Kántor Zsolt
Szöveghelyek az utcán

Vissza a kitaláltba. Olyan, mint Anaximandrosz
apeiron-paradigmája. Megy az utcán,
kerülgeti a meglepő aknákat. A kirakatokban
rendkívül elegáns a depresszió és a bánat.

Szembejön egy lefagyott arc. Majd egy rokonszenves
hájfej. A szép, vörösesszőke meg kifújja épp a füstöt.
A fülében a Metallica. Akár egy paragramma-hardver.
Egy anyajegy van az orra közepén. A Hold.

A csillagos ég a lelkében van. A lexikon a szíve helyén.
Látni rajta, hogy csupa hamv és sunyi remény.
És köszön. Állítólag tanítottam tizenöt éve Szarvason.
Én meg úgy nézem, min egy idegent. Majdnem hagyom.

Meglep, hogy érdekli, mi van velem. Nincs történetem.
Amit összeolvasott tőlem, azt jól interpretálja.
Szinte mindent átértelmez. Egyelőre jó irány.
Mégis hízik a májam. A megtért lelkem a hiúság elől félreránt.
Egyszer kávézunk majd. Igen. Ám.

Ötvennyolcban születtem. Ötvennyolc éves vagyok.
S még soha nem érzékeltem ilyen élvezetesen a lelkem.
Mintha az értelmezés egy új szívet talált volna bennem.
És élek. Nem álmodom. Ezt az utcát és házat megjegyzem.