Barbie-rajongóknak is ajánljuk…

Kiss László és Orcsik Roland (egymással) beszélget a zEtna XII. (Dodekafón) Irodalmi Fesztiválján

Kiss László.: Orcsik Roland Harmadolás c. kötetéről beszélgetünk, illetve...

Orcsik Roland.: A Ki tudja, hogy jó volt ...

K. L.: Ki mondta ...

O. R.: Ki mondta, hogy jó volt ...

K. L.: Máris rosszul mondta a kötet címét.

O. R.: ... novellás kötetről, illetve az Outcast c. interjúregényről, életregényről lesz szó.

K. L.: Szóval bárhogy is feszül egymásnak ez a két műnem vagy két műfaj, azt hiszem, hogy mindenképpen Roli fog kijönni győztesen belőle. Egyszer már elpróbáltuk ezt a beszélgetést, az akár főpróbának is tekinthető, Kishegyesen, a Dombos Festen volt alkalmunk körülbelül ugyanennyi időt beszélni a két kötetről, és akkor arról kérdeztem először Rolit – bár ha jól emlékszem felolvasással kezdődött az akkori beszélgetés –, hogy ne azzal untassuk a közönséget, mit gondolunk mi a saját szövegeinkről, vagy a saját munkáinkról, hanem, hogy mit gondolnak azok magukról. Most azonban úgy gondoljuk, hogy egyből in medias res a közepébe vágunk, különös tekintettel a negyedórás késésre, amiért elnézést kérünk. A dombosi beszélgetésen a tájról faggattam Rolandot, így valószínűleg nem lesz meglepő számára, ha most újra erről fogom kérdezni. Azóta Orcsik Rolanddal kapcsolatos tájtudásom azzal gazdagodott, hogy december 10-én Gyulán fogjuk a Harmadolás kötetet bemutatni, ez Roland legutóbbi verseskötete, amely a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg. Én egy ottani középiskolában tanítok, ezért arra kértem Rolit, hogy másnap, ha nem derogál neki, és nem siet nagyon haza, jöjjön el hozzánk, és tartson rendhagyó irodalomórát a diákoknak, akik biztosan nem fogják unni azt, annak ellenére, hogy harmadjára jön már az Erkel Gimibe, hiszen a gyerekanyag folyamatosan változik. Nem is érkezhetne hozzánk jobb pillanatban, hiszen most fejeztük be a fakultációs órákon Petőfit, most kezdünk foglalkozni Arany Jánossal, és aztán váltunk Jókaira. Mondtam is neki, hogy gondolkodjon az irodalmi hagyomány megcélozásában. Abban a minutumban ki is találtuk, hogy a tájköltészetről, a táj szerepének a változásáról, a tájlíráról fog beszélni. Ennek kapcsán két kérdés legyét le is ütöm egy csapásra. Az első, hogy miért éppen a tájlíráról beszélsz szívesen? Ebben a Harmadolás című kötetben, ha valaki olvassa, vagy olvasta már, az megfigyelhette, vagy megfigyelheti majd, hogy nagyon hangsúlyosan van jelen a környezet, az ártéri erdők, a fák, a kivonulás az urbanizált környezetből. Ezzel indítsunk!

O. R.: A táj költészete egy antik probléma, az ezzel való foglalkozás nem újkeletű dolog. Amikor a régebbi korokban verstant, illetve versírást tanítottak, külön kitértek a tájversek írására. Ez a kötelező feladatok mellett nyilván izgalmas kihívás volt már az antik irodalomban is, érdekes volt megfigyelni, hogyan válik a táj emberarcúvá, hogyan működik annak antropomorfizációja, átalakítása. Nyilvánvalóan különböző korok, különböző esztétikai vagy filozófiai divatok szerint változott a táj. Miközben persze van a természeten belül egy törvényszerűsége annak, ahogyan a táj változik, és ahogyan az ember mesterségesen megváltoztatja, vagy éppen elpusztítja azt. A táj költészetben, vagy művészetben való átakaluása azonban egy különös mechanizmus, egy különleges világ számomra. Ehhez a terhelt témához, mint amilyen a tájköltészet, én személyes vonzódást érzek. Erősen kötődöm a Tiszához, hiszen Becsén születtem, ami egy Tisza menti város, Szegeden, a szintén Tisza menti városban élek, így már csak a folyó által is a tájnak egy sajátos őrleményét hordozom magamban.

K. L.: Milyen fontos pillanatait tudnád megnevezni a táj átalakulásának, vagy művészi felmutatásának? Például ennek a kötetnek az írásakor mit jelentett számodra a táj?

O. R.: Elsősorban a Tiszához való vonzódást jelentette. Ennek a magyar irodalmi művekben is nagy hagyománya van, sok költő foglalkozott a Tiszával. Gondoljunk Petőfire, vagy Bessenyei Györgyre, aki egy kiváló hosszúverset írt a Tiszához címmel. Számomra rendkívül fontos a téma kapcsán Tolnai Ottó és Koncz István is, utóbbi a leginkább. Koncznak több verse is van, amely a tájköltészetet radikális módon alakítja át. Modern verset csinál ebből a topikus témából, nem a származásra, a kisebbségi szituációra helyezi a hangsúlyt, és megmutatja, hogy a téma terheltségének ellenére lehet újat mondani. A múlt lehasználódhat, de az, hogy az embert foglalkoztatja a táj, foglalkoztatja a természet, foglalkoztatja a természethez fűződő viszonya, az változatlan. Igenis lehet teljesen leterhelt témákat és motívumokat abszolút frissen és elevenen használni.

K. L.: Érdekesnek tartom, hogy a beszélgetéseink során a Tisza és a táj, szinte szinonimafogalmakként szerepelnének nálad. Pedig amikor ma délután újrapörgettem a köteted, azt vettem észre, hogy nem is annyira a Tiszán van a hangsúly, mint inkább a Tiszának a környezetén, az ártéri erdőkön. Hogyan alakult a saját tájképed a kötet összeállításakor? Változott a tájhoz fűződő viszonyod ebben az alkotói folyamatban?

O. R.: Nyilvánvalóan, mondjuk, verseket írva az ember intenzívebben figyel arra a környezetre, vagy arra a valamire, ami éppen foglalkoztatja. Én is érzékenyebben voltam jelen a kötet komponálásakor a tiszai környezetben. Ebből a természeti világból hoztam ki a különböző mozzanatokat, ebből alkottam meg a saját Tiszámat. Ugyanis ez egy saját Tisza, amely csak emlékeztethet arra a Tiszára, amit más lát, amely egy saját magam által megélt, és ezáltal megalkotott Tisza. Most, a kötet lezárása után, ha újra elmegyek a Tiszához, és teszek ott egy sétát, nem azzal a fajta kíváncsisággal, nem azzal a fajta nyitottsággal teszem ezt, mint a versek írása idején, hanem hogy a természetben legyek, és élvezzem, ahogyan az körülvesz.

K. L.: Érdekes, hogy nem kifejezetten erős a hagyomány jelenléte ezekben a szövegekben. Curtis zenéje és alakja jelenik meg, Tandori Dezsővel kapcsolatban szerepel egy parafrázis, illetve egy Hamvas Béla átirat kap még helyet a kötetben. Nem számoltál az irodalmi hagyománnyal? Korábban elő-előtünedeztek különféle kultúrtörténeti utalások a verseidben, de ezúttal olyan, mintha egy magánmitológia kerekedne ki a könyvben Tiszástul, állatostul, családostul, gyermekestül, mindenestül együtt. Amennyire nyitott, annyira zárt ennek a kötetnek a világa, ahová nem fér be a külvilág, tehát az a hagyomány, amelyre támaszkodhatnál?

O. R.: Írhattam volna olyan verseket, amelyek közvetlenül, direkt formájukban utalnak Koncz, Tolnai, Petőfi, Arany és még sorolhatnám kinek a Tisza verseire, de akkor talán ez a kissé már megunt intertextualitás tolakodna előtérbe. Korábban a saját személyiségem hagyományai érdekeltek, hogy hogyan rakódtak le bennem azok a rétegek, ahogyan gyerekkoromban megéltem ezt a tájat, illetve hogyan élem és alkotom meg a jelen pillanatban ugyanezt.

K. L.: Nem tudom, illik-e ilyet kérdezni egy szerzőtől, de te figyeled a saját nyelvednek az alakulását, vagy a saját nyelvedhez fűződő viszonyod alakulását?

O. R.: Ez mindig egy utólagos reflexió. Az adott percben nem vagyok tisztában azzal, hogy mivé alakul, vagy mivé változhat a vers, hogy mivel töltődhet fel a nyelv. Igazából nem is szeretnék ilyen abszolút pozícióban lenni, csak szeretném élvezni a nyelvet.

K. L.: Én nem látok ellentmondást a kettő között.

O. R.: Nincs ellentmondás?

K. L.: Nem, nem látok. Tehát mondjuk... mindegy, nem fordítom le azt, amit mondasz, értjük. A hagyományra tett utalásodból kicsit az érződött, hogy néha annyira sok tud lenni, hogy öncélúvá is válhat. A te szövegeidben az utóbbi időben úgy vettem észre, egyre inkább megszűnnek, és verseidből eltünedeznek a nyelvjátékok is. Régen kreáltál olyan címeket, amelyek segítségével a szójáték, a nyelvjáték méginkább világossá, egyben kicsit mesterkéltté is vált. Például zárójelbe tettél egyetlen betűt, és attól az egész szó egy másik értelmet nyert, de lehet, hogy zárójel nélkül is értettük volna a poént.

O. R.: Zsenge korában mindenki követ el hülyeségeket. Én is.

K. L.: Persze, de annak a tördeltségnek, amivel, mondjuk, a Rozsdamaró című első kötetedben gyakran éltél, nyilván megvolt a poétika szerepe is. Az új kötetben talán az egyetlen szójáték, ami nagyon szembetűnő, az a hasmarsos szöveg. Emlékszel még arra a két sorra, hogy is van? „Parancsra has- / Mars az úr”.

O. R.: De ez nem zárójelezős.

K. L.: Ez nem, ez elválasztós.

O. R.: Azért ez már egy kifinomult szójáték.

K. L.: Igen, el van választva a has, a mars és a háború egymástól. És akkor értjük a végén a finom utalást.

O. R.: A legrosszabb vicc az, amit elmagyaráznak.

K. L.: De nem a legrosszabb vers, amit elmagyaráztak. De, ugye, azt mondta a Roli, hogy a tájról akar beszélni. Egy személyes vonatkozással indultunk, egy másik személyes vonatkozással folytatjuk...

O. R.: Várj csak, most csináljuk azt, hogy én kérdezlek téged!

K. L.: Mondtam, hogy ő fogja vinni a prímet.

O. R.: Nem akartam, de úgy van meghirdetve az est, hogy egymással. Beszédes Pista rejtélyesen hirdette meg ezt az estet. Kiss László és Orcsik Roland egymással. Mit? És akkor lehet, hogy...

Beszédes István: Összetett mondat, az utolsó szó az volt, hogy beszélget.

O. R.: Ja, aha, én azt hittem, hogy tulajdonképpen valamiféle közönségcsalogató erotikus utalás akar ez lenni.

K. L.: Ennél szebb allegóriája Orcsik Roland költészetének nincs is, mint ez a közönséggel folytatott interaktív játék, és az állandó kiszólások.

O. R.: Kiss László prózavilágának sem. Kiss Lászlóról többek között azt kell tudni, hogy eddig három novelláskötete jelent meg, ebből az utóbbi, a Ki mondta, hogy jó volt című már regényként definiálja magát. Nyilvánvalóan itt nem magára a regényre vonatkozik a cím, hogy ki mondta, hogy ez egy jó regény. Ezen kívül van egy tárcakötete, valamint egy kritika- és tanulmánykötete, és nem utolsó sorban az Outcast című, az Ektomorf etno-metál banda frontemberével-gitárosával készült interjúkötet, interjúregény, vagy életútregény. Erről külön beszélünk még a továbbiakban. Szóval a táj. Kiss Lacinak, Kiss Lászlónak, Kiss Laci, Kiss László, lehet, hogy sokszor elhangzik majd a neved. Nem baj?

K. L.: Nem, folytasd nyugodtan.

O. R.: Jó. Tehát az első köteted, a Szindbád nem hazamegy egy intertextuális gesztussal indít már magával a címmel, utalva Márai Szindbád hazamegy c. művére, ami egyébként szintén egy Krúdyra való utalás valójában, de nem is ez most a lényeg, hanem már ennek a kötetnek a borítója is egy fotómanipulációval játszik. A Körös partjánál látunk egy figurát, és már ebben is a tájnak egy valamiféle mesterséges, azaz a művészet általi átalakításával találkozunk. A novelláidban a kezdetektől fogva a Körös, Gyula, ez a békés-megyei lepusztult hordalék, a nyomor, a szocreál, a bűz terjeng. A te esetedben hogyan alakult ki a tájhoz való sajátos, mániákus viszonyod? Mióta vagy a táj betege?

K. L.: Ilyen derűs narrátorral olyan szomorú történetekről beszélni, amelyek a köteteimben szerepelnek, nagyon-nagyon nehéz, ahogyan erre a kérdésre válaszolni is. Egyébként annyira érdekes, hogy hogyan alakul a befogadás, meg mit gondolunk egyes borítókról, és nyilván arra gondolunk, hogy a borító tükrözi valamilyen formában azt, amit közre fog, tehát önmagát a kötetet, és annak szövegeit. Az a Roland által említett, az első kötetem borítóján található kép, amelyen a figura én vagyok, az egyáltalán nem a Körös partján van.

O. R.: Nem?

K. L.: Lehetetlenül messze fekszik a tőle.

O. R.: Hát akkor a Körösről írsz benne.

K. L.: Az a konkrét hely, de kétértelmű. Természetesen ez az olvasata is megvan a szövegnek. Valószínűleg egy ilyen táj ábrázolása egy próza esetében egészen más, mint a líra esetében. Az én tájam a délvidéki táj, a békés-megyei táj krumpliföldestül, hagymaföldestöl, a Körös, a traktornyomok világa, amit magunk között úgy hívunk, hogy TSZ, de manapság inkább Agrár Zrt. vagy Agrár Rt. néven nevezzük. Nem tudom, hogyan örököltük ezt a kifejezést, de a TSZ gyakorlatilag díszletéül szolgál annak a sok-sok sztorinak, anekdotikus kis groteszk történetnek, amelyek a köteteimben szerepelnek. Egyébként az általad említett három novelláskötetben, de kettőben biztosan hansúlyos motívumok ezek. Amikor az ember elkezdi írni a szövegeket, és meg akar idézni különböző történeteket, vagy alakokat, karaktereket akar felidézni, megrajzolni, elevenné tenni, a táj és a felsorolt törekvések nagyon szépen egymásra tudnak találni. Előbb-utóbb arra is figyelni kell, hogy minden irodalmi tett egy „csinálmány”, és hogy a környezetnek valamilyen formában párbeszédet kell folytnia az ábrázolt világgal. Egymásra kell találnia az elmesélt történetnek, és annak a történetnek, amelynek a díszletét az író által ismert környezet jelenti. De ez már természetesen az utólagos munka. Pontosan arról az élvezetről van szó az én esetemben is, amit a versírás kapcsán emlegettél. Gátlástalanul ömlenek, áradnak ezek a sztorik, és utólag, amikor rendbe rakja őket az ember, akkor látja, hogy milyen szépen össze tudja fonni a szálakat. A legutóbbi kötet, a Ki mondta, hogy jó volt , hát nem tudom, hogy helyes dolog-e prózaíróként, vagy egyáltalán íróként gondolkodni arról, hogy mit csináltam, és miért csináltam, de egyre inkább úgy látom, hogy...

O. R.: Hát, nem árt.

K. L.: Moderátorként problémátlanul feltehetem ezt a kérdést, de íróemberként, saját magamtól, hát nem tudom. Kicsit furcsa ez a szituáció. Mert ki az, aki lapozgatja a saját kötetét, azzal a gondolattal, hogy ez aztán bődületesen jó?

O. R.: Miközben írja, talán csak elgondolkodik azon, hogy mit csinált.

K. L.: Eddig négy prózakötetet tettem le az asztalra, és természetesen én magam tudom, hogy ezek mennyire különböznek egymástól, ellenben sokszor megkaptam az elmúlt években, hogy újra meg újra ugyanarról, megint horgászatról, megint a vízpartról, megint a nagymama haláláról írok. Szerintem nincs az a nagymama, amelyik annyiszor halt meg, mint az én történeteimnek a nagymamája.

O. R.: A South Park Kennyje például.

K. L.: Nem akarom ezt most elviccelni, a legkomolyabban mondom, hogy sokféleképpen halnak meg ezek a nagymamák. Egészen addig, amíg össze nem raktam ezt a kötetet, és meg nem jelent az idei könyvhétre, addig nem is tudtam, hogy voltaképpen ezt az egy művet írtam idáig. Úgy érzem, ez az úgynevezett regény az első könyvem, hiába van meg az a három korábbi, azok vázlatok vagy előtanulmányok ehhez. Persze nyilván az előző kötetekben is „teljes értékű” novellák szerepelnek, megállnak önmagukban, könyv lett belőlük, születtek róluk kritikák, tehát önálló tárgyként, műként léteznek, de a Ki mondta, hogy jó voltban találtam meg azt a nagymamát, amely hitelesen tud meghalni, itt találtam meg azt a szerelmi viszonyt, amely hitelesen tud tönkremenni, itt találtam meg azt a szereplőt, azokat a történeteket, most konkrétan egy szereplőre vonatkoztatva, aki ezeket a történéseket hitelesen tudja átélni. Ez a két veszteség egyszerre szakad a főhősre, akinek ezáltal megváltozik a nyelvhez, meg a világhoz fűződő viszonya, hiszen nem mehetnek tovább ugyanúgy a dolgok ennek a két embernek az elvesztésével. Erre a két tragikus szálra, és ezek összefűződésére épül ez a kötet, melynek nyelvhasználatát és világképét remekül tükrözi a könyv borítója is, amely Remsei Dávid munkája. A borítót nézve olyan érzése támad az embernek, mintha süllyedne egy délvidéki, békési táj a kanálisába. Papucs, táskarádió, zöld lebegés, hátul pedig a kis halak csoportja iramlik el a képből, aminek megvan a miértje, hiszen van a kötetben hasonló, vagy erre tett utalás.

O. R.: Érdekes, hogy említed a halakat, ugyanis a halak a kötetből fülszövegként kiválasztott mondatrészlet alatt úszkálnak, vagyis olyanok ezek a halak, mintha maguk is egy mondat szavai lennének. Felolvasnám ezt a mondatrészletet, amivel a kiadó a könyvet figyelembe ajánlja: „Ül Petykó bácsi a parton, és a vízbe futó damil előtt, akár a döglött törpeharcsa, lebeg el a szar.” Mi ez a szar?

K. L.: Ahogyan az előbb megjegyezted, az a rossz vicc, amit meg kell magyarázni. Ez a szar az, amit mindenki szarnak gondol. Van egy olyan pillanata a regénynek, mostmár merem regénynek nevezni a Ki mondta, hogy jó volt című művet, amelyben tíz vagy tizenegy novella szerepel, de ezeket hadd hívjam inkább fejezeteknek. Szóval az egyik jelenetben a gyerekek hancúroznak a vízparton ezzel idegesítve a szemben ülő horgász bácsit. Érződik bennük a félelemmel elegyített tisztelet a bácsi irányába, és mit kell akkor csinálni, ha félünk és egyszerre tiszteljük az illetőt? Hát szívatni kell őt. Ekkor jut eszükbe egy pompás ötlet, az egyikük konkrétan beleszarik a vízbe. Ezt a pillanatot idézi fel az általad felolvasott mondat, de természetesen ennél sokkal többet jelent. Sokan megjegyezték, hogy ez egy hatásvadász, másokat elrettentő mozzanat, és nem mindenki nyúl egy olyan kötet után, vagy viszi le azt a pénztárgéphez, amelynek ez szerepel a hátulján. Én találónak gondolom ezt a kiemelést. Azt hiszem, hogy ebben a mondatban minden benne van: benne van a szar, a törpeharcsa, a lebegés, a damil, a víz, amelybe belefut ez az egész, és ahonnan majd eltávozunk a végén. Szerintem megfelelően felmutatja a kötet karakterét.

O. R.: Te magad mondtad, hogy ez a kötet az eddigi prózád szintézise. Tehát tulajdonképpen erre a könyvre készültél, az előző művek előtanulmányok voltak, tézis, antitézis, szintézis. Viszont mindegyik prózakötetedre jellemzőek a hosszú mondatok, ami Magyarországon Krasznahorkai László jellemzője, aki Thomas Bernhardtól tanulja meg ezeket a mondatokat. Nem csak ők a hosszúmondatok művelői, Krúdynál is találunk belőlük, te pedig Hrabalt emeled ki ennek kapcsán. Szólj pár szót ezekről a hosszú mondatfolyamokról! Feltűnő, hogy nagyon sok elbeszélésben élsz ezzel a módszerrel. Időnként olyan érzetem van az olvasásukkor, mintha ezek hosszabb zenei riffek lennének egy novellakompozícióban.

K. L.: Ha már zenei hasonlattal éltél, a metál zenében pont az ellenkezőjét szeretem. Tehát, mondjuk, a Metallica nagy elnyújtott opuszait, vagy a Black Sabbath hosszú számait szeretgetem, de nem imádom. Annak a metálzenekarnak az énekese, akiről az Outcast című könyv szól, mondja a könyvben, hogy szerinte az a jó metál szám, ami megtörténik két-három perc alatt. Ha nem történik meg egy szám ennyi idő alatt, akkor annak nincs értelme, az gyurmázás, az sehova sem vezet.

A hosszúmondatokkal való találkozásom akkor kezdődött, amikor egyetemistaként rászabadultam a kortárs irodalomra. Addig nem igazán olvastam kortárs műveket, Fried István tanár úr buzdított az egyik vizsga végén, hogy olvassak már kortársakat is, mert hát érti ő, hogy szeretem Kosztolányit, de higgyem el, hogy a kortársak közül is érdemes szemezgetni. Ekkor kaptam rá a kortárs irodalomra. Azt hiszem, könnyű beleesni abba a csapdába, hogy azon a nyelven kezdünk el beszélni, vagy azt hisszük, hogy azon a nyelven kezdünk el beszélni, amelyen az aktuális kedvencek. Számomra felemelő volt a találkozás Krasznahorkai László prózájával, jól esett olvasni a Sátántangót, a Háború és háborút meg pláne, de a hosszú mondatokat igazából nem tőle tanultam. A szintén békés-megyei Kiss Ottó Szövetek c. regénye szintén nagyon komoly hatást gyakorolt rám, nála éreztem meg azt a jól működő groteszket, amely olvasásakor úgy nevetek, hogy közben közben összeszorul a szívem. Ezt később Hrabal prózájában is megtaláltam, akitől pedig egyelőre azt tanultam, hogy mindent szabad. Nem is biztos, hogy meg kell indokolni, lehet, hogy meg sem kell tudni magyarázni, de mindent úgy szabad csinálni, ahogyan szeretnéd, és ha a végeredmény működik – azt meg az ember érzi, hogy működik-e, amit leír, és van bizonyos visszacsatolás is –, akkor minden nagyon jó, mert akkor ez a szabadság működésbe lépett.

Ami a hosszú mondataimat illeti, sokan felróják őket. Például a gimnáziumban, ahol tanítok, azt mondta a titkárnő, hogy elolvasta a könyvet, de nem érti, már ne is haragudjak, nem tudja három sornál tovább olvasni, mert ott már pontnak kellene szerepelnie. Az egyik mostani Outcast bemutatón pedig egy volt tanítványom jött oda hozzám azzal, hogy végre írtam egy normális könyvet, és mennyire örül neki, mert nem tud mit kezdeni azzal, amit egyébként írok, pedig próbálta olvasni az előző köteteimet is. Az ezekhez hasonló megjegyzések után kezdtem el gondolkodni azon, hogy másképp kellene ezt csinálni, hiszen ezek szerint vannak olvasók, leendő, vagy potenciális olvasók, akik közül már el is veszítettem jónéhányat. Akkoriban írtam egy novellát épp a Tiszatájnak, amelynek Roli az egyik szerkesztője, és ha jól emlékszem az egészet egy hosszú mondatban írtam le. Az udvar címmel található meg ez a szöveg, amelyben egy a nagymama temetéséhez kapcsolódó élmény bontakozik ki. A szöveg szerkesztése közben elgondoltam, hogy elég volt a hosszú mondatokból, megtöröm a novellát, és kitettem a pontot oda, ahová éreztem. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy erőszakot teszek magamon, meg az egész szövegen. Átalakítottam a novellát, kidobtam az egészet, és a folyóiratnak az eredeti, hosszú mondatos verziót küldtem el. A novelláim, ezek az anekdotikus sztorik nem tudnak megmutatkozni rövid, egyszerű, törtebb mondatokban. Hömpölygés kell nekik, áradniuk kell, ami szépen passzol a folyó motívumához.

Ha már halakról beszéltünk, meg az ellebegő törpeharcsaszerű tárgyakról, Roli Harmadolás című kötetének első versében, amelynek azt hiszem Boszorkánysziget a címe, azt mondja a lírai én, amit ennek a kötetnek az elbeszélője sosem mondana, hogy „Nem tudtam eldönteni, hogy keszeg-e vagy kárász.”. Ebben a tájban megjelennek az állatok, úgy ahogyan a második, Holdnak, Arccal című kötetben is szerepelt egy Garfield, szerepelt Garfield, nem egy Garfield, hiszen Garfieldból egy van. És az a Garfield nagyon furcsán...

O. R.: Garfield olyan, mint az anya, csak egy van belőle.

K. L.: ... szóval nagyon furcsán alkotott ítéletet, és mondott véleményt a világról. Ebben a kötetben megjelenik egy másik állat is, amely mintha keretessé tenné Roli állatmitológiáját. Elindultunk Garfieldtól, jókat rötyögtünk rajta, és megérkeztünk Dezsőhöz, és az általuk felrajzolt kutya-macska ellentéthez. Beszélj pár szót Dezsőről! Mit keres a Dezső nevű állat a szövegben? Tudjuk, hogy a referenciális énnek, a verselbeszélőnek is Dezsőnek hívják a kutyáját, aki néha odapörköl mindenkinek. Megfigyeltem, hogyan szólal meg ő: beszól, nem pedig közöl. Kritizálja az emberi civilizációt. Van egy olyan mondata is, ami úgy szól, „mi nem irigylünk benneteket”. Megeshet, hogy nem pontosan idéztem.

O. R.: Olyat, hogy „mi” nem szoktam használni.

K. L.: De Dezső használhatja.

O. R.: Dezső használatja, igen. Több dolgot említesz. Egyrészt a keszeg vagy kárászt. A természethez való viszonyban a megnevezésen, a nyelven keresztül jutunk el, vagy juthatunk el. Hogy biztonságban érezzük magunkat, létrehozunk tehát egy nyelvi univerzumot, amelyben az egészet elhelyezzük. Ha meg tudjuk nevezni a dolgot, akkor annak a világát is körbe tudjuk határolni. Ha tudjuk, hogy mi az, nem félünk tőle. A természetben való bizonytalanság félelme időnként előjön belőlünk. A GPS-ek és minden technológiai utópia ellenére az ember mindig is egy olyan lény marad, aki protézisekre kényszerül ahhoz, hogy biztonságban érezze magát.

K. L.: A GPS-kudarc az újratervezés.

O. R.: Igen, a GPS-kudarc az újratervezés. A másik, amit említesz, az Dezső és Garfield. Garfield egy képregényfigura, és azokban a versekben, amelyekben szerepel, többnyire a képregényre való utalás is jelen van. Dezső pedig egy keverék tacskó kutya. Ő egy konkrét állat, és a vele együtt való létezés számomra személyes élmény. Az ember általában olyan dolgokkal veszi körül magát, amelyek valamilyen szinten a meghosszabításai. Borges azt mondja, hogy a könyv az emlékezetnek és a képzeletnek a meghosszabbítása az ember számára. Ilyen értelemben nagyon sok minden lehet az állat az ember számára. Nem mindegy, hogy az állat az udvarban él, vagy közvetlenül a lakástérben van együtt az emberrel, mert mindenhol másként viselkedik, legalábbis Dezső egészen biztosan másként viselkedik. Például mikor elmegyünk a nagyszülőkhöz Halasra, őt is elvisszük magunkkal. Még csak a város határában járunk, de ő már tudja, hol vagyunk, és totális izgalom lesz úrrá rajta. Mire a nagyszülők házához érünk, már alig lehet bírni vele, és ahogy kinyitom az autó ajtaját, mint a rakéta repül az ottani rendkívül nyugodt kutya, Bohóc felé. Ebben a környezetben aztán alig ismerünk Dezsőre. Teljesen átalakul, egész nap ugrál Bohóc körül, mindent megugat, mindent el akar kapni.

Szoktam is mondani neki, hogy „Dezső, te a lakásban egyáltalán nem vagy ilyen! Itt egy igazi állat vagy!”. Természeti környezetben, például amikor a Tiszán sétáltunk, volt hogy eltévedt. Kerestem égre-földre, hát egyszer csak előkerült sárosan az erdő egyik olyan részéből, ahol azelőtt még nem is jártam. – Dezső, megjöttél? – kérdeztem tőle. Hát olyan pillantással nézett rám, hogy „na bazd meg, megtalált”, de a testére került kosszal már teljesen az új környezetéhez alakult. Dezső hihetetlenül gyorsan képes ilyen értelemben a környezethez alakulni. Ahogyan az emberrel együtt létezik a lakástérben, az megint egy másfajta átalakulás, ott nem ugat annyit, csak amikor a postás jön, de őt már a csöngetés előtt kiszimatolja. Érdekesek ezek az átalakulási folyamatok nála. Ez is egy személyiségbeli tulajdonság, egyfajta intelligencia, ami nem minden kutyánál van jelen. Egyébként van egy a sztorikból is kitűnő képzelt dialógus Dezső és köztem. Amikor az ember beszél a kutyához, az egyfajta dialóguspótlék. Amikor éppen nincs senki a közelben, beszél hozzá, a kutya meg csak néz. De egyébként nagyon értelmesen néz.

K. L.: Tökéletes pótlék.

O. R.: Hát valahol igen. Van egyfajta kommunikáció közöttünk, ami nem a beszéd, nem a nyelv által működik.

K. L.: Érdekes, hogy nem is a versbeli Dezsőről beszélsz, hanem a saját kutyátokról kezdtél el mesélni.

O. R.: Igen, de a versben is megvan a már említett dialógus, a dialogicitás megjelenik a művekben, az ember és az állat között, Dezső és a lírai én között kiolvasható egy feltételezett viszony. De most következzen a bónusz track: az Outcast című könyvről is beszéljünk egy kicsit, amit tulajdonképpen úgy határoztál meg pont a Ki mondta, hogy rossz volt című könyved utószavában, ami egy szerzői utószó, egy interjú, amit Bíró-Balogh Tamás készített veled...

K. L.: Ma már háromféleképpen neveztük a könyvet...

O. R.: Igen, ez valami misztikus dolog, a hármas szám misztikája. Valami fog történni az életedben.

K. L.: Harmadolás.

O. R.: Tehát a lényeg, hogy életút-regényként definiálod. Ugyanakkor a társszerzője vagy ennek a kötetnek. Hogyan lett a zenekar rajongójából a zenekarról szóló könyv egyik társszerzője?

K.L: 1996 óta vagyok az Ektomorf zenekar nem biztos, hogy elkötelezett, de rajongója, és mindig úgy éreztem, hogy meg kell védenem ezt a metál zenét, amely rendkívül egyszerű, és nagyon hatásos, de ami a leginkább fontos jellemzője, hogy szélsőségesen brutális. A gitár, amit a borítón láthatunk, a világ egyetlen, de legalábbis eddig első nyolc húros ESP Viper márkájú gitárja. Ez egy négy és fél kilós kétmillió forint értékű gitár, és...

O. R.: ...és folyamatosn nő az ára. Bocsáss meg, hogy közbe vágok, de délután még azt mondtad, hogy egymilliót ér, most már kettőt.

K. L.: Nem, másfél milliót mondtam, de aztán eszembe jutott, hogy célszerűbb feljebb srófolni. A lényeg azonban az, hogy ennek a gitárnak annyira erős a hangzása, hogy ezt nem lehet ép ésszel kibírni. Az úgynevezett normális emberek nem hiszem, hogy meg tudják hallgatni ezt a zenét, de amióta csak ismerem ezt a zenekart, meg akarom kedveltetni mindenkivel. Egyik koncertjükre egyszer egy unokatestvéremet vittem ki a pócsteleki erdő mellé, aki akkor még ódzkodott ettől a zenétől, azóta viszont nagyon szereti, és egyre durvább death metál zenéket hallgat. Ő egyébként jogász, a BBC-nek fordít angolul, és a fordítás szélsőséges durva metálzenére megy neki a legjobban. Amit az Ektomorf a színpadon művel, attól az ember hetekig adrenalinbombával a szervezetében járkál. Szenvedélyesek, brutális energia árad a színpadról a néző felé, és erre csak rátesz mégegy lapáttal a hangzás. Ez a zene erőt ad, kapaszkodót nyújt. Sokszor kaptam energiát tőlük én is a rossz pillanataimban. Amikor azt érzem, hogy nincs kedvem a munkához, vagy egyáltalán semmihez, akkor fogyasztani kell az Ektomorf nevű gyógyszert, ami biztos, hogy valamifajta önbizalmat ad számomra. A zenekar frontemberének története hasonlóan felemelő. Ez a srác, akit egyébként Farkas Zoltánnak hívnak, hihetetlen energiává alakítja az életét. Elég csak azt elképzelni, hogy milyen utat kell bejárni ahhoz, hogy a békés-megyei Mezőkovácsházáról, amiről vagy hallottunk, vagy nem, eljusson a magyar könnyűzenei életet érintve, azt kicsit megkóstolva a legnagyobb német metálfesztiválokat, egy most újra megismétlendő Amerikai Egyesült Államokbeli turnéig. Ez Magyarországról kevés zenekarnak sikerül. A srác ráadásul még a származásával is küzdött. Édesapja cigány, édesanyja magyar, Zoli tehát romungró, így egy alapvető visszautasítás övezte őt a pálya elejétől kezdve.

Azért nevezem metálregénynek ezt a művet, mert Farkas Zoli nem így beszél a mindennapi életben. Mert hogyan is beszél egy metálzenész, aki semmi mással nem tud foglalkozni a világon, csak a kvintjei, meg a dalai érdeklik, meg hogy milyen pick upot helyezzen még be a gitárjába. A könyv írója én vagyok, a mondatok létrehozása írói tett volt. Nevezhetjük karriertörténetnek, motivációs könyvnek is az Outcastet, hiszen a kezdeti ismeretlenség után a zenekart a lehető legnagyobb gitárcégek támogatják, a világ legnagyobb metálsztárjainak (pl. a Cannibal Corps énekese) közreműködésével is készül albumuk, a Creatorral turnéznak stb. Ezek a zenei anyagok egyébként ott készülnek Mezőkovácsházán. Zoli az édesapja segítségével felhúzott egy Ektomorf farmot, a világ egyik leghíresebb producere, Two Madsen pedig odaautózik a dániai Orlusból, és két hét alatt összerakják, felgitározzák, feléneklik, megkeverik az anyagot. Tehát itt Magyarországon, a délvidéki szegletben a világ egyik legkeresettebb producere dolgozgat két héten keresztül egy hazai viszonylatban nem nagyon ismert sráccal, akire viszont tárt karokkal várnak külföldön.

Annak az ötlete, hogy mindez könyv formát öltsön, már régóta érlelődött bennem. Volt, hogy novellában is megpróbáltam megírni a történetet, míg a tavalyi év végén fel nem hívott Szabó Tibor Benjámin volt Bárka- szerkesztő, most az Atheneum Kiadó főszerkesztője, hogy a kiadó zenében, zenei érdekességekben is gondolkodik. Meséltem neki az Ektomorfról, meg arról, hogy milyen régóta motoszkál bennem e történet megírása. Azt mondta, hogy a zenekar története nem, de a romungró fiúé érdekes lehet, így került hát megírásra az ő eszméletlen mennyiségű buktatót tartalmazó életútja, amelyben brutális magánéleti vonatkozások bontakoznak ki, míg nem aztán eljut oda, hogy... de hát ezzel már spoilerkednék, úgyhogy nem mondom el, hova jut el, mert a könyv olyan, mint egy regény, van csattanója, van vége, és ami furcsa, hogy a valóságban is megvan ez a kötetbeli csattanó, ez a happynek látszó, remélem, nem end. A sztori még folytatódik.

O. R.: Egyébként te voltál az, aki engem megfertőzött Ektomorfal, én is azóta hallgatom őket, mióta te megmanipuláltad az agyamat, és én letöltöttem a lemezt. Ez a történet, amit elmondtál, eszembe juttatta Mahler történetét is, aki egy cseh kisfaluból, egy pálinkamérés mellől származik. Kemény gyerekkora volt, apja verte a családot, s Mahler ebből a környezetből eljut egészen a csúcsig, New Yorkig, és innen fut aztán vissza egy beteg Európába meghalni.

K. L.: Zoli családi környezete nagyon szép. Bár a szülei eleinte ódzkodtak attól, hogy a fiuk tele van tetoválva, és piercingjei vannak. A mű címe, ami egyébként magyarul számkivetettet jelent, az egyik Ektomorf album nyitótélének a címe, amit meg is magyaráz ebben a könyvben. Az outcast alatt nem azt érti, hogy ő kaszton kívül él, hanem azt a nem elfogadást, ami azért univerzalizálható.

O. R.: Neked van tetoválás a mütyürkéden?

K. L.: Van egy... ott nincs. De Ektomorf tetoválásom van.

O. R.: Tényleg? Ezt nem is tudtam.

K. L.: Nincs. De olyan, mintha volna.

O. R.: Tollal?

K. L.: Nem, azt érzem, hogy van.

O. R.: Ja, így már értem. Egyébként én is elkezdtem olvasni, csak most éppen a Térey könyvet oldalazom, de utána azonnal fogom olvasni ezt az Outcastet, amelyben tényleg jó stílussal megírt mondatok szerepelnek. Ha volna időnk, akkor mondanám, hogy olvasd fel nekünk az első száz oldalt, de miután nincs, ezért remélem, kedvet csináltunk a könyvhöz, Kiss Lacihoz.

K. L.: Nem csak metálrajongóknak való, tehát ez most nem a reklám helye, ezt most őszintén mondom. Vállalom a felelősséget, mert jó sztori, érdekes a srác.

O. R.: Barbie-rajongóknak is ajánljuk a könyvet. Köszönjük a figyelmet!

K. L.: Köszönjük a figyelmet!

Készült 2015. november 7-én, a Zentai Alkotóház helyszínén. A hanganyagot feldolgozta Mészáros Anikó, gondozta B. I.