Makropolisz 18., Kirké szigetén 6/3.

Zvonko Karanović
Isteni terv
(Utolsó változat)

< Géczi János: Isteni terv (Beékeléssel) |

Elismerem, hogy kutyaszorítóba kerültem. Húsz évig menekültem, de a végén csapdába estem. Ez most így áll össze, pedig amikor elindultam otthonról, eszem ágában sem volt, hogy meneküljek. Az állandó menekülésben leélt élet fárasztó. Inkább pénzkereset akart ez lenni, mégpedig a bevált családi recept szerint. Húsz évig keményen tartottam a kormányt, amíg föl nem bukkant ez az átkozott kutya. Kész terveim voltak, még az is benne volt, hogy megállapodom valahol. Kimerített a szakadatlan vándorlás egyik helyről a másikra, építkezésről építkezésre. Elmúlnak az évek, és a barakkokban való alvás, a konzervdobozból elfogyasztott ebéd, a vasalatlan ruhanemű egyre jobban a terhedre van. A hideg étel és a gyűrött ingek kimerítenek, és nincs az a pénz, amely segítene, hogy ezt megszokja az ember.

Néha úgy érzem, hogy ez a kutya mentett meg az újabb kellemetlenségektől és próbatételektől, de önfejű és kitartó ember vagyok, és nem szeretem, ha valaki beleszól a terveimbe. Lehet, hogy ez csupán hiúság, nem tudom. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok saját magamnak. A számtalan építőhelyen, ahol megfordultam Németországban, rengeteg gyenge és szelíd emberrel találkoztam, olyanokkal, akik a hívő emberek nyugalmával fogadtak bármilyen parancsot, és tudomásul vették a feljebbvalóik összes igazságtalan indulatát. Szerettem volna, ha én is ugyanígy bele tudtam volna nyugodni a sorsomba, csakhogy én nem hiszek a sorsban. Az életem kormányrúdját nem fordíthatja meg egy kutya, hacsak nem maga az isten küldte azt a kutyát. Akkor pedig nincs menekvés.

Említettem már, keményfejű ember vagyok, és ha azt mondom, hogy hiszek istenben, de nem hiszek a sorsban, ami pedig sokak szerint egy és ugyanaz, akkor ez így is van, függetlenül a benne lévő ellentmondástól. Az pedig, hogy az isten a sors vagy egy szakállas öreg vagy egy falu végi utcai lámpa, lényegtelen. Tudom, hogy létezik, és hogy mi mindannyian részesei vagyunk a tervének.

S nem említettem, amit most teszek: kijelenthetem, az isten az egy kutya. Amint azt is: a kutya épp úgy lehet az isten, mint maga az isten. Vagy bármi más: egy ácskampó, amellyel összekapcsolunk két gerendát, egy izzó, amelyet a lámpaburába becsavarunk, egy szín, amely a piros és a rózsaszín között félúton van, s egy őszi napon befutja szüleim házának kertjében a bokor egyetlen rózsáját, s miatta sok-sok pillanatra nem tudod eldönteni, hogy most reggeledik vagy már esteledik. Az isten és a dolgok kapcsolata meglehetősen homályos, de az kétségtelen, hogy kapcsolat van köztük.

Az ácsmesterség régi hagyomány azon a vidéken, ahol születtem. A véső, a vakolókanál, a szekerce, a balta, a fűrész voltak a gyerekkori játékaim. Középiskolába nem jártam. Könyvet nem olvastam, nem azért, mintha nem szerettem volna, hanem azért, mert mindig megfájdult a fejem, ha elgondolkoztam. Olvasni pedig nem lehet gondolkodás nélkül, ezt mindenki tudja. Senkinek a családból nem volt ilyen problémája. Azt mondják, hogy ez a diófa miatt lehet; kilencévesen, három méter magasságból a fejemre estem.

Ez az ötödik-hatodik fejre esésem lehetett, de valószínűleg ez volt a legjelentősebb. Először még csecsemőkoromban estem a fejemre, amikor kibuktam a kiságyból, később az iskolában lebucskáztam a lépcsőn, aztán a létráról és a tetőről is leestem, meg menet közben kizuhantam a traktor pótkocsijából. És mindegyik alkalommal fejre. Otthon már ügyet sem vetettek ezekre a fejre esésekre. Valahogy ez volt a normális, hogy folyton leesek valahonnan, és nem lesz semmi bajom.

Ebben az időben szállt meg az isten rejtélye. A faluban és a környékben élő állatvilág tanulmányozása nyomán sokkal nagyobb és érdekesebb témát találtam. Eltökéltem, hogy pap leszek. Bátor elhatározás ez egy kilencéves gyerek részéről, de az a zuhanás a diófáról mindent felforgatott. Elviselhetetlen fejfájás tört rám, mihelyt könyvet fogtam a kezembe, és gondolkozni kezdtem az élet értelméről. A fájdalmaknak azonnal vége szakadt, ha a házban ide-oda hányódó törött esernyővel kezdtem játszani, amire egészen véletlenül jött rá az anyám.

A továbbiakban nem volt semmiféle misztérium, minden afelé vitt, hogy folytassam a családi foglalkozást. Hiába ellenkezett ezzel a természetem: ellógtam otthonról az iskolatársaimmal, fakardokkal kardoztam, csúzlival lövöldöztem, birkóztam, búvárkodtam, úsztam, fára másztam, figyeltem a rózsabogarakat, és azt hogy milyen sokban hasonlítanak a ganajtúró bogarakra. Életrevaló gyerek voltam, ahogy anyám gyakran mondogatta. Később is, amikor már nagyobbacska lettem, majd kamaszfiúként is mindig valamilyen bandának, galerinek a tagja voltam; meghúztuk a hálót a halastóban, fát loptunk az erdőből, hogy eladjuk, nyúlra és fácánra vadásztunk vadászati tilalom idején, marihuánát termeltünk egy erdővel körülvett parcellán, és illegális diszkót működtettünk a faluban.
De ismétlem, mindez hiábavaló volt. A jövőbeli hivatásom könyörtelenül közeledett. Tizennyolc éves voltam, amikor felcsináltam az egyik lányt a szomszéd faluból. A nagyapám úgy döntött, hogy ő majd kézbe veszi a dolgot. A három nagybátyám segítségével egy hónapon belül megnősített. A terhes lányt hazahozta, megszervezte az esküvőt és a szerény esküvői ebédet, és mindenhová magával cipelt. A mennyasszonyi csokrot meg, miután kiszáríttatta nagyanyámmal, berakatta a vitrinbe, mondván, azt majd csak a koporsóval lehet kivinni. Mármint a feleségemével.

Talán nem kellene elmesélnem, de mégis elmondom, hogy az ácsmesterséget könnyedén elsajátítottam; már a nagyapámmal végigdolgozott első év során önállóan tetőt csináltam, a következőben meg komplett házat építettem. Az alap kiásását, a betonalap kiöntését, a falazást, a faanyag megfelelő méretre vágását, a zsaluzást, a tetőszerkezet elkészítését, a tetőcserép felrakását, a kémény felhúzását önállóan meg tudtam csinálni. Csak a villanyszerelői munkákba nem bocsátkoztam bele. A nagyapám mindenre megtanított, hiszen apámat sohasem láttam. Amikor elindultam a nagyvilágba, ő még nem tért vissza belőle.

Eljött az ideje, hogy én is külföldre menjek dolgozni. Három falubéli pajtásommal keltem útra. Senki sem lepődött meg ezen. A hagyomány kitaposott útjait nem szokás kétségbe vonni: otthagytam a faluban az asszonyt és a gyereket, és elindultam harcolni a németek pénzéért, a németek autójáért és a németek tévéjéért, legalábbis ezt mondtam a feleségemnek. Ugyanezt mondta a feleségének annak idején az apám is, a nagyapám is, a dédapám is, mielőtt olajra léptek. Elhallgatták a rájuk váró kísértéseket: a német nőket, a német sört és a német kolbászt. Bölcs férfiak voltak, akik megelőzték a kérdezősködést és a felesleges magyarázkodást.

Tíz évig kóboroltam Németországban, városról városra, építkezésről építkezésre. Az elhagyatott helyek, a hideg és nedves éghajlat, a barakkokban, sátorokban, munkásszállókban alvás valódi, elhúzódó és kimerítő háborúra hasonlított. Én valódi háborúban sosem voltam. Nem tudom, mikor változtam meg, és hogy valóban megváltoztam-e. Azt sem tudom, hogy miért hívtam ezt a vendégmunkáséletet háborúnak. Úgy éreztem, és úgy is viselkedtem ezekben az időkben, mintha háborúban lennék. Zsákmányt akartam szerezni. Minden kuplerájban, mindegyik kaszinóban, minden sörözőben otthon voltam egész Dél-Vesztfáliában. Annyi pénzt küldtem haza, amennyit muszáj volt. A háború megkeményíti az embert, megtanítja felejteni. Idővel maga a harc lesz a cél.

A többiek, akikkel dolgoztam, félretették minden pénzüket, ritkán jártak sörözőbe, és hosszan olvasgatták a kapott leveleket, meg nézegették a fényképeket. Minél előbb véget akartak vetni a munkának, és hazamenni a családjukhoz, a szülőföldjükre. Miféle emberek voltak ezek? Puhányok! Töketlenek! Anyámasszony katonái! Ilyenekkel menjek háborúba? Engem is várt otthon az asszony meg a fiam, de jóformán nem is gondoltam rájuk, még kevésbé az új tévére, tűzhelyre, autóra, amit hazavihetnék. Minek nekem tévé, ha egész nap az építkezésen vagyok? Minek nekem autó, ha még jogosítványom sincs?

A társaim idővel kezdtek kerülni. A végén már csak azzal a hárommal beszéltem, akikkel együtt jöttem el, és akik olyan hűségesen követtek és hallgattak rám, mint a kutyák. Megfáradva már az évek óta tartó gürcöléstől, csalódva a rengeteg puhányban, akikkel az építkezéseken találkoztam, úgy döntöttem, hogy országot váltok. Megvolt a csapatom, összeszokottak voltunk, tudtuk, hogy mi a dolgunk. De nem akartam vesztesként elvonulni a háborúból.

Mindentől függetlenül tiszteltem Németországot. Egy jó ellenség jobb emberré tesz. Az életben a legfontosabb, hogy legalább egy nagy, méltó ellenségre szert tegyél, és én az egyik legnagyobbal húztam ujjat. Arra is megvolt a tervem, hogy hogyan győzzem le. Nekem is, mint minden nagy hadvezérnek, cselhez kellett folyamodnom. Egy háborút sem nyertek meg nem várt hadmozdulat, meglepetés, csapda nélkül.

Dürenben, egy nyugodt kisvárosban Köln közelében, az építkezés első napján, valószínűleg valamelyik raktáros figyelmetlenségéből nem kaptuk meg a munkavédelmi sisakjainkat. Leugrottam az állványról az első emelet magasságából, és a fejemre estem. Elég gyakorlott voltam már ebben. Kevésbé fájt, mint amikor leestem a diófáról. Hat hónapig tartott, mire egy hat számjegyű összegért megállapodtam az építkezés kivitelezőjével, hogy elállok a pertől. Zsebre vágott kézzel és tisztességes summával a számlámon távoztam a hatalmas német civilizációból. Egy nagy terv kedvezményezettjének éreztem magam, amelyet isten kifejezetten a számomra készített. A három leghűségesebb harcostársamat magammal vittem.

Amikor kiléptem az építkezés irodájáról, az utolsó szempillantásommal megállapítottam, hogy a plafonon, azon a ponton, ahol a villanybura lóg alá, egy gipszrozetta éktelenkedik. S ez a sok szirmos stukatúrdísz nagyon németesnek tűnt, és sokkal inkább német volt, mint azt a sok év, a maga munkásszállóival, sörcsarnokaival, a nagyáruházak árleszállításaival, amelyeket a németeknél herdáltam el. Ahonnan én jöttem, ott nincs a plafonon rózsa, mi nem a rózsa jegye alatt élünk.

Hazatérve Németországból, a három haverommal leruccantam a montenegrói tengerpartra. Életünkben nem voltunk a tengernél, egyikünk sem. Szükségünk volt a pihenésre, meg arra is, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. Hazamenni egyikünk sem akart.

Viccből németül beszéltünk egymás között. Nem tudom, hogy jöttek rá, hogy nem német állampolgárok vagyunk, hanem hazai építőmunkások, mindig a nyakunkon volt néhány orosz: kellett neki a munkaerő a frissen vásárolt ingatlanok felújítására, kijavítására vagy új ház építésére az üres telkeken. Minden munkaképes férfit felfogadtak, és nem érdekelte őket, hogy mennyibe kerül.

Nem volt helye a bizonytalankodásnak. Építőipari céget alapítottam. A többiekkel együtt szerettem volna, de azok hárman nem akarták kockára tenni a megkeresett pénzüket, úgyhogy egyedül fizettem be az alapító tőkét. A többiek beérték a főnöki pozícióikkal. Istennek láthatólag komoly tervei voltak velem, mert iszonyúan beindult az üzlet. Egyetlen év leforgása alatt megötszöröződött a befektetésem. Komolyabb vállalásokhoz viszont banki hitelre vagy nagyobb cég pénzügyi támogatására volt szükségem.

Ekkor jelent meg Hans, a német befektető. Az építési engedélyekkel foglalkozó ügyintéző az önkormányzatnál az én cégemet ajánlotta neki mint amelyik nagy reményekre adhat okot. Hansszal gyorsan megállapodtunk minden részletben. Miután részletesen megvizsgálta a cég üzletmenetét és az üzleti tervet, ráállt, hogy finanszírozza az összes jövőbeli elképzelésemet. Megegyeztünk, hogy fele-fele arányban osztozkodunk a profiton. Megkönnyebbültem; végre erőteljes támogatással rendelkeztem, végre egy oldalon álltam a nagy és erőteljes német néppel.

Említettem már, hogy mindig megfájdult a fejem, ha gondolkodni kezdtem, ezért az adminisztrációs munkát Hansra bíztam. Én az embereimmel a terepi munkáról gondoskodtam. Párosunk öt évig hibátalnul működött. Igazi pénzcsináló gépezet voltunk. Arra hivatkozva, hogy már túl régóta távol vannak az övéiktől, a három pajtásom három év után hazatért a szülőföldünkre. Megijedtek attól, hogy túl sok pénzt keresünk, és úgy gondolták, hogy még időben kiszállnak. Nekem semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy hazamenjek. Hiszen ki vár engem otthon? Az asszony, aki már egyre kevésbé fiatal, vagy a fiam, aki valószínűleg a kiskorú elkövető kategóriába tartozik.
Az üzlet nem lanyhult, ömlött a pénz. A haverjaimhoz hasonlóan én is a visszavonulást fontolgattam. Lassíthatnék egy kicsit, házat vennék a parton, egy kisebb hajócskát netán. Épp végeztünk két, elővételben elkelt szálloda és egy luxusbungalókból álló üdülőfalu építésével, többéves munkánkat koronáztuk meg ezzel, amikor Hans szőrén-szálán eltűnt, leürítve a cég bankszámláit.

Lelécelt a pénzemmel! Leforrázva álltam: kifosztott egy német! Lehetséges ez? Váratlanul jött a felismerés: Hans tulajdonképpen csak végrehajtó. A nagy német állam küldte utánam a jobbágyát, hogy visszavegye tőlem, amit elvettem tőle, behajtsa a kamatokat, és kíméletlenül megbüntessen. Nem veheted el csak úgy, büntetlenül a németek pénzét. A nagy népek gondosan ügyelnek a tekintélyükre.

Egy lyukas garas nélkül kerültem az utcára. Munkát kerestem. Az isteni elrendelés egy jekatyerinburgi jóemberhez, Valerijhez vezetett. Miközben felsoroltam neki, hogy mi mindenhez értek, kitértem arra is, hogy micsoda aljas pénzügyi csalás áldozata vagyok; az a minden hájjal megkent, aljas német elvette a legutolsó, vérrel és verejtékkel megkeresett pénzem is. Oda az összes vagyonom. Tönkrement ember vagyok. „Szét kellett volna taposnunk ezeket a németeket”, szűrte a foga között a szót Valerij támogatólag, és megbízott a villájáról, gépjárműparkjáról, helikopter-leszállójáról és jachtjáról gondoskodó szolgálat vezetésével.

Valerij, ez a jekatyerinburgi csupa szív ember dúsgazdag könyvkereskedő volt, aki ritka és egyedi kiadványokat értékesített a világ nagy múzeumainak és gazdag könyvgyűjtőinek. Az egyik legjobb budvai strand fölött volt a villája, ötven méter hosszú jachtja harminchárommillió dollárt ért.

Múltak a hónapok. Ez a munka Valerij mellett a kedvemre valóbb volt, mint a saját cégem vezetése. Nem kellett semmiről gondolkodnom, így a fejem se fájt. Épp kilenc éve volt, hogy hazajöttem Németországból, nyár volt, és az egész montenegrói riviéra meg volt őrülve a régió legnagyobb turbófolk csillagának, Ružica Ruža Šurbatovićnak a legújabb albumáért. Az ő slágerei ömlöttek a zsebrádiókból és a kazettás magnókból, a bisztrókból és kávézókból, a terepjárókból és az audikból. Szép, sejtelmes arca mosolygott az újságok címlapjáról, és hívogatott a soron következő koncertjére. A szezon kulturális eseménye, fújta a sajtó. Először gondoltam rá, hogy mégiscsak a rózsa jegyében élünk mi is.

Valerij meglepetéssel készült. Szerteágazó kapcsolatai révén elérte, hogy a koncertjét követő napon Ruža fellépjen a negyvenedik születésnapjára rendezett partin. Valerij jachtján ismerkedtem meg vele, ahol pezsgővel a kezükben tolongtak a meghívottak. Megismerkedésünkre igen különös esemény vetett árnyékot: amikor megpillantott, Ruža elájult. A homlokára tette a kezét, és teljes hosszában elterült a fedélzeten. Később elmesélte, hogy az „FK Partizan” tetoválásról ismert rám, amit részegen varrattam a fülem alá még az első németországi évem alatt, hogy én vagyok az az ember, akit a sors keze vezetett elé, akit az összes javasasszony és jövendőmondó, az asztrológiai útmutatások és a tarot kártya megjövendölt neki.

A partit követően Ružát levakarni sem lehetett rólam. Két órán keresztül rágta a fülem, hogy költözzem Belgrádba, és kétszer nagyobb fizetésért gondoskodjam a Senjakon lévő palotájának a fenntartásáról. Nem adtam neki azonnal választ. Nehéz szívvel hagytam volna ott a Valerij melletti laza munkát és a kellemes mediterrán klímát. Ruža valószínűleg valamit belekeverhetett az italomba, mert másnap, mihelyt felébredtem, ráálltam, hogy minden fizetség nélkül, koszt-kvártélyért vele menjek Belgrádba. „Különösen fontos személynek” minősített, és magával húzott a magánrepülőgépébe.

Talán mondanom sem kell, mégis mondom, hogy az ország összes férfija irigykedett rám. Ruža minden, tizenkettő és nyolcvankettő közötti hímnemű emberi lény erotikus képzelgésének tárgya volt. És ő engem választott, amire olyan büszke voltam, mintha legalábbis valami hőstettet vittem volna véghez. Kész voltam rá, hogy az életem végéig vele maradjak. És akkor jött az az átkozott kutya, és minden az ördögé lett.

Azon a végzetes szombaton Ruža hazament a falujába, hogy meglátogassa nagybeteg édesanyját. A kisegítők és a személyzet szabadnapot kapott, egyedül maradtam a birtokon. Késő délután volt. Az ablakhoz léptem, egy pohár sör volt a kezemben, és egy ismeretlen férfit láttam a pázsiton. Mozdulatlanul feküdt, arccal a föld felé. Egy hatalmas fekete rotweiler közeledett felé lassú léptekkel, nyáladzó állkapoccsal. Rettenetesen féltem a kutyáktól. Lebénultam, ha kutyával találkoztam. Különösen rettegtem ettől a fekete rotweilertől.

A szomszédok elbeszéléséből szinte mindent tudtam róla. Drága példány volt, Németországból hozták, és harci kutyának képezték ki. Nem tudták, hány küzdelem volt mögötte, és visszahozta-e az árát, mindenesetre egy harc során ínsérülést szenvedett az egyik hátsó lábán. Harcképtelenné vált. A gazdája nem akarta elaltatni, kicsapta az utcára. Az európai CAC-versenyek bajnokainak ivadéka, a kiképzett gyilkológép túlélte az utca megpróbáltatásait. Igen gyorsan a környék réme lett. Macskák és kóbor kutyák tetemei szegélyezték az útját. Agresszív volt, és bizalmatlan, senkit sem engedett a maga közelébe. Az emberek messze kikerülték, az anyák a karjukra vették a gyerekeiket, ha felbukkant.

Nem mertem előjönni a lakhelyemként szolgáló stúdióból, ahogy azt a nyári konyhát neveztem, amely tulajdonképpen Ruža villájának egyik melléképülete volt. A rögtönzött konyhából néztem, hogyan szaglássza a kutya a füvön fekvő embert, aztán leül a feje mellé. Azon tűnődtem, hogy miért ilyen nyugodt ez a kutya. Ismerik vajon egymást a mozdulatlan férfival? Talán az egykori gazdája lehet? Majd' egy órán keresztül néztem őket.
Már alkonyodott, mire végre rászántam magam, hogy telefonáljak a mentőknek. Azt mondtam nekik, hogy már egy ideje egy ismeretlen férfi fekszik az udvaron. Azért nem telefonáltam előbb, mert azt hittem, hogy részeg, gondoltam, hogy kijózanodik majd, és elmegy, de már egy órája nem mozdul, ezért lelkiismeretes polgárként kötelességem, hogy az illetékes szolgálathoz forduljak. Végül figyelmeztettem a csengő és meglehetősen vidám női hangot, hogy a mozdulatlan személy mellett egy nagyon, de nagyon veszélyes kutya ül, és a beavatkozó egészségügyi személyzetnek fokozott óvatossággal kell eljárnia. Bediktáltam a címet, és letettem a kagylót.
Húsz perc múlva meghallottam a mentőautó szirénázását. Örömmel ugrottam fel a fotelomból, és odaléptem az ablakhoz, de a legnagyobb megrökönyödésemre a füvön nem volt sem ember, sem kutya. Fogalmam sincs, hogy miért pánikoltam be. Gyorsan beleléptem a műanyag papucsomba, és kirohantam a házból. Levetettem magam a fűre, megközelítőleg arra a helyre, ahol nemrég az az ember fekhetett. Széttártam a karjaimat, és belefúrtam az arcom a fűbe, hallgatva a mentőautó gumijának enyhe csikorgását, ahogy megállt a kapu előtt. Arra számítottam, hogy mindjárt ott lesznek a mentők a hordággyal, ehelyett sűrű kutyanyálat éreztem csorogni az arcomba. Az erős fogak összekoccantak a fülem mellett. Iszonyú fájdalmat éreztem.

Két hetet töltöttem a kórházban. Összevarrták az arcomat, de az egyik felét rettenetes heg szelte át. Ez a sebhely volt az okat, hogy Ruža megköszönte az egyéves barátságos együttlétünket. A tarot kártya azt jövendölte neki, hogy új férfi lép majd az életébe, ha szörnyű baleset éri azt, akivel él. Búcsúzáskor megcsókolt, és sok szerencsét kívánt a további életemhez. Barátként búcsúzott el tőlem.

Fáradtan, üres zsebbel, fél arcomon kötéssel és ragtapasszal az egyetlen útra léptem, amelyre léphettem, a hazafelé tartóra. A kórházban volt rá időm, hogy elgondolkozzam a viselt dolgaimon. Dühös voltam arra a kutyára, de ahogy múlt az idő, egyre inkább magamban kerestem a hibát. Ki kényszerített, hogy kirohanjak az udvarra, és részeg férfit játsszak a pázsiton? Nem tudom megmagyarázni, hogy miért tettem. Talán így rendelte az isten. Hiszek istenben, és hiszem, hogy isten szeret engem. Biztos volt vele valami terve, amikor odaküldte azt a kutyát. A teremtő mindent a legjobban tud. A hazafelé tartó autóbuszban ülve azon gondolkoztam, megismerem-e majd a feleségemet és a fiamat?

És ők megismernek-e majd engem?

Ladányi István fordítása