Kovács Smit Edit
A Pillangó tánca

Hosszú tegnapok árnyékában, telihold
éjjelén Rózsává alakul
a megtépett szirom.
Hosszú tegnapok poklán át szőtte
hernyóselymét a Pillangó
a szigetkert-úton.
Hosszú tegnapok sodorták végtelen
habra a Rózsa sóhaját…

Ezüstkikötő tükröződött a smaragdvár előtt:
mágikus párába burkolózott
mély tülköléssel jelezvén
az álomhajók indulását
keresetlen gyötrelmeik okán.

Palackba zárva sodródott a hullámzó tengeren.
Áramlatok kapták fel a Teknősök Szigetéről,
hiába sóvárgott már öböl után.
Minden parton hagyott
magából egy rubinszirmot,
napokig toldotta az űr hiányát.
Végtelenné nyúló utazásán
egyre többet veszített
eredetiségéből a virág.

Megújult önmagát remélte mégis,
ahol barackbársony zárta
dobozba az időt:
minden napot hármas lakattal rejtett,
amit e futószalagon zárójelbe tehetett.

A Pillangó szigetének kapuján túl
ködháló káprázott a malachitlugason.
Itt nőtt végre a világ fölé a Rózsa,
kiemelve arany-alkonyló fejét
az ugar foltozott szövetéből.
Itt érte őt a Pillangó éltető tánca
az Egész gömbjébe zárva:
a féltéssel vegyes szabadság
bódulatába zuhanó beteljesülés,
a bizonyosság, ami csak egyszeri lehet,
miközben hidak kecses ívén járnak
a szivárványkert közös tavaszán.