Döme Szabolcs
Fejbunker

Porcelán pingvin. Egy törött, poros, porcelán pingvin állt a hűtőszekrény tetején. Nem volt csőre. Kicsit úgy nézett ki a csőr helyén barnálló folttal, mintha festőmaszkot viselne.

Marcel Conran az előszobában, a fali tükör előtt állt. A saját arcát nézegette, jobbra-balra forgatta a fejét, grimaszokat vágott. Fáradt, vizenyősen csillogó szemei alatt ráncok húzódtak. Arca hosszúkás és szabályos volt. Haja sötétbarna, a halántékánál őszes. Szeme gesztenyebarna. Egyedül az orra keltett furcsa benyomást: orrcimpái túl szélesek voltak, ami miatt egy unalmas éttermi sótartóra emlékeztetett. Vicsorgott egyet, megnézte a fogait.

Barna ballonkabátját begombolta, tenyerével leseperte a gallért. A hűtőszekrényhez lépett. Megfogta a pingvint, óvatosan a kabátzsebébe süllyesztette. Cipőt húzott, indult.

Mindkét kezét a zsebben tartotta. A pingvin a jobb oldaliban volt, hideg és sima, áramvonalas, a letört csőr helyén érdes. A másikban ujjai apró papírdarabokat, ismeretlen szemcséket tapogattak járás közben a zseb alján. A Világháló körútra fordult.

Három-három forgalmi sávban közlekedtek a gépjárművek: autók, buszok, kombik, motorkerékpárok. Az úttest közepén fémkorláttal határolt villamospálya. A gyalogjárda mellett pedig, ahol Marcel Conran is haladt, kerékpárosok tekertek. Vibráló-lüktető gépjárműzaj remegett a levegőben. Egyszer-egyszer az üzletek kirakatába nézett: fázós, barna tollú madárnak látta magát. Egyformán kifejezéstelen, bábuszerű volt az igyekvő emberek arca. Kivételt azok jelentettek, akik párban vagy egy együvé tartozó csoport tagjaként sétáltak. Ők beszélgettek egymással, arcukról pedig érzelmek sugároztak.

Betért egy kávézóba. A legújabb divat szerinti modern székek és asztalok várták a vendégeket. Krémszínű falak, fekete kerámialapokkal kirakott padló. A fémszínű széktámlára akasztotta kabátját. Feltűnt a pincér:

Mit hozhatok?, kérdezte.

Egy erős kávét. Kevés cukorral, tej nélkül, mondta Marcel Conran.

Azonnal hozom a kávét, biccentett a pincér. Az itallapunkról bármikor rendelhet, igazán gazdag a kínálatunk, közölte, miközben feljegyzett valamit a noteszébe.

Állát a tenyerébe támasztotta, a kávézó üvegfalán keresztül az utcát nézte. Hamarosan ott gőzölgött a férfi előtt a forró ital. Fújta, szürcsölte a kávét. Gyorsan megitta. Fizetett, távozott. Folytatta útját a gyűlés helyszínéhez.

A Világháló körúton ment tovább. Az égen különös, karfiolszerűen megcsavarodott felhők úsztak. Mint sárga és vörösesbarna pikkelyek, lehullott levelek tarkállottak a járdaszéli fák alatt.

Egy térhez ért végül, ahol már gyülekeztek az emberek. Épületek fogták közre a teret, az aszfaltot színes téglából megformált, kör alakú minták díszítették. Rendezett padsorok töltötték meg a tér központi sávját. Fák magasodtak az épületek előtt. Törzsük teleragasztva hirdetményekkel, plakátokkal. Szemmagasságban a bordás, szürkésbarna fatörzsekből szinte semmi sem látszott a sok csiricsáré papírtól. Tizenöt-tizennyolc padsor lehetett a téren.

Az ülőhelyek felét már elfoglalták, de folyamatosan érkeztek új érdeklődők is. Az emberek ugyanabba az irányba néztek. Egy állványra szerelt, hatalmas képernyő felületét figyelték várakozva. A képernyő egyelőre egy szürkésfekete téglalap volt csupán, tartalmat még nem sugárzott a nézők felé. Marcel Conran néhány percig bámészkodott, de hamarosan elkezdődött a program.

Egy női arc tűnt fel a képernyőn. Beszélt. Szavait nagy teljesítményű hangszórók tették hallhatóvá. Marcel Conran a sorok mellől kísérte a programot. Figyelte az emberek viselkedését.

Megtehettek bármit, amit szeretnétek, mondta a nő a képernyőn. Minden, amit megkívántok, jó. A tiétek lehet. Amire vágytok, egymásnak tudjátok megadni. Önmagatoknak nem. Mert tulajdonképpen egymásra vágytok. Ha ezt mindannyian tudomásul veszitek, akkor megértitek, hogy önmagunk vágyait nem csillapíthatjuk. Egymáséit viszont igen.

Járókelők sétáltak keresztül a téren. Egy-egy pillanatra a képernyő felé fordították a fejüket, végigpillantottak a padsorokon, rögzítették, hogy mi történik.

Amikor valakinek jót teszel, magadnak teszel jót , mondta a képernyőn beszélő nő. Ilyenkor a különállóság látszata, mely elválasztott benneteket, megszűnik. A te és az én elkülönítő fogalmai elveszítik hétköznapi értelmüket: üres héjakká alakulnak, tartalmatlan hangsorrá. Lásd bárhogyan is társadat az előítéleteid alapján, teljesítsd, amit szeretne. Az előítéleteid csak elválasztanak a többi embertől. Hagyd őket figyelmen kívül.

Marcel Conran is leült. Figyelte tovább a közvetítést.

Mindannyian egyek vagytok. Ugyanabból az anyagból gyúrtak benneteket. Ez tény. Hogy egymást figyelmen kívül hagyva létezhetsz, a szem káprázata csupán. Ne a szem hideg látványát imádd, hanem az érintés gyengéd melegségét, folytatta a nő. A hangszórókból áradó hang lágy volt, kellemes.

Marcel Conran a porcelán sima alakján játszott az ujjaival. Különös képzet támadt benne: mintha egy jéggel teli forma lenne a zsebében. Mintha a pingvin jéggel lenne megtöltve. A képernyőn eközben folytatódott a program:

Ne szégyelljétek magatokat egymás előtt, mondta a beszélő fej. Legyél embertársad számára a beteljesülés.

Verebek zsongtak a tér fáinak lombja körül. Galambok masíroztak a padsorok közelében, az aszfalton.

Szeressétek egymást az összes eszközzel, ami a rendelkezésetekre áll. Ezt tekintsd legfőbb feladatodnak. Most pedig fordulj el a képernyőtől, és vedd észre azokat, akik melletted vannak. Szeresd őket, ahogy tudod.

A program véget ért. Egy digitális óra visszaszámlált a képernyőn, öt perctől indult. Egy felirat is megjelent: „A következő adásig hátralévő idő”.

A közönség lassan szétszéledt. Akadtak, akik beszélgetni kezdtek egymással, mások csendben elsétáltak, felszívódtak a közeli utcák forgatagában. Marcel Conran is összehúzta magán a kabátját. Fülében visszhangzottak a képernyőről sugárzott adás szavai. Mielőtt átgondolhatta, rendszerezhette volna elméjében a hallottakat, egy külső benyomás, egy illat terelte el a figyelmét. A levegőbe szagolt: sült gesztenye.

Körülnézett. A kerekes gesztenyesütő bódé a közelben állt. Odament, vásárolt. Eltávolodott már a padsoroktól, de innen is jól látta, hogy a képernyő-automata újraindult. Az imént sugárzott programot ismételte:

Megtehettek bármit, amit szeretnétek. Minden, amit megkívántok, jó. És a tiétek lehet. Amire vágytok, egymásnak tudjátok megadni. Önmagatoknak nem. …

Elgondolkodva állt Marcel Conran. Bal kezében a papírzacskóba csomagolt, langyos gesztenye. A zsebébe nyúlt. Előhúzta a porcelán pingvint. A kezébe vette. Forgatta, nézegette. „Ez hideg, a bőr meleg”, gondolta. Egy utcai szemeteshez lépett. Beledobta. A szemetes üres volt, a fekete-fehér állatfigura azonnal darabokra tört.

Képtelenség lett volna megállapítani, hogy törött pingvin, zebra vagy egy darabokra hullott porcelán panda maradványai vannak-e a szemetesben. Szerencse, hogy Marcel Conranon kívül senkit nem érdekelt ez a széttört pingvin. De igazából most már őt sem. Gesztenyét evett, és arról elmélkedett, hogy mi a szeretet. Elmélkedett róla a fejében. Saját fejbunkerének biztonságos óvóhelyén.