Bicskei Flóra
Együtt a világ ellen

Meghaltunk, újra.

Hosszú még a történetünk.

Ez a második fejezet, mondhatni. A második tánc, egy másik századból.

Ezúttal egy rossz színdarabokat író, önmagát meg nem értett zseniként definiáló, idős arisztokrata kastélyában kezdődött, tizenhat éves koromban, 1829 őszén.

Színésznő szerettem volna lenni. Lila és fekete bársonyruhákban jártam, társaságban az asztal alá ittam mindenkit, kártyáztam, kártyát vetettem, és reggelig Shakespeare monológokat tanultam gyertyafénynél. Az ódon, kastélyszerű, puritán klasszicista bútorokkal és fakó perzsaszőnyegekkel berendezett villám szobáit levendulaillat járta át. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt az anyám. Furcsa, elgondolkodtató, vörös fényben ragyogó képeket festett, amiket aztán Londonban jó pénzért megvásároltak tőle a gazdag arisztokraták. Anyám nagyon szerette a levendulát, és még évekkel a halála után is levendula és dohányillata volt a háznak – zárkózott, kissé rigolyás, kíméletlen, mégis hallgatag, szakállas orvos apám dohányának köszönhetően. Aztán amikor két évvel anyám után apám is meghalt, ezt a különös illatkeveréket többé se kiszellőztetni, se semlegesíteni nem lehetett. Kudarcba fulladt minden kísérletem arra nézve, hogy száműzzem a házunkból ezt a megmagyarázhatatlan, mindent elborító illat-elegyet. Tudtam persze nagyon jól, hogy a szüleim post mortem az illatkeverékükkel tüntetnek a fertő ellen, amibe taszítottam a házat. Amúgy már gyerekkoromban sem értettek, egyszerűen nem bírtak velem.

Vad voltam, hisztis, makacs és verekedős, mindenáron különbözni akartam, fel akartam rúgni az összes szabályt, és felrázni a világot az unalmas, klasszicista álomkórból, amelybe beleszülettem. Nem akartam szelíd vonalú, elefántcsont színű empire ruhákat viselni, beakasztottam őket a szekrényem legmélyére. Eszem ágában sem volt szerelmes regényeket olvasni. Absztrakt vonalú báli ruhákban közlekedtem, napközben is, szörnyülködő tekintetek kereszttüzében, és leginkább az okkult szövegek érdekeltek.

A környéken szerencsére kevesen éltek, ám kétes társaságom ellenére mégis szerettek, mert nem zárkóztam el, nem játszottam a különcöt, elfogadtam őket olyannak, amilyenek. Teadélutánokra, spiritiszta szeánszokra jártam hozzájuk, ahol előadóesteket rögtönöztem nekik, tragikusakat és vicceseket, mikor hogy. Ezeken mindig hatalmas odaadással és maximalizmussal dolgoztam, elképzeléseimet illetően nem tűrtem beleszólást, kritikát , cinikus megkérdőjelezést, senkitől. Az egyik estemen táncokat adtam elő, egy különös, az ókori Egyiptomot idéző kosztümben, amelyet egyedül terveztem és varrtam meg. A közönség soraiban ott ült egy szürke ruhás, sápadt nő, aki rémtörténetek írásával foglalkozott. Olyannyira megtetszett neki ez a kosztüm, hogy kérte, hadd vegye be motívumként az egyik történetébe.

Meghívták Londonba is a táncestemet. Hihetetlenül nagy tehetségem volt ebben az életemben ahhoz, hogy megkedveltessem magam, és elhitessem a gazdag mecénásokkal, hogy érdemes támogatniuk.

Oda már együtt mentünk, emlékszem. Veled, akivel a tehetségtelen arisztokrata drámaíró bálján ismerkedtem meg azon a szép őszi napon. Már délután odagyűltünk borozni, öltözni, készülődni és ruhákat válogatni zeneszóra.

Döbbenetes, milyen kis csúnya gnóm voltál. Unalmas, üresfejű szépfiúk, akarnok világfik csapták nekem a szelet akkoriban, de annyian, hogy a bálok alkoholos hevében néha a legyezőmmel kellett elhajtanom őket, mint az agresszív legyeket, és általában fürtökben csüngtek rajtam, mint jóképű férfiakon a csinos lányok szoktak és nem fordítva.

Én voltam a legszebb, és ezt tudtam is magamról, ráadásul tizenhat éves, hosszú combú, hegyes, apró mellű, afféle „züllött kihívás”. Nem csoda, hogy mind meg akart dönteni. Persze nekem egyikük sem kellett. Eljátszogattam velük, de a szerelem elkerült.

Emlékszem, ott ültél egy félreeső fotelben, szétálló, nagy fülekkel, görnyedt háttal és alacsonyan.

Húsz éves lehettél, de a szemed legalább ezeréves volt. Legendás bölcsesség, mély tudás, kibírhatatlan, kimondhatatlan fájdalom, és néha a pokol is megcsillant benne.

Hogy te mit láttál az én szememben, azt soha nem mondtad el, mert szokásod volt belőlem mindent kiszedni, magadról pedig nem árulni el semmit.

Csak a terveidről, a világmegváltásaidról, a könyvekről, a verseidről, kentaurokról, atlantiszi lényekről, legendákról, az emberi butaságról és szűkagyúságról szónokoltál folyton. Meg arról, hogy a mai zene avítt, unalmas, poros, idejétmúlt és kéne valamiféle új hangzás, ha nem akarunk elaludni a bálokon meg az operában és a tudomány, pláne az orvostudomány nagy része szemfényvesztés, a doktorok pénzéhes kóklerek – ezekről beszéltél végeláthatatlan hosszan, miközben verted azt asztalt, vedelted a bort és profán káromkodásokkal tarkítva szidtad azokat, akik korlátoltan gondolkodnak. Nő létemre én sem válogattam meg a szavaimat társaságban, és pontosan olyan hévvel érveltem hamarosan, mint te, vagy együtt vitatkoztunk, szócsatáztunk, amíg bírtuk szusszal.

Ez a lázadás kötött össze minket. Meg az ópium és a bor.

Gyorsan hozzám költöztél, és a házunk 1830-ra ismert okkultista gyülekezőhely lett. Pszichológusok, reformerek, utazók, írók, színészek, férfi és női boszorkány vérvonalak papjai találkoztak nálunk minden hétfőn és szombaton. Pazarlóan különleges vacsorákat adtunk, kártyapartikat, orgiákat tartottunk. Ilyenkor pincétől padlásig szeretkező párokkal volt tele a ház. A hét többi napján pedig világmegváltó terveket kovácsoltunk, vagy könyvet írtunk.

Tíz év telt el így.

Gyönyörben és mély szerelemben, szándékos, következményekkel nem törődő fanatikus önrombolásban, filozofálásban, okkult ködben és írásban. Parázs veszekedések lobbantak fel közöttünk, törtünk és zúztunk. Egyszer hozzávágtad anyám hatalmas tükréhez a boroskancsót, és a tükör apró darabokra tört, az egyik üvegdarab csúnyán felsértette az arcomat. Egész életemben viseltem ezt a sebet, stigmát, szerelmünk védjelét. De volt olyan is, hogy egy szeánsz alkalmával én ittam túl sokat a francia, nehéz vörösborból, amit Jacques De Milles, egy francia barátunk hozott. Úgy haraptam beléd tökrészegen, akár egy vámpír. Gyakran tartottunk orgiákat, ahol pénznyereményeket tűztünk ki, és az nyert, aki a legnagyobb gyönyört okozta a partnernőjének, és a gyorsaság sem volt mellékes szempont. Ezek után fáradtan összegyűltünk a hallban, elterültünk a vörös és narancsszínű selyempárnákon, és kábult, napokig tartó álomba merültünk. Furcsa rémálmok gyötörtek ezeken a napokon. Sokszor azt sem tudtam, meddig aludtam, hogy felébredek-e valaha. Emlékszem egy hajnali ébredésemre. Gyönyörű volt. Mélyrózsaszín, szakadt selyemruha volt rajtam, mezítláb aludtam a perzsaszőnyegen, hideg volt, december eleje. A házban néhány gyertya pislákolt csupán, a társaság már régen szétszéledt. Te a díványon feküdtél meztelenül, a hasadra fekete festékkel felrajzolt ősi pogány ábécé jeleivel. Ott hevertél védtelenül, csupaszon, és én éreztem, ha most meg kellene halnom, csak veled tenném, csak miattad. Állati, vad, ösztönös, mély és akaratos szerelemmel szerettelek. Ugyanezzel a hévvel akartalak birtokolni is, ami egyenes út volt a pokolba. A társaságunk elmaradozott. Egyre fogyott a pénzünk, és én idő előtt megöregedtem. Gyermek nem fogant ebből a vad viszonyból, pedig sohasem védekeztem. Nem tudom, miért történt így.

Szomorú lettem, nem táncoltam többé. Minden élet kiveszett a házból, elborította a csend. Magányosan ültünk, elvonási tünetektől reszketve, józanon, majd ismét részegen, részegen, majd újra józanon.

De írtunk, dolgoztunk tovább, fáradhatatlanul.

Pénzt kértél kölcsön egy londoni barátodtól, és elutaztunk Velencébe.

Ott ragadtunk.

Egy olasz társaság karolt fel minket, egyike a legismertebb titkos társaságoknak. Leszoktunk a kábítószerről és az italról, és minden egyes szabad percünket az írásnak szenteltük.

Ez a város befogadott, gyógyított, értünk volt, nekünk. Mi pedig újra életre keltünk itt, ez lett az otthonunk.

Megfeledkeztünk az ódon, levendula- és dohányillatú villáról. Soha többé nem tértünk haza.

Egy hideg, decemberi éjszakán, amikor a gyéren megvilágított, szűk kis velencei utcán sétáltunk hazafele, a titkos társasági tagokkal elköltött vacsora és tanácskozás után, különös alak toppant elénk.

Piros kalapot, színes maskarát és arany álarcot viselt.

Azt hittük, részeg futóbolond, de aztán feltűnt hirtelen, hogy szárnyai vannak. Kobold volt, vagy valamiféle különös zárvány, asztrállény, akit véletlenül megidéztünk, nem tudni.

Furcsán, cinikusan, féloldalasan elmosolyodott, és átnyújtott neked egy borítékot.

Aztán köddé vált.

Csak otthon, a hideg hálószobában nyitottuk fel a levelet.

„Meg fogtok halni, mindketten.” – állt benne szép, dőlt betűkkel.

Zokogva kiabáltam, hogy ez meg miféle hülye vicc, te simogattál, megöleltél, de reszkettél, mint én. Elővettünk egy kancsó vörösbort, hogy felmelegítsen és el tudjunk aludni.

Mély álomba merültünk, és elfeledkeztünk az egészről. Én boldogan kimentem mindennap a piazzára, gyümölcsért, mézért, borért, fehér kenyérért, fügelekvárért és banánért, te pedig a Tanácsba járkáltál, röplapokat írtál. 1843. március kilencedikén a prágai szabadkőművesektől fogadtunk vendégeket. Kedves, szívélyes, különös arcvonású kelet-európaiak állítottak be hozzánk, bőségesen megvendégeltük őket és odaajándékoztuk nekik az egyik kéziratunkat.

Három hét múlva éjfél után pár perccel erősen meglendítették a kopogtatónkat. Te hálóköntösbe bújtál, kimentél és kinyitottad a kaput.

Ott állt.

A Végrehajtó.

Fekete csuklyás, szótlan, hatalmas alak.

Átnyújtott egy ezüsttőrt, egy, a titkos társaság pecsétjével lezárt levelet, majd távozott.

A levélben az állt, hogy vagy önként véget vetünk az életünknek egy napon belül, vagy végrehajtás alá kerülünk, mivel kiadtuk a kezünkből a Doktrínát.

A szoba megfordult velem, és öklendezni kezdtem. Elestem, te pedig felsegítettél.

Emlékszem a következő napfelkeltére. Tudtam, hogy már csak egyszer láthatom a napot. Különös, de nem éreztem nagy félelmet. Csak bizonytalanságot. Különös sehovasemtartozás-érzést. Bizsergést. Fájdalmat. Reménytelen ürességet. De nem sírtam. Te sem. Sétáltunk, gondoláztunk, a legszebb ruháinkban. Bort ittunk, a legjobbat és a legzamatosabbat. Szeretkeztünk egy kis sikátorban. Viperát láttunk, és egy fekete pillangót. Aztán, a házunk előtt egy fehér galambot.

Én levettem a sötétkék ruhámat, leültem a tükröm elé. Néztem ezt a különös, vékony, csontos, hosszú hajú lányt, aki már holnap nem lesz és furcsálltam, miért nem fáj jobban. Mögém jöttél, a vállamra tetted a kezed. Sírtunk kicsit. Az egyik gyertya lángja kilobbant.

Leültünk az ágyra, egymással szemben, törökülésben. Nem csináltunk semmit, csak néztünk egymás szemébe. Szavak nélkül is tudtuk, hogy találkozunk mi még, mert mindketten hittünk a reinkarnációban és a halál utáni életben.

Felkeltél, előhoztál két borospoharat. Beleszórtad a mérget. Megittuk. Semmi.

Hátradőltünk az ágyon, és átöleltük egymást. Kilobbant az utolsó gyertyaláng is.

Sötétség. Képek. Szél. Harangszó.

Repülés, színes fények. Tánc fent, messze, újra és újra és végtelen hosszan, ezüst csillagködökben, bíborszínben, tűzben, hóban, erőkben, hegyekben, folyosókon, meztelenül és báli öltözetben.

Ketten, egyedül. Alattunk a világ, ellenünk a világ. Felettünk a végtelen.