Makropolisz 19., Kirké szigetén 7/1.

Kalapos Éva Veronika:
Logikán túli valami

< Kirké szigetén | Vladislava Vojnović: Halálon túli kapcsolat >

– És ők megismernek-e majd engem?
– Talán jobb lenne, ha nem.
– Mi van?
– Ha nem ismernének meg. Vagy ha egyáltalán nem mennél.
– Ne kezdd!

Megigazítom a tűket a hajamban. Nincs semmi kézügyességem, órákba telt összehozni ezt a kontyot, de legalább komolynak látszom vele. Talán kezdetnek elég is.

Mögém lép, és a vállamra teszi a kezét. A tenyere nehéz, mégis úgy érzem, mintha fölfelé húzna. Ilyen a szeretés.

– Bántani fognak.
– Frászt. Le vannak szarva…
– Mégis itt ez a nevetséges konty a fejeden.
– Hagyd békén a kontyomat. Évekbe telt megcsinálni.
– És évekbe telt, hogy végre ne álmodj velük. Hülye vagy.

Újra a tükörbe nézek. Tényleg hülye vagyok a bordó, hosszú ujjú ruhámban, a felcsatolt hajammal. De úgy szeretném, ha megértené, vagy csak elfogadná, amit kitaláltam magamnak mára. Még egyszer megszorítja a vállam, és hátralép anélkül, hogy megnézte volna az arcom a tükörben.

– Marhaság ez a nap. Még hazugságnak is szar.
– Egy jó hazugság jobb lenne?
– Egy jó hazugságot legalább tudnék tisztelni.
– Egy csomó embernek fontos.
– Ettől még nem lesz értelme. Sőt.
– Mizantróp!
– Tűnés innen! Fél óra múlva megy a vonat.

Nekidöntöm a fejem az ablaknak. A vonatokon, amik felénk járnak, vagy egyáltalán nem működik a fűtés, vagy forróság van, mint most. Mi fog történni, mi történik, amikor már nem elég, ha valami logikus? Nem láttam őket évek óta, mégsincs ennél az útnál logikusabb lépés, és ezt ő is tudja. A hajszálaim hozzátapadnak a műbőrhöz, szikrák pattognak a tarkómon. Nagybácsi, nagynéni, unokatestvérek, meg egy anya a hátsó szobában. Legalábbis álmomban mindig ott ül, és merev mosollyal hallgat engem. Nem érti, amit mondok, de mosolyog – a logikán túl mégis van valami. Egy konty, egy bordó ruha, a temető fagyott földje. Meg a pillantás, ami elkerüli a tükörből visszanéző arcom, mert nem tudja tisztelni, csak a jó hazugságokat.