Svetislav Basara
Az első éjszaka joga
(A merénylet angyala. Részlet)

Amit ti az én lelkem által láttok és mondotok, azt én az örökkévalóság szerint látom és mondom.Mikor tehát ugyanazokat a magatok módján idő szerint látjátok, én nem úgy látom, és beszédem sem időben esik, jóllehet ti, amit időben láttok, idő szerint beszélitek.

Szent Ágoston vallomásai
(fordította dr. Vass József)

Írja, Berhtold!* Az ellenem és a hitvesem, Chotek Zsófia ellen végrehajtott merénylet előkészületei több mint száz éve folytak, ezért nem meglepő – habár a közvetlen merényletvégrehajtó egyének a lehető legszánalomraméltóbbak, korlátoltak, alkalmatlanok és ügyefogyottak köréből kerületek ki – de a merénylet sikerre volt ítélve. Sajnálatos, hogy a konspirátorok, a szervezők és a bűntársak hosszú jegyzékén – a legtekintélyesebb európai, német és osztrák művészek és politikusok neve mellett, akik közül néhányat még a későbbiekben említeni fogok – ott áll az én nevem is! Nem sokan dolgoztak rajta annyit, hogy eltegyenek láb alól, mint én, a trónörökös, Ferenc Ferdinánd. A merénylet körüli schlamperei dugába dőlt volna, egyszerű piaci incidensé válik, amiből aztán Szarajevóban több tucat van naponta, ha a magam módján nem tüsténkedem, hogy sikeresen megöljenek. Amikor a merénylők első próbálkozása kudarcba fulladt – mert mi mást is várhattam volna el ezektől a hasznavehetetlen alakoktól – én nagylelkűen felkínáltam még egy esélyt. Most így, utólag, nehézkesen megölve – ahogyan mondani szokták, a síron túlról – rálátásom van az egész történésre, amit nem sajnálok. Értelmetlen olyan eseményen bánkódni, amely elkerülhetetlen. A szarajevói merénylet pedig az volt, a hosszú ideje tartó összeesküvés alattomossága és a nagysága miatt. Ha Gavrilo Princip 1914. június huszonnyolcadikán valami okból kifolyólag Zsófiát és engem elvét, nem teketóriáztam volna egy pillanatig sem, hogy eléje álljak újra, várva – mint egy hollywoodi tucatszappanoperában, ahová műfaját tekintve az én merényletem is tartozott –, hogy az ezerszer megismételt jelenet végén, végre halálosan megsebezzen. Távol állt tőlem, hogy meg akarjak halni, főleg nem ilyen távol a konopištěi kastélytól, és végképp nem utolsó gyónás, áldozás és kenet nélkül. Kora ifjúságom óta arra vágytam, ha majd egyszer üt az órám, hogy lelkem visszaadjam az úrnak, azt majd távol a világ zajától, baldachinos ágyban, feszülettel a kezemben, bíborosok, püspökök, gyerekek, unokák, és a monarchia gyászoló népeinek küldöttsége körében tegyem meg. És mi lett a vége? Úgy fejeztem az utcán, mint egy kutya! Az is köztudott, hogy szerettem ölni, ami sokkal jobb attól, mint amikor legyilkolnak, de nem volt választásom. Ez becsületbeli ügy volt. Meg kellett tennem a kötelességemet. Ha azt a napot ép bőrrel megúszom – amire a valószínűségszámítás szerint nagyobb volt az esélye –, nem tört volna ki a háború, és ha mégis, akkor én azt bizton megnyerem, a világtörténelem egészen más irányt vesz, és a csőcselék sohasem juthatott volna hatalomra. De Berhtold, egyszerűen a világtörténelem nem érdemelte meg a győzelmemet. Hagyja a történészeket, akik a személyem elleni merényletet a háború ürügyének nevezik. Össze-vissza fecsegnek! A halálom nem ürügy volt, hanem a háború célja! Méghozzá mindegyik hadban álló félé, beleértve a mi Osztrák–Magyar Monarchiánkat! Főleg ez utóbbit! Nem kell figyelembe venni az olyan tudálékoskodó álfilozófusokat, akik sorjázzák a bizonyítékokat arról, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia – idézem – romlott, meghaladott és a halálán volt. A monarchia egy szellemi alkotás. Természetéből eredőleg tehát felette áll minden féle romlottságnak, bármiféle meghaladhatóságnak és bármilyen betegségnek. Az Osztrák–Magyar Monarchiával minden a legnagyobb rendben volt, amit viszont nem mondhatunk el a benne élő nemzetekről és az alattvalók nagy többségéről, akiket megfertőzött a nemzeti romantika vérbaja, elrontott a német és osztrák operazene, méltatlanokká váltak a monarchiához – és az élethez is. A monarchia volt az, ami nagy keservek közepette évszázadokon keresztül megakadályozta, hogy legyilkolják, megöljék egymást, ami már másnap elkezdődött, amint, úgymond felszabadultak. Tehát, nem bukott el az Osztrák-Magyar Monarchia – Berhtold, jegyezze fel és húzza alá pirossal –, hanem a monarchia alattvalói romlottak le és züllöttek el annyira, hogy már a haladás és a fegyelem gondolata is elviselhetetlen volt a számukra. Ezért a közállapotért nem hibáztatom annyira az alattvalóimat, mint amennyire az arisztokráciát, amely a felvilágosodás istentelen filozófiájának hatására elkezdte bátorítani a söpredéket, és ő maga is a befolyása alá került. A francia filozófia, a francia irodalom és a francia divat Ausztriának és Németországnak több kárt okozott és több áldozatot szedett anyagiakban és emberéletekben, mint az összes győzedelmes, több évszázados osztrák hadviselés. Igen, igen Berhtold, egyre inkább azon az állásponton vagyok, hogy először az osztrák és német arisztokrácia züllött el, és a rothadás csak utána terjedt szét, mint a himlő. A francia fegyvereket többször is legyőztük, térdre kényszerítettük, de áldozatául estünk a francia kultúra mérgének. Még Nagy Frigyes sem tudott ellenállni a gall kakas filozófusok fülbemászó kukorékolásának, habár nem fogadott el minden párizsi újítást feltétel nélkül. Még ha Nagy Frigyes valamilyen módon értékelte is a francia filozófiát, a francia konyhát és a francia szerelmet, a francia kultúrára, mint ahogyan a kultúrára általában, nem adott egy fityinget sem. Jól tudta ő, hogy a kultúra – ez az őrültség, ami csupán egy mezőgazdaságtól kölcsönzött fogalom – összeegyeztethetetlen a monarchia fogalmával. A monarchia – a mennyei hierarchia földi leképezése – a lemondáson, a fegyelmen, az alázaton, az odaadáson és a türelmen alapul. A kultúra csak a dekadens időszakokban hatalmasodik el, a tétlenség gyermeke, és egy jól szervezett államban nincs helye a tétlenségnek. Egy jól szervezett államban van napirend, amely szabályozza mindenkinek a napi kötelezettségét. Ébresztő a hajnal hasadtával, imádság majd reggeli – egy szelet barna kenyér egy pohár hideg vízzel –, utána kimerítő munka. Délben ebéd – húsleves, rindfleisch, paradicsomszósz, vasárnap és ünnepnapokon bécsiszelet –, utána vissza a munkához. Amikor besötétedik vacsora – kenyér, vaj, főtt burgonya –, imádság és alvás, nyugovóra térés. Így volt ez Poroszországban már ki tudja, mióta, és így volt ez, történelmi léptékkel mérve nemrég még Ausztriában is, mindaddig, amíg az osztrák arisztokraták – alaposan legyengülve a felháborító szláv és olasz vérhígításnak köszönhetően – elkezdték elfogadni a Párizsból behozott idegen módit és szokásokat. Hát kérem szépen, van annak már több mint száz éve, hogy a monarchia területén nem alkalmazzuk a ius primae noctist. Mindazt csupán azért, mert francia filozófusok és irodalmárok azt találták erről kijelenteni, hogy az egy barbár szokás. A német és osztrák nemesség pedig – amikor ennek a híre a fülükbe jutott – abban a pillanatban a legnagyobb alázattal faroklecsapva elálltak ettől a szent joguktól, amely valójában sokkal inkább volt kötelezettség, mint jog. Kínos, nehéz kötelezettség. Mit gondol, Berhtold, mennyire kellemes egy retkes, zsíros és büdös parasztlánnyal lefeküdni? Ius primae noctis, az első éjszaka joga nemhogy egy barbár szokás – habár úgy néz ki, ha a dolgokat a fejük tetejére állítjuk, mint ahogyan a francia filozófusok és írók teszik állandóan –, hanem a keresztény civilizáció egyik legnemesebb hagyománya. A ius primae noctisnak semmi köze a bujasághoz vagy a feslettséghez. Távol áll mindettől! A jó Isten őrizzen ilyesminek már a gondolatától is. A ius primae noctis nem szexuális, hanem szakrális tett: a bevezetés szertartása. Más az, hogy úgy mondjam, ha egy pór származású leányt a szexualitás rögös útjára egy gróf vagy egy báró vezet, mintha megdugja azt egy falusi kapcabetyár, akinek legalantasabb ösztönei kielégítése csak a célja. Ezen kívül, az első éjszaka jogának gyakorlatában nagyon gyakran – mondhatni szinte mindig – megtörtént a fogantatás, amivel a faji jellemzőket erősítettük és germanizáltuk fokozatosan a nemzetet. Amennyiben ilyen sajnálatos módon nem álltunk volna el a ius primae noctistól, számításaim szerint az Osztrák–Magyar Monarchia teljes lakossága az 1930-as évekre már teljesen kék vérű lett volna, és német. Akkor, Berhtold, mi lennénk a nemesség nemzete és nem ilyen, keverék senkiháziak népe, mint amivé lettünk. Egyébként én sohasem engedtem ennek a végzetes francia hatásnak. Egy istenért sem! Pubertáskoromtól a halálomig egy pillanatra és egy alkalommal sem mondtam le a monarchia titkos törvénye által garantált szent jogomról. Rendszeresen, évtizedeken keresztül a házasságkötés utáni éjszakán a mosólányok, varrónők, cselédek, fonónők, szakácsnők, szobalányok szüzességét igyekeztem elvenni, sőt még az udvari hölgyekét is, habár sajnálattal kell megjegyeznem, hogy körükben nagyon ritkán akadtam szűzre. A feslettség sajnos egyre nagyobb teret hódított Ausztriában. Nem a bocsánatos természetes feslettség, hanem a legocsmányabb „francia szerelem” alakjában. Képzelje el, Berhtold, azt a sokkot, ami akkor ért, amikor egy leányzó a nászéjszakáján fellációt ajánlt fel kunilinguszért cserébe. Azonnal megbotoztattam. Ki is végeztetem, ha nem tartok a nemzetközi közvélemény negatív megítélésétől, amire még Őfelsége Ferenc József is annyira érzékeny volt. De nem ültem karba tett kézzel. Épp ellenkezőleg! Egy bizalmas átíratot küldtem szét a leghűségesebb főuraimnak, amelyben utasítottam őket a ius primae noctis házasság előtti gyakorlatára, amit akkor kell elvégezni, amikor a pór származású leányok betöltik a tizennegyedik életévüket, még mielőtt az ellenőrizhetetlen kicsapongásnak adnák magukat. Adják oda a nagyságnak és a monarchiának azt, ami a nagyságnak és a monarchiának jár, gondoltam, utána meg azt csinálnak, amit akarnak, menjenek feleségül ahhoz a bolondhoz, aki elveszi őket. Én pedig, mint mindig, élen jártam, személyesen mutattam jó példát. Őszinte sajnálattal kell kijelentenem, hogy a tizennégyéves osztrák–magyar lányok közt, főleg a bécsiek körében, nagyon ritka eset volt a virgo intacta. A buzgóságomnak valahogy híre kelt az udvarban és eljutott Őfelsége Ferenc József fülébe, aki azonnal megrótt a pedofiliáért, ami azokban az években kezdett divatba jönni. Meglepő, Berhtold, mert Őfelsége Ferenc József alapjában véve egy régi vágású ember volt, de nem volt az az őrültség, különcség vagy újdonság, ami után nem kapott volna két kézzel. Ha félretesszük a magyaroknak tett érthetetlen engedménysorozatot, és a vesztesek monarchia iránti udvarlásának elfogadását, ami már magában előre vetítette a közelgő bukást, nem tudom, hogy mit gondoljak a vértnek a birodalom fegyveres erőinek eszköztárából való kivonásáról. Ezt az érthetetlen tettet, a mellvért használatának kivonását a hadrendből, a vezérkarban úgy magyarázták, hogy a tűzfegyverek hatástalanná tették. Ez is még egy a végzetes hülyeségek sorában. A személyes páncélzatnak nem a sérülés és a sebesülés elkerülése a feladata, a vért feladata a felvértezettség és semmi más. Sem több. Ami Kínának a kínai fal, a diónak a héja, a csigának a háza, az úrhölgynek a fűző, az igazi katonának az a vértje. Érti, hogy mire célzom? Nem! Gondoltam. A páncélzat a halálom után fél évszázaddal ismét jelentőséget kap majd, csak a kovácsolt ötvösmunkák helyett öntöttvas gépelemekben. Jegyezze ezt fel, Berhtold, majd ha felírta emlékeztessen, hogy el ne felejtsek erre visszakanyarodni! Térjünk most vissza Szarajevóba, a tetthelyre! El tudja képzelni, Berhtold, azt a skandallumot, mekkora botrányt okozott volna, ha fordítva történik a dolog, és ahelyett hogy lelő, én lövöm le Gavrilo Principet! Gyerekjáték lett volna megtennem, kiváló céllövő vagyok, a pisztolyom is ki volt biztosítva, még a gondolat is átfutott az agyamon, hogy talán lőnöm kellene, de úgy sejdítettem, hogy ebben az esetben a kikényszerített önvédelem nem lett volna elfogadható enyhítő körülmény. Vannak emberek, igaz egyre kevesebben, akiknek nem illik ölni. A közvélemény darabokra szed, ha megölöm Principet! Remélem, nem a bíróságon és annak következtében Terezienstadtban kötöttem volna ki, mivel a trónörökös a bűnüldözés felett áll, de ha megölöm a gyilkost, az megpecsételte volna a karrieremet, és mindörökre eltűntem volna a történelem süllyesztőjében. Valamelyik felső-ausztriai huzatos kastélyban végeztem volna, állandó vezeklésben, böjtölve, gót betűs, német lovagregényeket olvasva és Wagner pokoli zenéjét hallgatva. Meglepődött, hogy a regények olvasását említem, Berhtold? Hiszen köztudott, hogy Wagner zenéjét, mint ahogyan a lovagregényeket is, szívből útálom. Semmin sem kell meglepődni. Valójában a gót betűs lovagregény-olvasás és a Wagner zenéjének hallgatása a vezeklésem lenne. Az én golgotám. Ezt kellene tűrnöm, mint vezeklő darócot.

Juhász Attila fordítása

* Ferdinánd Berhtold. Ferenc Ferdinánd trónörökös túlvilági titkára, akit nem szabad összetéveszteni Leopold von Berchtold osztrák-magyar birodalmi külügyminiszterrel