Bicskei Flóra
A folyó

„Ha már élsz, élj meredeken
Hasonlóan a falkákhoz és a vízfolyásokhoz”
(El Kazovszkij: A kétfejű )

Tétován, tehetetlenül ácsorgok a semmi közepén, előttem szédítő magasságokba emelkedő lépcsősor. Valószínűleg nem vezet sehová. Elhatározom, hogy megmászom, ha addig élek is. Most a legelső lépcsőfokon állok, azonnal szédülni kezdek, ha felnézek az előttem álló megszámlálhatatlanul sok lépcsőre. Talán soha nem érek fel a legfelső fokra, mégis elindulok. Tudom, hogy közben figyelnek. Ellenőrzik, merre mozdulok, hogyan emelem a lábam, megbotlok-e vagy sem. Nem így képzeltem, nem erről volt szó, nem ebben egyeztünk meg.

„Különös álom” – gondolom magamban, amikor kábultan felébredek, és azt sem tudom, hol vagyok, hogy élek-e még.

Ritkán történik meg velem, hogy ennyire hirtelen, meglepetésszerűen nyom el az álom, riasztónak tartom, hogy így történt. Nyilván kimerült a szervezetem, és lekapcsolta az áramköreit. Pont ilyen lehet meghalni is.

Álmomban, amint már említettem, valamiféle belső dacból kifolyólag elindultam a hosszasan kígyózó lépcsősoron felfele, holott különösebb okom nem volt rá, elég reménytelennek tűnt az egész.

Raktam egyik lábamat a másik után, egyre feljebb és feljebb értem. Nem mertem visszanézni vagy lenézni. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a korlát mellett csinos, vékony, ám valamiért túlságosan is mozdulatlan fiatal lány álldogál, mintha várna valamire vagy valakire. Aztán egy kedves, ismerős férfit láttam a korláton előredőlve, vérbe fagyva. Lépcsőkön rohantam fel, majd le és egy ismeretlen helyre, szellemvárosba érkeztem, elhagyatott, üres, futurisztikus stílusban épült társasház-negyedek közé. Odajött hozzám egy sovány, nyilvánvalóan kóbor kutya. Volt a zsebemben egy kiflivég, előszedtem neki, megszaglászta, majd szomorúan rám nézett, hogy „más nincs”? Megsimogattam nedves, rövid szőrét és elballagtunk együtt a szellemváros utcáin. Egészen a néptelen folyópartig jött velem. Aztán távolabbra futott, leült és szabályos időközönként egyet-egyet vakkantott.

Felléptem a rozoga stégre. A víz sötéten örvénylett alattam. Esteledett. Halvány fényű csillagok gyúltak az égen. A szél is fújni kezdett hirtelen, és én jobbnak láttam visszamenni a partra. A lábam megcsúszott a sárban, ahogy leléptem a stégről. A kutya végleg eltűnt. Sírni kezdtem. Borzalmas üresség markolt a szívembe, hideg idegenség, feszítő fájdalom. Kabátom belső zsebében egy kedves könyvem lapult szinte mindig. Elővettem a könyvet, és tompa, színtelen elkeseredéssel cafatokra téptem, majd a vízbe dobtam lapjait. A szél azonnal ölbe kapta a papírlapokat, és finoman a vízre engedte mindegyiket. Ami a könyvemből megmaradt, a kemény borítót, a könyvcsonkot meglepő, figyelemreméltóan tomboló dühvel hajítottam a vízbe. Úgy úszott V-alakban a víz színén, mint egy furcsa tutaj, vagy egy szétvetett lábú vízi hulla, aztán szépen süllyedni kezdett. A sötét folyó csendesen magába fogadta barbár módon szétroncsolt könyvemet, a könnyek homályos függönyén át még látni véltem, ahogy gyengéden hátára veszi az utolsó galacsinba gyűrt lapokat és szeretettel elúsztatja, el tőlem, el ettől a könyvtépő, „fájdalmába/kőbe” zárt, őrjöngő, rémséges lénytől, el a végtelen tenger felé. A szél egyre erősebben és kitartóbban fújt. Átfújt a kabátomon, a szívemen, a csontjaimon, egész lényemen.

Kérdés, hogy érdemes e egyáltalán elindulni azon a lépcsősoron felfele, esetleg kettőt visszalépve hátrálni érdemesebb, vagy megállni és nem mozdulni soha többé.