Jódal Kálmán
Foglalkozási ártalom

Az atyáskodó, mézesmázos szavú igazgató megállította a folyosón, és behívta az irodájába.

Az óvónő lehuppant az egyik süppedős bőrfotelbe, és várta, mi jön most. Letolás? Lehetetlen. Tudta, kiválóan, vérprofin végzi a munkáját, ugyanakkor szívből is. Valami mást akarhat. Ez a nagydarab, mackós férfi, akiről csak annyit rebesgettek egymás közt, kőkemény kapcsolatokkal került az intézmény élére, olyanokkal, melyek meghaladnak mindenféle megszokott pártalapút, ha valakit „fölülről” mindenáron be akarnak nyomni közéjük.

Ült a süppedős, porosz kék műbőrrel bevont fotelben, és teljes lelki nyugalommal várt. Tudta, semmiféle hibát sem követett el, így valóban érdekelte, mit is akarhat „a diri”.

A kétméteres, kigyúrt férfi végül a nagy, ovális asztalnál leült vele szemközt, és belekezdett a mondókájába.

– Kolléganő, nagyon-nagyon meg vagyunk magával elégedve. Az egész kollektíva. És úgy döntöttünk, továbbléphetne. Nagyon remélem, nem utasít vissza.

Az óvónő hallgatott, és várt. Nem egészen értette, mit is ért az igazgató továbblépésen, hisz attól azért még messze volt, hogy pl. főóvónőnek nevezzék ki, az évei is hiányoztak hozzá, hisz csak bő két éve dolgozott. Tán csak nem akarja valami fennkölt dumával kirúgni? Biztosan nem, nyugtázta magában, ahogy én értek a gyerekek nyelvén, úgy kevesen, és ezt mindenki tudja, aki járt már a foglalkozásaimon. Méghozzá akkora havi fizetésért adom bele a lelkem, ami már a komikumot súrolja. Ráadásul a magyar tagozat – legalábbis ebben az óvodában – még mindig évről évre dugig telt, tehát „technikai” felesleggé sem válhattam hirtelen, év közben különösen nem.

Az igazgató valamiféle extra, különleges munkahelyet emlegetett, ahová szinte lehetetlen bejutni, de ő biztosan meg fogja állni a helyét. Miután a férfi elhallgatott, bólintott.

– Akkor kérem, töltse ki, csak a formaságok kedvéért ezt az irdatlan paksamétát. Van köztük itt-ott magyar, sok szerb, de a zömük angol. Tudjuk, jól beszéli mindhárom nyelvet. Ha mégsem menne, hisz ez nem a mindennap használatos angol, mellékelem önnek a magyar változatokat is. És most negyvenöt percre magára hagyom. Pontosan negyvenöt percre. Jó munkát!

***

Másnap az igazgató ismét behívatta.

– Gratulálok, átment, a legrázósabb kérdésekre is kiválóan válaszolt. Holnaptól át van helyezve. Csak mellékesen jegyzem meg, az eddigi fizetése húszszorosát kapja ezentúl kézhez.

Az óvónő hallgatott. Hallgatott és várt. Emberismerete ezúttal sem csapta be.

– Az új munkahelyén, ahová bekötött szemmel hozzuk-visszük, speciálisan válogatott gyerekek lesznek. Igen különlegesek. Noha a zömük még csak nem is félmagyar, egész nyugodtan beszélhet hozzájuk az anyanyelvén. Meg fogják érteni. Valamint semmin sem lepődjön meg. Semmibe sem avatkozzon be. És ne erőltessen semmit. Mint mondtam, ez egy egészen különleges óvoda. Remélem, nincsenek kérdései. Elmehet. És… sok szerencsét!

***

Az óvónő megfogadta, semmin sem lepődik meg. Mégis furcsa volt az egész. Szinte vészjóslóan furcsa. Szerencsére messze nem volt ijedős.

Azt hitte, újgazdagok és politikusok szellemileg, esetleg testileg visszamaradt csemetéivel kell majd dolgoznia, de ezt is érdekes kihívásként fogta föl.

Ami azonban várta… arra valóban nem számított.

Körülbelül negyven kisfiú-kislány, mértani alakzatba tömörülve, szinte moccanatlanul álldogált, teljes csöndben, sem rá, sem egymásra nem nézve, még a szemük sarkából sem, mindegyikük kezében valami tabletszerűség, de az óvónő történetesen tudta: ilyen tablet, ha, mint a mellékelt ábra mutatja, létezik is, nincs szabad eladásban.

Leült a helyére, és hallgatott. Már azon is túltette magát, hogy kábé fél órával ezelőtt ketten – mértani pontossággal – kivágtak egy nagyobb szeletet a szőnyegből, és a parkettára valami olyasmit rajzoltak, amiről csak annyit tudott, valami – különleges jelekkel ellátott – pentagrammaszerűség.

Ült, teljes tétlenségre kárhoztatva, de esze ágában sem volt, mondjuk, olvasni egy jóízűt. Mindig büszke volt a vérprofiságára. Ráadásul ezeknek uzsonnaszünetük sincs (munkakezdés előtt megkereste azt a valakit, aki talán a dadus kéne, hogy legyen, de az elképesztő barátságtalansággal közölte vele, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs szükségük uzsonnára), és úgy látszik, egyiküknek sincsenek fiziológiai szükségletei.

Csak álltak katonásan kardot nyelt tartással a tabletjükbe merülve, és az óvónő kezdte unni magát. Félni nem félt, ez a személyiségvonás valahogy hiányzott belőle, a DNS-e valahogy kispórolta anno.

S ahogy elnézte ezeket, akikkel inkább – minden bizonnyal bölcsen, nyugtázta magában – el sem kezdte a szokásos foglalkozásokat, az az érzése támadt, hogy ezek nem is gyerekek, nem is felnőttek, ahogy emberi lények is, meg nem is. Tudta, egy óvónőnek nem lenne szabad a rábízottakról ilyeneket gondolni, bármilyenek is, de valahol abban is biztos volt, hogy jók a megérzései.

Végül mégis győzött a kíváncsisága. Odasétált az egyik legszélső, copfos-szemüveges kislányhoz, és belekukkantott, mit is figyel olyan nagyon. Mint kiderült, pornót. Bizarr pornót. Nem szólt semmit, továbbsétált. A leghátsó sorban álló kisfiú tabletjén szöveget látott. Német szöveget, egyetlen illusztráció nélkül. Őt végül mégiscsak megszólította. Megkérdezte, mit olvas. Immanuel Kant A tiszta ész kritikáját, kapta meg csípőből a választ. Erre leült, elővette a táskája mélyéről a már megkezdett krimit, és többé ügyet sem vetve a rábízottakra, beletemetkezett.

Nem tudta, mennyi idő telt el, de érezte, hogy az eddigitől még nagyobb, szinte vészjósló, baljós csönd van a teremben. Felpillantott. A gyerekcsoport immár nem a tabletjét böngészte, hanem őt vette körbe.

Gondolkodni sem volt ideje, acélmarkokkal ragadták meg a csöppségek, letépték róla a ruhát, és a terem egyik végébe hurcolták. Ott kezét- lábát megkötözték. Legnagyobb meglepetésére a szőnyegbe kampók voltak rejtve, úgyhogy meztelenül, széttárt lábakkal hevert a gyerekek előtt, akik úgy szemlélték a felnőtt, kiszolgáltatott pőreségét, mintha naponta találkoznának ilyesmivel. Valamint annyira szakszerűen kötözték meg, hogy a döbbenettől szó nélkül maradt. A száját ugyan nem tömték be, ám az óvónő sejtette is, miért: az óvoda nyilván kiválóan hangszigetelt, és legföljebb a kápószerű dadus jönne be, senki más, ő pedig biztosan nem segítene neki, ezt immár kimondatlanul is tudta. Vagyis lazítsuk el magunkat, és várjunk, mi lesz, hajtogatta magában.

A pentagramma közepéből egy ismeretlen állatfejű, de embertestű, szomorú szemű, felálló hímvesszőjű lény lépett elő. Felé. Valami óegyiptomi, mezopotámiai, vagy hasonló istenség, félisten, vagy valami hasonló, cikázott át az óvónő agyán. Végül is, miért ne? Nedvesen fogadta magába a különleges lényt, aki az aktus után – egyetlen szót sem váltottak – visszahúzódott, majd hamarosan vissza is tért az emberi szem számára láthatatlanba.

Valamire azonban nem számított: azonnal, őrült sebességgel növekedni kezdett benne a megfogant, de akkorára, hogy szinte már nem is tudta, hogyan szülheti meg.

A gyerekek oldották meg, elég puritánul, a dolgot: csöndben várakoztak, aztán néhány óra múlva felvágták a hasát. Nem, nem császármetszést végeztek, felvágták a hasát. Fölösleges vérzés nélkül. Az óvónő mégsem félt, mint már említve lett, hiányzott belőle a félelem génje. Legyen, aminek lennie kell, mondogatta magában. Azt is sejtette, minden bizonnyal hipzónis alatt áll. A kb. 10-12 évesnyire becsült, leírhatatlanul fura lényt végül az említett módon a világra hozta, aztán minden jólesőn elsötétült benne, körülötte.

***

Kórházi ágyban tért magához. Kisvártatva egy váll-lapos farkasember lépett be, köszönt, aztán elismerően biccentett. Angolul szólította meg, hamisítatlan oxfordi kiejtéssel, de az óvónő kiérezte belőle az egészen enyhe, azonosíthatatlan akcentust.

– Ön az összes tesztünkön sikeresen átment, és remekül improvizált. Gratulálok. Mától a mi emberünk.

– A miénk? Kié?

– Megnyugtathatom, hogy semmi olyasmié, ami ellenkezne a személyiségprofiljával.

– Mikor mehetek haza?

– Haza? Mégis, miféle otthonra gondol?

Az óvónő a szemébe fúrta a tekintetét.

– Na és a férjem? A kislányom? Az idős szüleim?

– Nem egészen értem, miről beszél. Önnek még laza érzelmi kapcsolata sem volt soha, nemhogy férje. Kislánya még kevésbé. A szülei pedig már réges-rég halottak.

Egy pillanatnyi csöndet tartott.

– Vagy nincs igazam?

A nő egy pillanatra furcsa tekintetet vágott. De csak egy pillanatra.

– Dehogynem. Igaza van.

Azért rákérdezett.

– Mégis, hova lett az irdatlan forradás a hasamról?

Ezúttal a farkasember fúrta belé a tekintetét.

– Forradás? Aztán, mégis mitől?

Az óvónő elnevette magát.

– Elnézést. Úgy látszik, különös álmaim voltak, és összemosódtak a valósággal.

– Na látja? Így szeretem. Most elmegyek. De még találkozunk. Jobb, ha elfogad, mert elég gyakran jövök. A különös, valósággal összemosódó álmait pedig hajítsa ki szépen a lelki szemétdombjára. A többi törlendővel együtt.

– Igen, azt hiszem, megteszem.

Miután a váll-lapos szalutált, és kiment, a nő elmosolyodott, és hangosan megismételte az utolsó mondatát. Majd hozzátette, immár csak magának.

– Valóban… Végül is, miért ne?