Makropolisz 19., Kirké szigetén 7/2.

Vladislava Vojnović
Halálon túli kapcsolat

< Kalapos Éva Veronika: Logikán túli valami | Kalapos Éva Veronika:... >

– Egy rádióműsorban hallottam, hogy valahol a sivatagban, egy római legionárius sírján az áll: a világon csak két fontos dolog van – a szerelem és a szabadság. Egyszerre mindkettő birtokában nem lehetsz.
– Én minek vagyok a birtokában?
– Hogy minek? Te?
– Igen, én minek?
– Hm… Van egy szemölcsöd, egy horpadás a halántékodon, ami kicsit sós a könnytől, van szempillád is, ami lefolyt sírás közben, a tied a karom is, amit párnának használsz, van a tenyereden összeérő élet- és sorsvonal, van egy vonatod is, amiről reményeim szerint lekésel…

Fel kellene kelnem. Félig-meddig fel kellene hozzá egyenesednem, a lábaimat letenni, fehérneműt keresni, meg csatot az ostoba kontyhoz. Kvázi konzervatív vagyok, öregesen fésülködöm. Te jó isten! Bordó ruha! Mi az ördögnek vettem fel bordó ruhát, és miért nem feketét? Hogy mindenki lássa, nem alakoskodom, hogy nem mutatok mélyebb gyászt, mint ami logikus. Vagy épp, hogy meghassam őket? Vagy hogy szépnek tessek azok szemében, aki majd mindennek elmondanak? Anyám miatt, aki számomra tulajdonképpen nem is volt anya, csak egy mosolygó test volt, és most ez a test szűnt meg térben és időben létezni. Vagy az engem az állomásra kivivő férfi miatt ez az egész kosztümös jelenet? Mennyi figyelmesség – én neki kosztümöt öltök, ő engem fuvaroz. És miért is szálltam ki abból a felforrt vonatból feleúton? Lehet, mert rájöttem közben, neki van igaza, nem kell odamennem, hogy ennyi év után nincs szükség arra, hogy felismerjenek? Vagy miatta szálltam ki, aki annyi éve kitartóan szeret, és aki arra vár, hogy egy napon a vereségeimért cserébe vigaszdíjam legyen? Vagy már reggeltől tudom, mit fogok tenni, mert őszinte fehér pamut alsóneműt vettem fel, nem pedig csipkéset, ami egy jó hazugsághoz illene.

– Azt kérdeztem, hogy melyik az enyém a légiós sírra felírtak közül.
– Ezt azért kérdezted, mert azt szeretnéd tudni, a kettő közül melyik nem lehet a tied.
– Úgy gondolod?
– Ez a logikus.
– Van valami a logikán túl is.
– Mit tudom én! Nem mondanám. Esetleg helyenként pár véletlen egybeesés. De véletlenek nincsenek. Valamennyien tudatalatti vágyaink marionettjei vagyunk.
– Megint valami a rádióból?
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy nincs logika abban, hogy a célállomás előtt leszállsz a vonatról, és hogy, ah, félrevezeted nős szeretőd, és nem mégy el anyád temetésére. De semmi szükség arra, hogy én ezt neked elmagyarázzam. Az embernek ezekre a dolgokra egyedül kell rájönnie. Nos ez most, lehet, hogy nem logikus.
– Mármint mi?
– Az, hogy szavak útján nem adható át a tudás.
– Lehet, hogy átadható mégis?
– Bárcsak az lenne!
– Akkor próbálkozz! Tüzelj!
– Bumm!
– Kérlek!
– Bizonyos pszichológiai teóriák szerint partnerünket, a komoly partnerünket valamennyien anya-képünk alapján választjuk. Nem csak mi, férfiak. És így választottad tehát te is a tiédet. És nem engem. De anyád meghal és te – hopp, nálam kopogtatsz! Nos, egy matematikus ki tudná számítani, mekkora a valószínűsége annak, hogy a megrázkódtatást kiheverve visszatérjen a korábbi éned, illetve a változásnak. Mert, tudod, a halállal a kapcsolatok nem érnek véget. És mégis van, aminek vége szakad. Én nem vagyok jó matematikus, de a két lehetőség esélyét fele-fele arányban megoszlónak ítélem. Gyere, igyunk meg valamit! Ugye, maradsz estére? Pontosabban, szeretném, ha nem mennél el. Szeretném, ha maradnál...

– Igen, szar ez a nap. Hazugságnak se jó.
– A hazugság sohase jó.

Beszédes István fordítása