Kalász István
Danke, mein Freund, örülök…
Részlet a Határ/idő ciklusból

Jött P., az új nyelvtanár, kitették a fővárosi gimnáziumból, röhögött a portás, volt valami ügye, azért ide… A tanár hozott az iskolánkba notebookot, projektort, vetítette a vászonra a rendhagyó igéket, a melléknév fokozását. A falu közepén állt az iskolánk, a világháborús emlékmű mellett, a polgármester azt mondta, lesz új épület tornateremmel, új tetővel, lesz tanműhely is, de nem lett, semmi sem lett. Az új tanár filmet vetített, jeleneteket a német életből, Hans und Gerda bevásárolnak, csokit vesznek, das ist gut, sonkát Muttinak, születésnapot ünnepelnek, főznek. Aztán ősz végén mondta a tanár, eddig magunkban gyakoroltunk, mostantól levelet kell írni. Freundschaft legyen, barátkozni kell, igazi németekkel, schreiben ist wichtig. Ti innen a világ végéről, ebből a határ közeli faluból, ti eléritek az autópályát a neten keresztül, felhajthattok a világ kellős közepébe, beleszólhattok a hálón keresztül bármibe, magyarázta P., és mi mentünk le az alagsori terembe, az iskola egyetlen komputeréhez, regisztráltunk egy weblapra, és…

És egy héttel később, mikor már nem is gondoltam a tanár ötletére, jött egy mail, Katharina írt Németországból. Hogy látta a weblapon: levelezni szeretnék. Nyelvet tanulni. És akkor most ír. Várja a válaszomat. Mutattam a tanárnak, P. nevetett, fiam, a németek precízek, okosak, szorgalmasak, látod, írt neked egy lány, tessék válaszolni. Kérdeztem, miről írjak. A faluról? A határról? A piszkos térről? A tanár szerint csak a tényeket, hol, mi… és én írtam, rossz, düledező mondatokat kopogtam, tizenhat éves vagyok, fiú, nem szeretem a focit, van két húgom, egy nővérem, ő már nem lakik velünk, és én lakom… Jó, megírtam a falu nevét. Itt lakom, Katharina megkeresheti, képeket nézhet a bezárt művelődési házról. Az emlékműről a paddal. A szakiskoláról. Elküld, nyomtam a gombra, a levél elment, ment vele az egész életem, a talicskás vendégház, a vegyesbolt, a templom a dombon, még a főváros is, ahol soha nem jártam. Másnap reggel jött a válasz, danke, mein Freund, örülök, hogy válaszolsz, ich bin 16 éves, gimnáziumba járok, zongorázni tanulok, a legjobb barátnőm Helen, ő jól teniszezik, én nagyon szeretem a teniszt, bitte, írj, danke.

Persze, teniszezik. A tanár megmutatta, hogyan lehet abba a rajnai városba menni a komputeren, és én egész délután a monitort bámulva bolyongtam ott, láttam a forgalmas tereket, kastélyt park közepén, láttam áruházakat, gyönyörű villamost, buszokat a pályaudvar előtt, rendőrséget, villákat kertekkel. Láttam teniszpályát is a fák között, szép pálya volt, jó lehet ott teniszezni.

És írtam: Liebe Katharina, én élek ebben a faluban.

Ich nem szeretek itt élni.

Ich nem szeretem a matematikát, kevés barátom van. Én szeretek utazni. Igen, szeretek utazni, pedig úgy kellett volna írnom, szeretnék utazni, feltételes módban, szeretnék felülni a buszra, mennék a fővárosig. Vagy tovább. És így menni tovább, átjutni a határon, olyan utcákat látni, mint amilyeneket a tévében mutatnak, tereken, hegyek között állni, nagy áruházakban nézelődni, ahogyan a nyelvi tanfilmben Gerda és Hans, a két barát, igen, bemenni, ahogyan ők vesznek egy pulóvert, nézd, szép, schöner Pulover, Gerda felpróbálja, das passt, nevet Hans, a lány megveszi. Csak úgy. A pulóvert. Liebe Katharina, várom válaszodat, írtam a levél végére.

A válasz késett, mert…, a mertes mondatot meg kell tanulnod, mondta a tanár, az életben meg kell indokolni, mit miért teszel, ügyelj a szórendre, weil, mert. A válasz azért késett, mert este K. moziban volt, sajnálja, írta, a mozi utána kávézóban ült a barátnőjével. Jött egy fénykép, két szőke lány egy kávézóban, az asztalon csészék, mobiltelefonnal fotózzák magukat, de melyik Katharina?, mindkettő szép lány volt. Mások, mint az itteniek, sima a bőrük, a hajuk szőke, puha, vékony, halványkék blúzt, divatos farmert viselnek. Liebe Katharina, nagyon örülök, hogy megismertelek. A válasz jött, ő is örül, várja a mailt, nézi a telefonját, írok-e már, küldött új képet, ő volt a szebbik a két lány közül, a képen Katharina kerti padon ült, a háttérben Mercedes állt a ház előtt. Hatalmas, ezüstös autó…

Liebe Katharina, írtam, szép házban laktok, Vater gazdag?, és mutattam a képet a tanárnak, felolvastam a válaszomat, a tanár nevetett, jobb lenne, ha másik társat keresnél, mert… Mert, néztem rá. Te, nézett vissza a tanár, te szegény vagy. Miről beszélnétek? Mi a közös az életetekben? Csalódnál, fiam. Igen, így mondta, és a fiam szótól egyszerre akartam sírni és megütni a hülye hasát, beleütni, hogy ilyeneket mond. Liebe Katharina, szép vagy, írtam, szép a hajad, a cipőd nagyon szép, a kert is tetszik, én nagyon szeretem az autókat. Apámnak is ilyen van. Mint a te apukádnak. Érdekes, nem? Az apukám autója fehér. Anyukám nem szereti a fehér dolgokat. A te anyukád?

Kedves levélbarátom, jött K. válasza, apukám szereti az autókat, de sokat dolgozik, nem tudja kihasználni, hogy van az autó, reggel megy, este jön. Érted, amit írok? Hogy milyen vicces ez? Hogy sokat dolgozik, és nem használja, amiért dolgozott.

Délután volt, ültem az iskolában, az alagsorban az öreg monitor előtt, olvastam Katharina levelét, hogy az apja cége a város szélén van, 40 Arbeiter van, K. szereti az apukáját, Vati ist klug, van kutyánk, bobtail, mi más lenne, csak a bobtail az igazi. Mert kedves és szelíd. Csak a szőre sok, Sznezsana, a keleti Putzetakarítónő sokat dolgozik, amire minden szőr eltűnik. Honnan? A szobából, a lépcsőről. Az ágyamról. Anyukám sportol, szereti a fehéret, nálunk minden fehér a házban. A falak, a bútorok, a zongora.

Nekem is van kutyám, írtam. Kettő. Vadak. Erősek. Drágák, figyelnek. Senkit sem egednek be a kertünkbe. Mert a mi házunk nagy, a kertünk hatalmas, a medence széles, hosszú, a kert az erdő mellett van, és az erdőben rossz emberek vannak. De az apukám erős, okos. Ő nem fél, beszélt a rendőrökkel. A rendőrség bemegy az erdőbe a jövő héten. Aztán minden jó lesz. Két kutyám van. Plútó und Rex. És két tévénk van.

A levél elröppent abba a rajnai városba, én mentem a gép elől, otthon üvöltött a két tévé, anyám élettársa a szobában aludt, ruhában, ahogyan szokott, motyogott, tátotta a száját, a tévében sportműsort adtak, tenisz Kaliforniából, anyám a konyhában főzött, ott is ment a régi tévé, sorozat, az árva Maria, brazil valami. Két szobánk volt, az elsőben anyám és az embere laktak, a hátsóban aludtunk mi hárman, a gyerekek. Ez a szoba hidegebb volt, a fal mögött föld magosodott, a domb nyomta a házat, a repedt falat. A szívemre megy a nyomás, mondta néha anyám, igen, a fal adta a hideget, a nedvességet. És a két kutya? Kint ültek a kertben, vergődő, döglődő gyíkot néztek, oldalba rúgtam mindkettőt, bámultak rám, a gyík tátogott, ráléptem, ennyi volt.

Liebe Katharina, ma nehéz napom volt, az iskolában rossz jegyet kaptam, az egyik kutyám elment (lelépett, írtam át), utánamentem a munkásunkkal (férfi, negyvenéves, szorgalmas, buta ember), a kutyát kerestük az erdőben, a terepjárónk elromlott, a kutya nem lett meg. Hiányzol, Katharina, nincs kivel beszélgetnem. Napokig nem jött válasz, csak vártam, elképzeltem, ahogyan a lány megjelenik a faluban, áll a buszmegállóban sápadtan, ijedten, hol lehet itt teniszezni, kérdezi, és én belelököm a sárba, nevetek, vagy kicsalom a patakhoz, ott a vízbe lököm, ő kiabál, Hilfe.

Aztán írt. Beteg volt. Lázas. Krank. Sajnálja, ami a kutyával történt. Vegyek új kutyát. Ő most kapott robogót, nemsokára jogosítványa lesz, autót kér a következő születésnapjára. Te is kérj, sárgát, lieber Freund, neked is, nekem is sárga autónk lesz…

Hideg lett, keletről szél tört a falura, az iskolát alig fűtötték, a némettanár beteg lett, nem jött, valaki azt mondta, visszamegy a fővárosba, az egész betegség hazugság, iszkol innen. Iskola után elmentem a házhoz, ahol P., a némettanár lakott, az ablak sötét volt, kopogtam, este volt, az utca üres. Bemásztam a kertbe, a ház sötét volt, minden zárva, macska jött elő a bokrok közül, élesen nyávogott rám, fogtam egy fadarabot, szétvertem a gerincét. Liebe Katharina, nincs meg a kutya, de nem adjuk fel. A munkásunk keresi.

És kell egy autó, gondoltam, kell egy nagy Haus. Feküdtem otthon az ágyban, a testvéreim a másik ágyon aludtak, álmodott-nyögött mindkettő, anyám kint nevetgélt, a tévé halkan szólt, igen, fényképet kell végre küldenem magamról, amit Katharina abban a szép, tisztára söpört, festett városban visz magával a táskájában. Én leszek a barátja, a rabló a határ mellől, én leszek a szerelme. Viszi a képemet a szíve alatt. Kedves Katharina, van kedvenc filmed? Nálunk a faluban van mozi, az apám kibérli az épületet, a barátaimmal nézzük a filmet. És sört iszunk. Cigarettázunk. Írtam ezt másnap, hogy időt nyerjek. Nahát, jött a válasz, egész mozit kibérelni az ő papája nem tud, az náluk nem megy, mit szólnának az emberek, hogy így henceg, és mesélte Vatinak a mozimat, az apja azt mondta vacsora közben, jobb lenne befejezni a levelezést velem, ki tudja, miből élünk. Ugye nem vagytok bűnözők?, kérdezte Katharina, ugye nem a maffia? És küldött megint fényképeket, ez a szobám, itt az ágyam, innen nyílik a fürdőszobám, ezek itt a cipőim, bolondulok a cipőkért, apám mindig nevet, korán kezdem a cipőmániát, igaza van.

És írtam, hogy az én apám… Az apám üzletember. Övé a gyár, sportruhákat varrnak. Az asszonyok, a lányok a faluból. A szántóföld, a gabonatároló, a major, az élelmiszerbolt is az apámé a faluban, mi nem vagyunk gonoszak, rosszak, mi gazdagok vagyunk, nem bántunk senkit. Miért kell ezt gondolni? És a kutya még nem lett meg, napok óta esik az eső, hideg van, az erdőben nedvesek az utak, minden csurom víz, a kutya halott lehet, kedves Katharina, egyszer meglátogatlak, írtam. Ezerháromszáz kilométer volt közöttünk légvonalban, falvak, folyók, autópályák. Ültem a zúgó komputer előtt az iskola alagsorában, és tudtam, éreztem, szeretek, mert… Nem tudtam, miért szerettem belé. Mert: K. szőke volt. Gazdag volt, én meg, igen, én, mi… szegények. A ház is csak félig volt a mienk, fele az anyámé, fele a nagynénémé, ő a szomszéd faluban élt egy öregemberrel. A vénember nem akart az istenért sem meghalni.

Mikor küldesz magadról képet? Ezt írta Katharina újra és újra, nekem, akinek még fényképezőgépem sem volt. Másnap délután feltörtem a szertár ajtaját, elloptam a fényképezőgépet, elmentem az új utcába, a dombra, ahol a jobb házak álltak, a legnagyobb ház előtt lefényképeztem magam, terepjárónak dőltem, sütött a nap, mosolyogtam, aztán visszamentem a komputerhez, csatoltam a mailhez a fényképeket, liebe Katharina, ez vagyok én, ez itt a házunk, ez apám egyik autója. Ez a mi falunk. Ez vagyok én. Én. Én. Én. Végül töröltem azt a mondatot, hogy szeretlek, ich liebe dich, de azt hagytam, hogy a szerelem nehéz és könnyű is lehet, és nekem most nehéz. Az igazgató másnap üvöltött, tolvaj van a diákok között. Feltörni egy ajtót? Gyáva ember az ilyen! Jellemtelen. A hideg aulában álltunk, a tornaterem régen szétázott, a kő jeges volt a talpam alatt, az igazgató egyre üvöltött, vihogtunk, kint esett, fújt, az utcán senki sem járt, barnaszürke volt minden.

Este? Ültem otthon, a hideg fal előtt, szavakat tanultam, der Strand, tengerpart, homok, az élvezni ige rendhagyó, a doch kötőszó után… Másnap reggel ott állt P., a némettanár megint a tanteremben, és azt mondta, elmegy. Vissza a fővárosba, sajnálja. Azt kiabáltam, szemétség itt hagyni minket, du bist ein Schwein, disznó vagy, üvöltöttem, P. csak állt, várt, használjuk ki az időt, tanuljunk, felelte végül. Felrúgtam a széket, kimentem a teremből, ki az iskolából, ki a faluból, mentem a Vesztő-dombig, ültem a hidegben, a tüskés bokrok előtt, bámultam az eget, aztán hazamentem, anyám főzött, az embere aludt megint, én meg lefényképeztem mindent; a sáros udvart, a hideg falat, a vödröt, a sáros kutyákat, anyám rossz edényeit. A törött létrát. A tyúkszart a létrafokokon. És visszamentem az iskolába, leültem a gép elé, elküldtem Katharinának a képeket, hazudtam neked, írtam, szegények vagyunk, sehr arm, tessék, így élek, te rohadt, gazdag kurva. Dögölj meg!

Este elmentem a némettanár házához, bementem az udvarra, jöjjön ki, üvöltöttem, P. kijött, állt ingben előttem, én meg azzal a bottal, amivel a macskát is, megütöttem gyorsan, erősen. P. arca vérezni kezdett, röhögtem, hazamentem, a fényképezőgépet a földre dobtam, lefeküdtem, aludtam.

Másnap reggel anyám ébresztett. Az ágy mellett P. ült, fején kötés fehérlett, ölében az iskolai fényképezőgép, nézte a képeket, mondtam, hogy ezeket küldtem a német lánynak, nem volt kedvem hazudozni, hogy jól élünk. P. hallgatott, szép képeket csináltál, nézett rám végül, ő visszamegy a városba, a régi iskolájába, visz magával, van diákotthon, könyvtár filmekkel, jobb lenne ott.

Van kedved?, kérdezte.

Feküdtem az ágyban, néztem a falat, anyámat, ott állt az ágy végében, várta, mit mondok; csönd volt, végül intettem, menjenek ki, mindenki menjen ki, egyedül szeretnék lenni végre, gondolkodnom kell. Ezen és még sok mindenen. A kutyák ugattak, valaki járhatott az utcán, a konyhában üvöltött a tévé, ültem az ágyban, éreztem, hogy a fal egyre nyomja a házat, kimásztam az ágyból, kinyitottam a szekrényt, kivettem az ünneplős cipőmet, és arra gondoltam, ha kinőttem is, de felveszem.