs valami rendben vele. Befészkelődik ez az érzés a koponyájába, ott motoszkál, miközben igyekszik egyre mélyebbre fúrni, egyenest a szív közepébe. És ha túl sok ilyesmi pakolódik le ott benn, elvesztél. Borzasztóbb kínok között akár, mint a valódi bélpoklos. Vagy mondjunk inkább tüdővészt. Mindegy. Meg akartam kérdezni Milica nénit a katicabogarakról, ő már mindent látott, vagy valamelyik nővérét, mert azok még annál is többet, de valahogy elmaradt. Pedig a súlyemelő Európa-bajnok özvegye talán azt is meg tudta volna magyarázni, amire puszta véletlenségből figyeltem fel egy írótalálkozón, hogy magyarul ez a bogár katicabogár, míg szerbül bubamara.

Vajon miért lesz a Katalinból Mária, vagy fordítva, mikor egyet gondolva, átröppen az egyik nyelvből a másikba? És közben nem talál zárt ablakra?

Volt egy termetes szomszédom, isten nyugosztalja, a környék Izompacsirtának nevezte, mert amikor csak tehette, súlyokat emelgetett az erkélyén mindenki szeme láttára, s akkor is a gumikarikáit nyomkodta, amikor cigarettáért ment a boltba. Szóval ez az ember egyszer – még a nagy vízözön közepén – átkiáltott hozzám a kerítésen. Biológiát tanított egyébként a közeli szakközépiskolában, és éppen az kötötte le a figyelmét, hogy milyen sok teknősbékát sodort a víz az udvarába. Számolgatta őket összevont szemöldökkel, elmélyedve, mint aki a fajtákon túl az ivararányt is meg szeretné állapítani, amikor megpillantott, mégis felkapta a fejét. Megkérdezte, tudom-e, vajon, meddig élhet egy teknős fej nélkül? Bevallottam, ebben a témakörben nem vagyok épp jártas, mire mintegy diadalittasan odavágta: hat hónapig! Tudniillik nincs valami nagy szükségük a fejükre. – Elképesztő, tényleg, gondoltam bele. (!) Így hát nem lepett meg, amikor a katicák áradata jött, őt nem érte készületlenül. Rögtön elmesélte a drótkerítésre támaszkodva (aggasztóan lehajlítva azt, de a heves közlésvágy nem ismer se határt, se akadályt; se anyagi, se szellemi károkozást), hogy ezek a bogarak, amelyeket a nép rémkaticáknak nevez, valójában harlekin katicák, és mi, európaiak hoztuk be őket Ázsiából, mert nagyon szívósak, és hatványozottan pusztítják a tetveket. Hát, nagy bohócot csináltunk magunkból! Úgymond. Ezzel az öngóllal rettenetesen elszúrtuk, mert ezek az állatkák szinte kiirthatatlanok, ősszel keresik a melegebb helyeket, és ilyenkor ellepik a falvakat-városokat. Innentől Amerikáig. De van, amikor csak úgy, valamiért, valamilyen oknál fogva rajzanak.

– Talán megmaradnának a Marson is – fűzte hozzá nevetve.

Nem volt nagy kedvem a társalgáshoz, miként tulajdonképpen sosincs, de gondoltam, mégis megkérdem, szerinte tőlem, az én udvaromtól, az én lakomtól miért irtóznak ilyen mértékben ezek a kis szarháziak.

– Hát, nem tudja? – válaszolta.
– Fogalmam sincs.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Mert utálják a free jazzt. Meddőséget okoz náluk.

Erre meg én kaptam fel a fejem, de nem láttam az arcára írva semmit. Egyetlen pislantás nélkül, rezzenéstelenül nézett vissza rám, végül is: cseppet sem barátságtalanul.