Makropolisz 23., Kirké szigetén 11/2.

Vojislav Radojković
Láthatatlan kéz

< Orcsik Roland: Átok | Orcsik Roland: >

Múltak az évek. Egy napon egy fekete limuzin állt meg a laktanya előtt, gyors autók kíséretében, bennük a biztonsági szolgálat kigyúrt embereivel. Nem kis dolog, ha a köztársasági elnök meglátogat egy, a pályája elején álló, ifjú hadnagyot. A kapuőr elsietett, azonnal hívta a parancsnokot, és utasítást kért, mivel Vojislav Radojković elnök ragaszkodott hozzá, hogy a látogatása kapcsán mellőzzenek minden protokolláris formaságot, hiszen csak Orcsik Roland ifjú hadnaggyal szeretne találkozni.

– Ülj le, Roland, ne állj itt, mint egy faszent. Nyilván nem érted, hogy hogy kerülök én ide, és miért akarok veled találkozni.

Az ifjú hadnagy továbbra is vigyázzban állt, és meg se mukkant.

– Na, ülj már le, ne könyörögjek itt. Most már kellően érett vagy, itt az ideje, hogy megtudd az igazságot. Benned meg bennem meg még sok más emberben van valami közös. – Az elnök letolta a nadrágját, hátat fordított, és megmutatta Rolandnak hatalmas farkát, amely most élénken lengett, miután hosszasan lógnia kellett a nadrág szárában. −– Látod, fiam, te hozzánk tartozol, a kiválasztottakhoz. A mieink a születésünktől fogva figyelnek bennünket, gondoskodnak rólunk, és segítenek, hogy olyan helyre kerüljünk, amely megillet minket. Neked például az az előre megírt sorsod, hogy idővel a hadseregünk vezetője legyél. Magunk között gyíkembereknek nevezzük magunkat. Csak hogy tudd, közülünk való az Egyesült Államok, Oroszország elnöke, a NATO főparancsnoka, közülünk valók a kőolajipari vállalatok tulajdonosai, és estig sorolhatnám, hogy ki mindenki.

– De hát hogy... − – nyökögte zavartan, de láthatólag lelkesülten az ifjú hadnagy.

Egész életében úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz tolja maga előtt át az életén, segíti, mint például a katonai akadémiára történő jelentkezésekor. Rögtön eszébe jutott, ahogy az egyik nap, amikor már az öngyilkosság szélén állt, teljesen elveszettnek érezte magát ebben a világban, akkor megjelent egy tiszt, és átnyújtotta neki a felvételi papírokat, amelyeken az állt, hogy felvették, mellőzve a felvételit.

Radojković elnök tovább mesélte a történetet az ifjú Roland hadnagynak, amely szerint még az óegyiptomi időkben teremtették őket, sajnos, a múlt homolyába vész, hogy hogyan, mindenesetre azóta vezetik ezt a bolygót, és most, miután megtudta az igazságot, senkinek sem mondhat az egészről egy mukkot sem. Az elnök szerint az egészért azzal az egyetlen következménnyel kell számolniuk, hogy soha nem lehet gyerekük. Ha eljön a házasság ideje, akkor majd a Nagytanács választ a számára párt, és soha nem lehet szerelmes, mert őket nem arra teremtették, hogy szeressenek, hanem hogy uralkodjanak. Az ifjú hadnagy megtudta, hogy hogy a Nagytanács már kiszemelt a számára egy egyszerű fiatal leányzót, sőt már a lány szeretőjét is kiszemelték, aki majd megtermékenyíti, és hogy ne aggódjon, mert a kiváló szakemberekből álló csapatuk felkészítése után a lány is mindörökké hallgatni fog a titokról.

– Mennem kell, már gyülekeznek az újságírók a laktanya előtt, nem sokáig tarthatjuk titokban ezt a találkozást. Most már ismered az igazságot, itt a telefonszámom, számodra bármikor elérhető vagyok.

– Kérdezhetek még valamit? – nyögte Roland. – Az apám valóban az apám? És az anyám, ő az igazi anyám?

Fogalmam sincs, fiatalember, azt sem tudom, hogy az én szüleim valóban az én szüleim-e. Őszintén szólva kétlem, nem hinném, hogy egyszerű emberek csináltak volna bennünket – mondta búcsúzóul Vojislav Radojković köztársasági elnök.

Ladányi István fordítása