Balogh István
Atyai pofonoktól a Magyar Ifjúságig
(Részlet a Zoki című ifjúsági kisregényből)

Szüleim 1956 nyarán négyéves külügyi kiküldetéssel munkát vállaltak a budapesti jugoszláv nagykövetségen. A magyar fővárosba való költözésünk után tanulmányaimat, tehát a negyedik osztályt, a hetedik kerületi Rózsák terén álló Szerbhorvát Tannyelvű Általános Iskolában folytattam. 1956. szeptember elsején szorongó szívvel léptem át tanoda küszöbét. Szabadkán a tejpiacion lévő öreg épületbe jártam, így nem volt meglepő számomra maga a pesti épület. Kívülről elhanyagolt egyemeletes hosszabb házat látott az arra járó, amely belülről jóval barátságosabb volt. Mire én megérkeztem, az intézetben már a gimnáziumi képzés is megindult. Az épület ha elhanyagolt is volt, látszott, megszületésekor pompás intézménye lehetett egy óvónőképzőnek. Legalábbis ezt véltem kiszűrni a követségi legjobb barátom, a tanügyi és művelődési attasé, Mile szavaiból. Azt csak később, talán hatodikos koromban tudtam meg, hogy 1876–ban készültek el vele az építők.

A Rózsák terének uralkodó épülete egy katolikus templom, amelyet Ferenc József császár és király felesége, Erzsébet tiszteletére is emeltek. A magyarok nagyon tisztelik ezt a királynét!

Kedves tanító néni fogadott bennünket szeptember másodikán, mert akkor volt a tanévnyitó. Összevont tagozatba jártam ezt az évet, mert csupán hat másodikos és hét negyedikes járt velem. Érdekesen folytak a tanórák, nekem először furcsa volt minden, hiszen hol a másodikosoknak volt, mondjuk, szerb órájuk, akkor mi csöndesen tanultunk, írtunk, vagy némán olvastunk, utána nekünk volt, mondjuk, matematikánk, akkor mi feleltünk, táblához mentünk, a kicsik meg csöndben voltak és serényen oldották azokat a leckéket, amelyeket aktív órájukon föladott nekik a tanító néni.

Otthon ki is fakadtam apámnak:

– Ilyen osztatlan tagozatú iskolák minálunk biztosan nincsenek!

– Tévedsz, nagyokos! Az iskola, ott a határon, amelyről meséltem neked…

– Tőzegbányánál?

– Éppen ott. Az is ilyen típusú. Volt egy szakajtó gyerek az udvaron meg két tanító. Ez annyi, mint…– apám fölnevetett. – Megszokod ezt a világot is, ne félj!

– Az osztályban nincs a tábla fölé függesztve Tito képe!

– Ez egy másik ország, Zoki! Itt nincs Tito.

– Hát ki van?

– Azt ebben a pillanatban magam sem tudom.

– Te mindent tudni szoktál, apa!

– Aki vezető volt, azt a nyáron leváltották. Tehát nincs kép az osztály falán?

– Vannak képek. Minden falon. Olyanok, amelyekről tanulunk.

– Valamilyen kép nincs a tábla fölé függesztve?

– Egy címer.

– Az ország címere.

– Négy kép van a tábla fölött, apa. Három szakállas meg egy bajszos bácsi képe lóg a címer mellett. Két nagyszakállú balról, a jobboldalinak a szakálla az álla hegyéről lóg. A bajszos meg mellette. Hasonlít a téren álló a hatalmas szoborhoz.

– Persze, hogy hasonlít. Mert ő az! Sztálin. A másik három meg Marx, Engels, és Lenin.

– Ők kik?

– Forradalmárok.

– Mind a négyen?

– Igen. De ketten államférfiak is voltak.

– Magyarok?

– Kettő német, egy orosz, egy grúz.

– Akkor miért lóg a képük a falon? Magyar forradalmár nincs? – kiáltottam mérgesen.

– Alighanem volt ott a sorban egy kopasz, magyar alak képe is a falon – nevetett apa, – csak eltávolíthatták a nyáron. Helyette fölkerült a címer.

– Igazad lehet, apa. A négy alak fölött, középen, látszik a falon egy kép helye.

– Ötödik kép? – csodálkozott apa. – Melyik helyen voltál adai Mátyásunk? Hova akasztott föl Latabár? – kacagott fölszabadultan apa.

– Ki az a Latabár?

– A legnagyobb magyar színész, kisfiam.

– Mi köze adai Mátyásunkhoz? Ő meg kicsoda?

– Rákosi Mátyás. Azért adai, mert ott született. A Tisza partján. Ő volt nyárig teljhatalmú kommunista ura Magyarországnak.

– Az mi, teljhatalmú?

– Mindenről ő dönt, életről és halálról is.

– És mi köze hozzá a Latabárnak? Fölakasztotta?

– Néhány éve pesti viccet meséltek Szabadkán Rákosiról és Latabárról. Évekkel ezelőtt történt valamelyik pesti színházban, ahol a kiátkozott kulákok és kisparasztok kommunista megtéréséről játszottak valami színdarabot, és Latabárnak jutott az a szerep, hogy a nagygyűlés előtt a falusi tanácsterem falán elhelyezze a nemzet vezetőjének képét.

– Mi ebben a vicces, apa?

– Latabár a képet a nézők felé fordította, mindenki láthatta, kiről beszél játéka közben. A színész szaladozni kezdett a színpadon, tanácstalanná vált, próbálgatta, hol lenne jobb helye a képnek, végül kifakadt:

– Hova akasszuk fel?

A nézők szinte megdermedtek a közléstől.

– Akasszuk már fel! – kiáltott Latabár.

A nézőtéren erre hatalmas lárma, nevetés tört ki. Aztán percekig zúgott a legnagyobb tetszést kifejező vastaps. Állítólag Latabárt az előadás után lekapták tíz körméről az államot minden eszközzel védelmezők, bent tartották két-három napig. Talán rá is sóztak volna vagy tíz esztendőt, esetleg kötelet kötöttek volna a nyakába, de nem merték személyét kikezdeni, mert az előadást követő nap reggelén egész Magyarország apraja-nagyja azon röhögött, hogy hova akasszák Rákosit. Látod, a történet még az országhatárt is átlépte.

Én is nagyokat nevettem apa meséjén. Nem a mese tartalma volt számomra az érdekes, hanem eddig soha nem hallottam apát így előadni valamit. Ragyogott a szeme, fölállt, járkált, két kezével mintha képet fogott volna, és akasztani akarta a falra, mint meséjében a legnagyobb magyar színész, Latabár.

Nem volt nehéz elviselnem a változásokat, mert barátságos osztálytársaim voltak, néhányan még a BVSC kölyökcsapata vízilabda mérkőzéseire is kijöttek, nekem szurkoltak hangosan, néha akkora lármát csaptak, hogy belereszketett a Szőnyi út, fölhallatszott az égig, szép volt, Zoki!

Gyalog szerettem járni a pesti utcákat, nem volt túl körülményes, és nézelődhettem, érdekelt nagyon a mozgalmas Budapest. Iskolába menet is cipőtalpat koptattam. Táskámmal a hátamon a nagykövetség épületétől komótosan lépdeltem a hatalmas Sztálin szoborig, ott jobbra fordultam az István utcába, s kanyarognom sem kellett, egyenesen odaértem kedves tanodámba. Szüleim korán keltek, így én is idejében kibújtam az ágyból, s az a háromnegyed óra gyaloglás még jól is esett. Csak csapadékos időben kapaszkodtam föl a zsúfolt tömegközlekedési járművekre, de alig vártam, hogy kiszállhassak. Pedig húsz perc sem kellett a beérkezéshez, de nekem jobban esett a korai kiadós séta.

Matematikából sokat segítettem pajtásaimnak, még kerületi versenyt is nyertem, aminek anya nagyon megörült, s a követségen mindenki gratulált. Dalibor bácsi barackot nyomott a fejen búbjára.

– Mutasd meg nekik, milyen legények teremnek Jugoszláviában!

Szeptember végén műsort kezdtünk készíteni, az egész iskola, azzal kívántuk köszönteni a köztársaság napját, amely Jugoszlávia nemzeti ünnepe. Így tanítás után néha két-három órát is maradtunk, leginkább sötétedéssel értem haza. Anya szidott, miért nem tömegközlekedéssel jövök, akkor nem aggódna annyit miattam.

– Két átszállással jöhetek, anya. És annyian vannak a buszon, hogy könnyen letaposhatnak.

Táncot tanultunk be, kedves kólót, egy koreográfus néni pallérozott minket. Nem ment könnyen a tánc, mi, fiúk, falábú társaság voltunk, viszont a lányok úgy libbentek, pipiskedtek, hogy öröm volt nézni őket. Egy Ljubica nevű, fekete szemű kislány kezét fogtam jobbommal, ő harmadikos volt, az égszemű Marica a bal oldalamon osztálytársként, az idősebb jogán igyekezett elhessegetni Ljubicát a közelemből. Ördög tudja miből, de észrevette, hogy nekem a kis fekete jobban tetszik, mint a búzavirág tekintetű.

Október 23-án olyasmi történt velem, ami eddig soha: eljött az atyai pofonok napja.

Nem emlékszem arra, hogy apa valaha is megütött volna. Anya keze gyorsan eljárt, fenekemre hányt jobb tenyerével, emiatt néha tele is bömböltem az udvart, bőgésem szertehullámzott az ötödik körben.

Apa hangosan sem szólt rám soha, igaz arcjátékából azonnal fölismertem, ha valami rossz fát tettem a tűzre és az nem tetszik neki, ilyenkor azonnal takarodót fújtam és odabújtam hozzá. Szabadkán néha eljártunk a stadionba, biztattuk a Spartakot, kellett is neki a lelátó hangja, mert a belgrádi meg a zágrábi nagycsapatok rendre erősebbnek bizonyultak.

Kifelé villamossal utaztunk, visszafelé inkább gyalogoltunk, mert olyankor fürtökben lógtak a drukkerek a villamoskocsi lépcsőjén is.

Pesten is voltunk mérkőzésen, a magyar–lengyel válogatott focimeccsen. Tömve volt a Népstadion, másnap az újságok azt írták, 100.000 volt a nézők száma.

Itt láttam először és utoljára az aranycsapatot játszani, igaz, Puskást már a félidőben lecserélték. A magyarok győztek 4:1 arányban. De emlékezetemben igazán nem az eredmény maradt meg, mint a mérkőzés érdekessége, hanem olyan valami történt, amit én azóta sem láttam focimeccseken soha! Fél óra játék után Szusza Ferencet lehívta az edző, beállt helyette Machos Ferenc, aztán Szusza a félidőben visszatért Puskás Ferenc helyére, és még gólt is lőtt, a harmadikat.

Vízilabdát is néztünk apával, leginkább a Margit-szigeti uszodában, mindig telve volt a lelátó, csuda nagy hangorkánban folytak a mérkőzések.

– Te mikor pólózol nagy csapatban? – kérdezte egyszer apa.

– Én Szabadkán maradok, nem megyek máshova! A BVSC–ben megtanulok védeni, aztán az otthoni barátaimmal legyőzünk mindenkit!

– Tehát nagy csapat lesztek? Országos bajnokok az ötödik körből?

– Még az is megeshet!

Apa megsimogatta a hajam.

– Igyekezz, csak, Zoki! Ígérem, minden meccsedre kijárok!

– Taposom a vizet, apa! Olyanokat ugrok már, hogy néha kilátszik a gatyám is a vízből.

Kölyökmeccseinkre mindig kijöttek a szüleim, többször legjobb barátom a követségről, Mile szintén, egyszer még Dalibor bácsi is. Szerencsére akkor épp hatalmasakat védtem, meg is dicsért engem a nagykövetünk!

Október 23–án tört ki a magyar forradalom.Emiatt istentelenül elnáspágolt az apám!

A forradalmi történésnek voltak olyan előzményei, amelyeket én is érzékeltem, akaratlanul is.

Október hatodikán a nagykövetség épülete előtt sokan vonultak a Sztálin szobor irányába. A kovácsoltvas kerítés mellett álltunk, apa, a portás, Vuri bácsi és én.

– Mennek a Kerepesi-temetőbe, újratemetik a Rajkot – jegyezte meg Vuri bácsi.

– Megbukott Ada szülötte, a kis kopasz fajdkakas – mondta apa.

– Rákosi Adán született volna? A mi Tisza-parti Adánkon?– képedt el Vuri bácsi.

– Az bizony ott. Csak akkor még nem volt a mi Adánk.

– Azt mondták Rajkról, hogy jugoszláv kém – kérkedett értesültségével Vuri bácsi.

– Ki tudhatná azt valakiről, hogy kém?

– De fölakasztották kémkedésért!

– Föl. Ám tavaly kiderült, hogy negyvenkilencben Kádár és még sokan mások nagyokat hazudtak.

– Miért világosodott ki éppen tavaly?

– Ötvenhárom tavaszán meghalt Sztálin, az utcavégi nagy szobor gazdája. Magyarországon vagy két évig eltartott a megtisztulás folyamata. Aztán odaadó tanítványai hazugságait leleplezték, de most a klónozottak bűnhődnek.

Szélesre tártam fülem kisajtóját, figyeltem nagyon, mit beszélnek a fölnőttek.

– Apa! Kik azok a klónozottak?

– Olyan személyek, akik kritika nélkül teljességében átveszik vezetőjük minden megnyilvánulását. Igyekeznek pontosan olyanokká válni, mint ő, úgy cselekedni, mint ő. Legtöbbször túl is tesznek nagy tanítójukon.

– Nálunk, Jugoszláviában is vannak klónok?

– A világban mindenütt vannak.

Hoppá! Apa mintha elharapta volna saját nyelvét! Takarodó, Zoki! A kapu előtt, míg Vuri bácsi velünk volt, nem is kérdeztem semmi többet apától, éreztem, jobb a témát abbahagyni, mert Vuri bácsi miatt az öregem nem fog több kérdésemre választ adni. Szemem sarkából figyeltem a mellettem álló portást. Latolgattam, képes volna-e apát beárulni, ha valami olyan szalad ki a száján, amiről nem szabad megnyilatkozni? Miről nem szabad szót ejteni nekünk sem? Vannak olyan témák, amelyeket kerülnünk kell? Nálunk, ha léteznek ilyenek, kinek a klónjai szaporodnak?

Az újratemetés után több esős napra virradtunk, így tömegközlekedéssel mentem iskolába. Az utasok csak Rákosiról beszéltek, hangosan szidták őkelmét.

Mi az iskolában nagyban készültünk Jugoszlávia legnagyobb nemzeti ünnepe, a köztársaság napja megünneplésére. Rettentő megerőltető volt a felkészülésünk, meg gyanús is, hogy egyáltalán sikeres lesz-e? Tanítás után roptuk volna a táncot, ha a lányokkal képesek lettünk volna együtt haladni. Ránk is sötétedett mindig, későig kólóztunk, így villanyfényes utcákon gyalogoltam a Sztálin utca sarkán álló nagykövetségi épület felé.

1956. október 23-án is szaporán szedtem a lábamat hazafelé az iskolából, ám leragadtam az István út városligeti végénél.

Hatalmas tömeg gyűlt ott össze, mindenki kiabált, különböző kórusok énekelgettek tréfás vagy ijesztő dalocskákat Sztálinról és Rákosiról, és a tömeg elhatározott akarata volt a hatalmas szobor ledöntése. Sok teherautó állt egymás mellett, talán traktor is volt, de arra nem emlékszem pontosan. Vastag kötélhurkot dobáltak a szobor feje felé, de mindig visszahullott, leginkább csak a csizmáig repült.

– Nem hagyja magát a Jóska! – kiáltott egy vörös képű, bajszos bácsi mellettem.

– Le vele! Le vele! – énekelt a hatalmas kórus.

Valahonnét valakik kihúzható létrát szereztek, nem láttam pontosan, kik jöttek, lehet, hogy tűzoltók. Hatalmas üdvrivalgás tört ki a sok ezer ember száján. Én is kiabáltam, mert mindenki úgy ordított ottan, ahogy a száján kifért.

A kihúzható létráról már nagy nehezen sikerült meghurkolni a szobor nyakát.

– Le a kalappal, pompásan vetetted a lasszód, cowboy! – kiáltotta a vörös képű.

– Elkaptad a marhát! – hangzott a hátam mögül.

A kötél végét egy teherautóhoz kötötték. A téren nagy csönd támadt, mint a cirkuszban, ha a közönség várja a halálugrást, A teherautó nagy zúgással megindult, reszketett az egész testem a fölpörgő robajra.. Egy perc sem telt belé, a kötél elszakadt! Csalódott hangot hallattunk valamennyien.

– Drótkötelet! – kiabálták a szobor talpazatára fölmászott emberek.

Egyik teherautó vezetője két ujját a szájába vette, nagyot füttyentett. Ismét csönd a téren.

– Nálam van vagy hatvan méter drótkötél!

Egész csoport fiatal ugrott a gépkocsi platójára, és adogatták lefelé a drótkötél darabokat. A leghosszabb végére hurok került, s a szobor vállára kötél segítségével fölmászó legény Sztálint földíszítette e különös nyakkendővel.

– De szép lettél, Jóska! – kiabált újra a vörös képű.

–Adjunk neki még egyet! – kiabálta a kórus.

Kapott e bajszos alak még egy acélhurkot.

– Indulhatsz a lányokhoz! – harsogta a vörös képű.

A körülöttem lévők nevettek, én is velük. Eddig pompás tréfa! – állapítottam meg.

A szoborról lelógó kötelek végét több teherkocsihoz kötötték.

Újra csönd a téren.

A halálugrás előtti pillanat.

A cirkuszi sátor kupolájában himbálózik trapézán az egyik akrobata, a másik várja a szökellés pillanatát.

Visszafojtom lélegzetem.

Fölperegnek a motorok, repesztenek a kipufogók, a kerekek helyben forognak, büdös gumiszag a téren.

– Álljatok meg! – kiabál a kórus.

A motorok megkukulnak.

Csöng a fülem, szinte hasogat a fejem.

– Hozzunk köveket! – kiáltja egy erős hang.

– Hozzunk köveket! Hozzunk köveket! – visszhangzik a kórus.

Kézben hoztak valami fiatalok sok-sok macskakövet.

– Gyorsan rátaláltak a macskakövekre a gyerekek! – szól valami érces férfihang mögöttem.

– Úttestet javítanak a közelben – magyaráz egy néni.

– Nemsokára barikádot emelnek majd a kölykök, meglássák! – néz körül a vörös képű.

A macskaköveket a teherautók kerekei alá helyezik, hogy ne csúszhasson a gumiabroncs. És felbőgnek a motorok. Újra maró füst, újra égett gumiszag.

– Slájfolnak a kerekek! – ordít a vörös képű.

Nekem a torkom marja a belélegzett bűzös füst-levegő keverék, köhögnék, de nem bírok, a szememből patakzik a könny.

A köveket eltakarítják a fiatalok a kerekek alól. Aztán valahányan elszaladnak egy keresztutcába. A tömeg idegesen tárgyalja a történteket. Végül eljut hozzánk is a hír, a közeli gépipari technikum diákjai átugrottak iskolájukba, azonnal meghozzák a lángvágókat.

– Gyere le, Jóska, arról a ronda, magas posztamentumról, míg szépen teheted! – biztatja a hatalmas bronzalakot a vörös képű.

– Jóska, gyere le! – skandálják suttyók körülöttünk.

A tömeg egy része átveszi a nótát.

– Jóska, gyere le! – fut szerte a Városliget fái között.

A jövendő gépésztechnikusai futva érkeznek iskolájukból vissza a szerszámokkal. Lihegnek, káromkodnak.

A szobor talpazatán álló két alak leereszkedik a kötélen.

Két gépésztanuló létrán mászik helyükbe. A kötélen fölhúzzák a vágóeszközöket. Aztán fölkapaszkodnak mások is.

– Gyere le, Jóska, mert ha fönt maradsz, az lesz a vége, pofára esel! – szellemeskedik a vörös képű.

Körülöttünk nevetni kezdenek az emberek.

– Essél a pofádra! Essél a pofádra! – vette át a kórus.

Hirtelen elsötétül a világ!

A kórus torkán akad a dallam.

Síri csönd a téren.

Csak a közvilágítás lámpái pislákolnak. Eddig egy tetőről reflektor varázsolt szinte nappali fényt a szoborra.

– Játszanak velünk a székházasok! – töri meg a csöndet egy bajuszos bácsi.

– Világíts! Világíts! –zúg a kórus.

Vagy tízen rohantak egy magas ház kapujához. Előbb dörömböltek, majd benyomták a szárnyat.

És pillanatokon belül újra kigyulladt a reflektor.

– És lőn világosság! – nevetett a vörös képű.

– Maga mindenre tud valami mondást? – kérdezte e vörös képű mellett álló néni.

– Eddig hallgatnom kellett. Most kidumálom magamat! – így a válasz.

A talpazaton állók zúgva vágták a szobor lábát a csizma fölött. Szikrázott a szobor, úgy láttam, haragjában lángot vetett.

A műszaki középiskola diákjai, akik a szobor mellett álltak, kiabálni kezdtek:

– Menjenek félre! Vigyázzanak! Dől a szobor!

Az emberek lassan nagy ívben félrehúzódtak, én egészen távolra sodródtam, csak a szobrot láttam. De mellettem ismerős hang szólította Jóskát, a szobrot:

– Gyere le, mert ha nem, bizony pofára esel!

A tehergépkocsik, mintha csak erre vártak volna, fölbúgtak, pokoli sikoltással feszültek meg a drótkötelek, a szobor megrezdült majd inogni kezdett, aztán hatalmas csattanással zuttyant a földre.

– Mondtam, Jóska, hogy pofára esel. Nem hallgattál rám. Kellett ez neked?

– Kellett neki! Kellett neki! – vette át számtalan száj a rigmust.

Belém meg villám csapott! Talán már éjszaka van?

– Bácsi, kérem – szólítottam meg a vörös képűt. – Meg tetszik mondani hány óra van?

– Történelmi időpont, kiskomám! – csurrant boldog forrás a bácsi száján. – No, nézzük csak! – Széttárta köpenyét, aztán a zakóját, hózentrógere kétágú gombolása alól körülményesen öreg zsebórát halászott elő. Vizsgálgatni kezdte:

– Huszonegy óra, harminchét perc!

– Mennyi?

– Mindjárt háromnegyed tíz! Nem kéne neked már ágyban lenned?

Válasz helyett csíkhallá változtam, amilyen gyorsan csak tudtam, átcsusszantam a tömegen és futni kezdtem a nagykövetség épülete felé.

Az épület előtt apa várt, szó nélkül elkapta a vállamat és akkora pofont kanyarított a bal orcámra, hogy még másnap is meglátszott mind az öt ujja nyoma!

– Adok én teneked, csavarogni éjjel! – csattantott újfent kobakomra apa.

– Agyon ne üsse azt a gyereket! – védelmezett Vuri bácsi.

A lakásban anya várt, kisírt szemét regisztráltam az első pillanatban. De apa megadta a harmadik csattanóst is! Berepültem a szobába, anya szárnyai között pihegtem. Ő átölelt, én mindkét kezemmel ruhájába ragaszkodtam. Aztán hangosan sírni kezdtünk mind a ketten. Nem szólt az én anyám egy szót sem, csak szorított, karja óvó madárszárny.

Végül apa kiszedett anya védőrácsából.

– Vetkőzz le, azonnal alvás! Hogy indulsz holnap iskolába, ha nem pihened ki magad?

Vacsorát nem kaptam, büntetésből-e, vagy csak elfelejtettük mindannyian, hogy egy-két morzsát a csőrünkbe is rakni kell? Nem tudom. De erről többet nem beszéltünk.

Félálomban néha hallottam anya hangját, csakhogy megkerültél, kisfiam! Csakhogy megjöttél épen és egészségesen!

A szobordöntés utáni napon későn ébredtem. Az órára pillantottam és nem akartam hinni a szememnek.

– Tíz óra múlt huszonnégy perccel! – kiáltottam a szekrénynek.

Kapkodtam magamra a ruhát, föl sem öltöztem igazán, amikor belépett anya.

– Elkéstem, anya! Miért nem keltettél föl?!

– Akár alhatnál is még – nézett rám szomorúan szülém.

– Anya! Én tegnap nem akartam,,, – kezdtem hadarni.

– Nagyon féltettelek, kisfiam – csuklott el anya hangja, – Lövöldözéseket hallottunk, öreg este, és te sehol! Éreztem, hogy valami nagy baj történhet! Benne volt a félelem a levegőben.

– Nem hallottam lövéseket. Kiabált, énekelt a tömeg. Ledöntötték a hatalmas szobrot.

– Apád idegesen várt rád, de nem mert elmenni az épület elől. Látta ő a messzi tömeget, idehallatszott a lárma is, meg az istentelen zúgás is…

– Teherautókkal rántották le a szobrot.

– Jaj!– buggyant ki a könny anya szeméből. – Ha rád zuhant volna!?

– Messzebb álltam, anya! Nem történhetett bajom.

– És ha agyontaposnak? Ha a tömeg megvadul, nem néz sem Istent, sem embert! Gázol csak és tör át mindenen!

– Nem lökdösődött ott senki, anya. Nem diskuráltak, nem káromkodtak. Mellettem egy vörös képű bácsi olyan vicceseket mondott, hogy minden percben nevetnem kellett.

Anya leült mellém az ágyra.

– Ki tudja, mi vár ránk ezekben a napokban Budapesten? Zoki, édes kisfiam! Ne menj ki az utcára egyedül…

– Iskolába kell mennem, anya!

– Hajnalban bemondta a rádió, kijárási tilalmat rendeltek el. Utcára nem mehet senki.

– De az iskola?

– Már világosodott, akkor erről is szólt a rádió. Rendkívüli iskolaszünetet rendeltek el.

– Az micsoda, anya?

– Bezárták az iskolákat.

– A jövő héten járhatunk újra?

– Nem tudom, kisfiam. Azt mondták, ha a körülmények megengedik, értesítik a lakosságot a tanítás újrakezdéséről.

– Ezért nem keltettél?

– Nagyon nyugtalanul aludtál az éjjel, kisfiam. Sokat hánykolódtál, kitakaróztál.

– Te meg betakargattál?

– Be.

– Mint egy kisbabát!

– Zoki! Te az én fiam vagy, én hoztalak a világra. Nekem kell vigyáznom rád.

– Mindig betakartál, ha lecsúszott a paplanom?

– Mindig.

– Akkor te egyáltalán nem aludtál?

– Az nem fontos.

– Akkor mi a fontos?!

– Csak az, hogy épen, egészségesen visszaérkeztél. Én meg hajnalra megnyugodtam kicsit.

Apa beszólt az ajtón:

– Zoki! Gyere segíteni!

Ugrottam, mint a bolha! Az esteli pofonok akkor fájtak és egyáltalán nem estek jól, de azóta megbocsátottam az én apámnak. Helyre raktam a három taslit, rájöttem, megérdemeltem én valahányat.

Az udvaron lapátot kaptam kezembe.

– Fölsöpörjük odakint a járdát.

– Apa! Kijárási tilalom van.

– Éppen azért!

És bátran kiléptünk a kovácsoltvas kiskapun.

Odakint a Dózsa György úton a konzulátusi épület kerítésénél rendőrségi fabódé állt, előtte rendőr sétált. Két-három lépés erre, aztán ugyanannyi arra. Az őrt álló ránk nézett, fejét megbillentette, úgy köszönt, vagy jelezte csak, lát minket, észlelte, hogy kiléptünk a tiltott területre.

– Jó napot kívánok! – szólt oda hangosan apa, majd megemelte a kezében tartott seprőt. – Takarítunk picikét.

Nagy csattanással ejtette ki kezéből a vödröt. A csörgés-csörömpölés körbeszaladt az üres Hősök terén.

Apa söprögetett, én tartottam neki a lapátot és a vödörbe fordítottam az összegyűjtött szemetet. Elődöm sűrűn pihent, ilyenkor körbetekingetett, én utánoztam őt, de nem láttunk csoportokat sehol. Az utca azonban nem volt üres! Sietős léptekkel itt-ott embereket láttunk föltűnni, eltűnni.

A Dózsa György utcából befordultunk a sarkon a Sztálin utcába. Ott is állt egy őrbódé, vagy harminc lépésnyire a saroktól, a nagykövetség telkének végén. Ott nem láttuk a rendőrt.

– Apa, itt nincs vigyázó?

– Nem látod, hogy füstöl a fülke? – kacagott halkan apa. – Elbújt az ipse, és titokban cigarettázik.

Rám ragadt apa jókedve.

Az öregem a járdaszélre lépett, onnan kezdte a takarítást. Én meg egy cirmost pillantottam meg, bebújt a nagykövetség kovácsoltvas kerítése résén és az épület fala mellett a Dózsa György utca felé tartott.

– Cicc! Cicuskám! – hívogattam.

Őkelme nem hederített rám, meg sem gyorsította kocogását, a sarkon kiugrott Jugoszlávia területéről, és eltűnt szemem elől. Ekkor vettem észre a táblát. Négy csavarral ráerősítették az új szöveget a régire:

MAGYAR IFJÚSÁG ÚTJA

Fölemeltem a kezem, a táblára mutattam:

– Apa!

Apa kezében megállt a seprő. Állt és nézett, bámult, álmélkodott.

Én körbetekintettem az utcában és a téren, sehol senki. A posztoló őr még mindig láthatatlan volt, de a bódéból még mindig kanyargott ég felé a füstfelhő. A követség épülete második –emeletén kinyílt az ablak. Mile szokása volt ablakot tárni, ha irodájába lépett. Intettem neki, gyere le! Azonnal ott termett a művelődési attasé mellettünk a járdán, de gyorsan lejöttek a követségen tartózkodó diplomaták és munkatársak is. Körbeálltuk a kerítésen függő táblát. Mielőtt bármit is szólhattunk volna, megérkezett a nagy fekete követségi kocsi, országunk zászlaját kitűzte motorházra a vezető, hivatalos küldetésben vagyunk!

Dalibor bácsi előtt szétnyílt álmélkodó kordonunk. A nagykövet a táblára pillantott:

– No, hála Istennek!

Őrizőnk is vette a bátorságot, odajött hozzánk:

– Nagykövet úr! Kérem, oszoljanak, térjenek vissza a követség területére! Én tudom, kik önök, de távoltól ez csak egy veszélyes csoportosulásnak látszik.

– Igaza van! – szólt Dalibor bácsi. – Induljunk, gyerekek!

– Mi az utcát takarítjuk éppen! – mutatott rám apa és újra megemelte a seprőt, mintha az lenne mestersége címere.

– Fejezzék csak be!

A rendőr ott maradt mellettünk.

Apa lassan söprögetett, majd megszólította az őrt:

– Maga mióta posztol itt?

– Éjfél óta.

Apa zsebében kotorászott. Cigarettásdobozt húzott elő, és megkínálta a posztot. A hivatalos ember elvette a fölkínált dohányrudacskát.

– Köszönöm. Majd később elszívom.

Apa lassan és körülményesen gyújtott rá. Fejét kissé bal válla felé fordította, szemét szűkre vette. Ismerem ezt nála! Ilyenkor valami különös kérdést rak a vele szembenállóra, és várja a titokzatos választ.

– Látta, kik csavarozták Sztálin fölé az új táblát?

– Láttam. Négy suhanc járt erre. Meg négy a túloldalon.

– Miért nem lépett közbe?

– Mit tehettem volna egyedül négy ellen?!

– Ott a pisztoly az oldalán!

– Egy tábláért én nem lövök emberre!

– Csakhogy Sztálin!

– Elegem van nekem is Sztálinból!

A járda takarítását lassan befejeztük. A vödörből a szemeteskukába öntöttem azt a kicsit, amit begyűjtöttünk.

– Ki tudja, mikor viszik el a szemetet? – tolta sapkája ellenzőjét feje tetejére apa.

Mile lépett az udvarba. Apát hívatta Dalibor bácsi.

Alig mostam kezet, engem is hivatott.

– Nézem a képedet, te éjjeli csavargó! – nevetett rám a nagykövet.

Odamutattam arcomat.

– Tisztességes tasli! – bólintott a nagykövetség első embere. – De megérdemelted.

– Meg.

– Nem bántad meg, hogy elmaradtál?

Lehajtottam a fejem.

– Nézz rám, te gyerek! – parancsolt rám Dalibor bácsi.

Ránéztem. Igyekeztem erős, férfias lenni, de szúrós tekintete áramütésként ért, szívem elszorult. Éreztem, kibuggyant szememből a könny és végigcsordul az arcomon.

– No, ne sírj! – vigasztalt a nagykövet. – Gyere, ülj le mellém!

Kisebb díszes, faragott asztalka állt az iroda egyik ablaka alatt, két szék egyik, kettő a másik oldalon. Apa a nagykövettel szemben ült. Mindkettőjük mellett üres volt egy hely. Én apa mellé telepedtem.

– Jó lesz így is! – nevetett rám Dalibor bácsi. – Zoki! Elmeséled nekünk, hogyan is dőlt le az a hatalmas szobor?

– Sztálin Jóska szobra?

– Pont az!

Én rákezdtem. Észre sem vettem, hátam mögé gyűltek a nagykövetség bent lévő diplomatái és munkatársai. Hangosan nevettek, amikor eldaloltam a kórus rigmusait, és még nagyobb lett a kacagás arra, hogy magyarról szerbre is átfordítottam mindent, aztán úgy is dalolva adtam elő.

Apa pofonjairól nem szóltam semmit.

Apa sem.

Mindenki tudott büntetésemről, de nem hozakodott vele elő senki, akkor sem, aztán sem, soha.

– Nagy az emberek elkeseredése – kezdte Dalibor bácsi. – Amik történtek, egyelőre csak zavargások.

– Talán – szólt valaki.

– Lehet más is – folytatta Dalibor bácsi.

– Ugyan mi lehetne ebből? – ámult el a gépírónő.

– Felkelés, kedvesem – koppant az asztallapon a nagykövet hangja. – Abból meg forradalom.