Szögi Csaba
Nők 2.
(Részletek egy készülő regényből)

Lakheszisz, az őrzőangyalommal egymást szaporán kerülgetve, ügyesen sodorta a fonalat, miközben Atroposz egyfolytában a nyomukban csattogtatta ollóját, a vén monsieur Libido pedig a lánykollégium felé baktatott serényen. Kilencvenhárom éves korára sem érte el a vérbaj, pedig tíz éve már, hogy csupán egyetlen hamvas fruskát van csak szerencséje megropogtatni a mindennapjaiban, így végre rászánta magát, hogy olykor anyagi juttatás fejében jusson ágyéka megkönnyebbüléshez – de még arra is, hogy inspekciós tisztet eljátszva rászabadítsa indulatait a városszéli apácanevelde kacagó kis novíciáira. Nem falt előtte osztrigát, mint ősképe, Casanova, ugyan!... A lányok osztrigáit fogja ép fogait megőrző pofájával lefetyelni. Nincs is annál hatékonyabb afrodiziákum! Cápafogsorát óriásira tátva elnyelte gyorsan önmagát, és a kulcslyukon át hamar beszivárgott a kastélyba.

– Hé, te… ott a strázsán!

– No, mi van?!... – fordult hátra meglepetten a délceg pléhvitéz. Csörgött rajta a páncél, szakadt a kötélidegzet.

– Úgy hallottam, a bátyád az éjjel megölte a sárkányt, és megmentette a hercegnőt.

– No… Hát aztán?

– Csak azért mondom, hogy tudd: én meg az éjjel elvesztettem a hercegnőt, és megbasztam a sárkányt! – vihogta a vén monsieur Libido, azzal átalbucskázott a fején, és átváltozott szárnyas zsiráffá. No, ennek a zsiráfnak – báris önmaga méreteihez képest – igencsak csökött szárnyai valának, röpülni meg sem próbált velük, csupán illegette magát az udvar közepén, miközben a novíciák egyre közelebb tipegtek hozzá gyötrő kíváncsiságukban, és egyikük sem a csökött szárnyait bámulta, de hát egy zsiráfnak nem is a szárnya a legfontosabb és legizgalmasabb szerve – hanem a fasza.

– Lánykák, hopp!... gyerünk a táncra – csicseregte monsieur Libido csücsörítve foltos zsiráfajkaival, lehengerítette méretes zsiráfpéniszét, mire az ügyeletes tanító, Agáta nővér tolta hirtelen közelebb öblös betüremkedésű, húsos-zsíros valagát! A Szent Katalin zárda honlokzatán felhördült a kőoroszlán. Tarka griff csapott le ekkor váratlanul az égkatlan feneketlen mélyéről az udvar árnyékos szegletében a markotályosnéval paráználkodó kanonokra, felkapta mindkettőjüket, majd vadul nyerítve visszaszökött velük az Égre, szempillantás alatt cafatokra tépte, majd elnyelte a tehetetlenül csiripelő párocskát, ám azonnal visszaöklendezte az újjászületetteket, dupla szivárványként bocsátotta ki őket szakállas csőre alól a zenittől a nadírpontig.

Bevégeztetett.

Monsieur Libido ezalatt végighágta mind a kilencvenhét novíciát, majd, visszaváltozva varánusszá, sebesen felkapaszkodott a kőfalon, végül eltűnt egy ördöglikban.

* * *

…most jön egy kakaóhullám, tejeskávé, rázom a csöcsödet, Rozi, bíbicek, gulipánok, szürkegémek, sárszalonkák, csicsörkék, kerti rozsdafarkúk, gyöngybaglyok, partifecskék, széles szájú nádiverebek, örvösgalambok, orrszarvúmadarak, kék fuk, tövisszúró pertencehéják, gyurgyalagok, kacsacsőrű emlősök, upsz, borbélykák, karabélyokok, túzokok, vércsék és kabasólymok, a tébolyodott elme torzszülöttei, stiglicek, csízek és hullámos törpepapagályok, hártyás szárnyú terpetének, dodók!, pávák!, pterodactylusok!, griffek, kőszáli sasok, főnixek, zúmadarak! Ragyogjatok!

Csak nézem ezt a szerelmes sejthalmazt… Felkattintottam az éjjelilámpát közben, hátha sikerül gyorsabban elsülni, hamarabb túl lenni az egészen, de hát ahogy a szerelem extázisában fürdő tekintetről lecsúsztatom a tekintetemet oda, ahol a farkam dugattyúzik kitartóan – komolyan mondom, ő bírná egyfolytában! –, és megpillantom a teljesen kétfelé leffenő vaginát – mint egy túlérett, felhasadt füge – középen a hatalmas klitorisszal, ugyanúgy mosolyog, ugyanolyan szerelmesen, mint a nő szeme, szája, orrlikai, füle, köldöke, hónalja, térdhajlata, seggeluka, mindene, Úristen!!, ez elviselhetetlen!, lecsapom újra a lámpát. Mit gondolhat eközben? Hogyan érzi magát tőle? Tőlem? Észreveszi egyáltalán? Megragadom az aprócska térdeit – minden pici rajta, kivéve a csiklót, azzal viszont gyilkolni lehetne –, még sebesebben kezdem pumpálni, érzem, ahogy a méhét döfödöm, egyidőben kezd zümmögni és bégetni, szétlövöm a zsigereit, gyorsan kicsusszanok, és a falnak fordulok, mint egy undok, migrénes feleség a klimax elején… erre kaparászni kezdi, bazmeg, a vállamat.

– M-mm?...
– Kérlek… csak még egy ki-csit…
– Hagyjál már. Alszok.
– Csak egy kicsit… – Mindjárt pityeregni kezd.
– Minek, ha nekem nem jó?
– …
– …
– No jó… igazad van. – Nem kezd el sírni. Legalább is az a két perc alatt, amíg elalszok.

Tudat alatt mindegyikük – majdnem mindegyikük – arra vágyik, hogy megtörjék, leigázzák, sőt: megalázzák. Én viszont egyáltalán nem erre vágyok. Megtörtént néhányszor – van nő, aki ezt egyenesen kikényszeríti –, de ilyenkor legalábbis undor fogott el az illető iránt. Nem tudom szeretni, ha nem tisztelhetem. Ha viszont nem töröm meg, ő nem fog engem se tisztelni, se szeretni. Ezt sem viselem el egy kapcsolatban.

Abigéllel tettem fel a koronát annak a szériának a csúcsára, amit az én sötét menyasszonyommal, Lottéval folytattunk párhuzamosan, mi, született kibaszott gyilkosok, hogy a szerelem apropóján a talajba tiporjunk minden nőt és férfit, akit csak érünk – nem vagyok rá büszkébb, mint a békák kínzására apronc koromban –, miközben csakis egymásba vagyunk szerelmesek, és, naná, hogy!, egymást is teledöfjük a szilajság kíméletlen pengéivel; ha egyikünknek volt „állandó” partnere, akkor a másik a porban nyöszörgött. Elárulom az elején, ez legtöbbször én voltam. De azért korántsem mindig.