Jódal Rózsa
Memento mori
Hangjáték
A hangjáték szereplői a fantázia szüleményei, és semmilyen valós személlyel sem rokoníthatóak.
Szereplők:
Trencsényi Emese, opera-énekesnő, az előadásban Pucinni Tosca című operájának címszereplője
Jenő, a férje, az operaelőadásban Scarpia
Alpár, Emese ifjúkori szerelme, az előadásban Cavaradossi
Lukács, a Tosca rendezője
Spoletta, fiatal operaénekes a Toscában, a valóságban Dragan
Darinka, opera-énekesnő, Cso-cso-szán egykori megszemélyesítője
Lili, opera-énekesnő
Sekrestyés a Toscából, a valóságban az öreg Popov
Öltöztetőnő, Sárika
Börtönőr a Toscából
Hang (elképzelt, gonosz, nem emberi, torzított belső hang)
Megjegyzés: Az énekbetétek a Tosca valamelyik magyarul elhangzott és tárolt változatából használhatók fel. Háttérzeneként olykor Emese színpadi belső monológjai alkalmával is hallhatóak.
(EMESE OPERAHÁZI ÖLTÖZŐJÉBEN)
(CSEND)
EMESE: (MAGÁBAN) Szeretem ezt a csendet. Az öltözőm meghittségét.
Elszáradt babérkoszorúim édeskésen fanyar, semmihez sem hasonlító fonnyadt-savanykás „halál közeli” illatát. Poros, megfakult szalagjaik fáradt meg-meglibbenését. Elődeim parfümpermetei és púderszemcséi mintha még most is itt villóznának, szállonganának körülöttem. (BELESZIMATOL A LEVEGŐBE)
Micsoda nevek! Micsoda karrierek! Premierek, ovációk, fogadások és nyilatkozatok és ünneplések, ünneplések. Istenítések… De most én vagyok itt! Trencsényi Emese. Most én vagyok a primadonna!... Még. Még én vagyok.
(RÁRIVALL AZ ÖLTÖZTETŐNŐRE) Óvatosan!
Látja? Látja?! Most beszakadt.
ÖLTÖZTETŐNŐ: Hol? Nem látom. Én…
EMESE: Itt. Itt valahol. Hogy nem látja? Érzem. Hallottam az anyag hasadását! (HISZTIZNI KEZD) Borzasztó! Most ilyesmikkel foglalkozzam, most, ilyen semmiségekkel, amikor…
ÖLTÖZTETŐNŐ: Bocsánat. Bocsánatot kérek. Mindjárt összeöltöm. (MAGÁBAN) Mert meghíztál, mint a malac. Kihíztad a selyem-óladat. Hülye vén tyúk! (HANGOSAN) Gyönyörű ez az estéli ruha. Kiemeli azt a szép fehér taintjét. (ÍGY EJTI)
EMESE: Tén.
ÖLTÖZTETŐNŐ: Tessék?
EMESE: Úgy kell ejteni, hogy tén. Maga még új itt, ugye? Nem emlékszem az arcára. (HALKABBAN) Merem remélni, hogy nem is soká rontja majd itt a levegőt. Egy ilyen kétbalkezes!
ÖLTÖZTETŐNŐ: Nemrég… Csak nemrég vagyok itt.
EMESE: Na. Csak siessen. (MAGÁBAN) Tyúkeszű barom… Szép fehér „tén”…(A TÜKÖRBEN NÉZEGETI MAGÁT, FANYARUL) Tükröm, tükröm, mondd meg nékem… Hm. Olyan fehér vagyok, mint a fal. Hóka és repedezett, mint öreganyámék vert falú házának meszelt fala. Valaha. Mint aki hetek óta nem alszik. Mint aki már csak dupla altatóval képes „kiütni magát”… Na, meg piával, ugye. Meg – egyebekkel. Az igazi Nagyok is mind így csinálták. Csinálják. Beszélhetnek, tagadhatnak, nyilatkozgathatnak! Másként már nem megy. Előadás előtt egy lapát serkentő, alvás előtt… Alvás… még hogy alvás!... Inkább ébren, félálomban való hánykolódás, kínlódás… előtt egy lapát nyugtató. Atyaisten, mi lett belőlem! Ez a ránc is… Ránc volna ez? Mikor került ez ide? A múltkor még nem láttam. Alig pár napja voltam kozmetikusnál. Nem, nem. Ez csak egy gyűrődés. Annak kell lennie! Nyilván a délutáni szundítás közben gyűrődött meg… A szemhéjam is milyen püffedt. És vörös. S a bal kezd megint leereszkedni! Kezd lefittyedni! Te jó ég! Kezdődne minden elölről? „Csak egy tánc volt”… Nem! (HATÁROZOTTAN, KEMÉNYEN) Szóba se jöhet. Soha többé. Az soha! Az már csak múlt. M-ú-l-t. R-é-g-m-ú-l-t. Nem, nem szabad! Rágondolni se. (RÖVID CSEND) Majd ezentúl nem memorizálok éjjel. (HANGOSAN) A fátylamat, legyen szíves… Most mit keres? Persze nem tudja, hol van! Fogadjunk, hogy fogalma sincs, mint ahogy…
ÖLTÖZTETŐNŐ: Ez a lila?
EMESE: Ez. Jó hogy rájött. Na, akkor hagyjon most magamra.
ÖLTÖZTETŐNŐ: De ha még valamit…
EMESE: Jóasszony: szeretnék kicsit a szerepemmel foglalkozni!
(AJTÓ)
EMESE: A süket fajdja! Nézzük, hogy varrta össze. Slendrián munka, de mindegy. Fütyülök rá! Valamikor, bezzeg! Még azt is ellenőriztem, hogy szegték be a varrodában a jelmez bélését. Az Őrületbe kergettem a varrónőket. Egyenesen az őrületbe. (NEVET) Meg a jelmeztervezőket. Az Ötleteimmel. Meg a Kikötéseimmel. (NEVET) Micsoda idők voltak azok, micsoda évek! Tomboltam, hisztiztem minden semmiségért. Éreztetnem kellett… egyszerűen éreztetnem kellett – mindenkivel – hogy első vagyok – a Legelső – a Legjobb- ahhoz, hogy magam is elhiggyem végre. Nekik kellett megfizetniük – a kis nyavalyásoknak - minden korábbi kudarcomért. A gyerekkori nyomorért. Minden visszautasításért, minden fancsali arcért, fanyalgó kritikáért… Még a „szereposztó díványokért” is. „A szakmai sikerért semmi áldozat nem drága! Ha az kell, hát a testemmel fizetek, na és?” hencegtem pökhendien a barátnőmnek, bőven kifejtve a részleteket, mert éppen oda meg vissza voltam tőle, ki éppen az ügyeletes szeretőm. Ő meg, a maflája, pár éve a memoárjában szó szerint idézett, s még volt képe kikérni róla a véleményemet. Volt képe! Mint valami nagy, kegyes ajándékot, hozta el nekem dicséretvárón (!) olvasásra (jóváhagyásra?) akkor még kéziratos „művét”. Aztán elképedt és csodálkozott, hogy üvöltöttem, és apró darabokra szaggattam az ominózus oldalakat. Mégis, mit képzelt? Hol vagyok én már attól, hogy „ilyen” reklámokra legyen szükségem! (GYAKOROL) Mamamamama… Momomomomo… Mimimimimimimi… (A TOSCA ELSŐ FELVONÁSÁBÓL IDÉZVE, GYAKORLÁS-KÉPPEN) „Mario!...Mario!...” Nem vagyok képes leadni ezt a nyavalyás pár kilót.” Pár kilót!” Pedig már nem is reggelizek. Az az egy fekete… meg a narancslé. Meg… Reggelente nem is kívánok többet. Esetleg nagyon hamar még egy feketét. Egy méregerőset, mint „Dide” az ő Kis-Ilonkájától. Nemrég olvastam újra a memoárját. Bezzeg ő nem a férjéről ironizál, hanem – saját magáról vall – őszinte, szinte vitriolos tárgyilagossággal! Ehhez erő kell. Nekem sajnos nincs. Beismerem, kevés az önkritikám. (MEGINT GYAKOROL) „Mario! Mario! Mario!” „Holdtölte van ma, /Száz rózsától illatos az éj, s megrészegít. /Tetszik a tervem?” Amikor pár éve Vilma az „úszógumiját” emlegette, még fogalmam sem volt róla, miről beszél. Naivan rákérdeztem:”Lehetséges, hogy nem tudsz úszni?” Azt a hahotát! (MEGINT GYAKOROLJA AZ ÉNEKÉT)
TOSCA:
„Nem mondod szívből, nem mondod szívből.
Szavadban nem szól kis házunk bája,
Mely ittas szívünket száz gyönyörre várja.
Zöld lombos rejtekében szent csend hív,
Titkos üdvben ég a szív!
A mámor eltölt egészen,
Ittasultan nézem,
Hogy csillog ránk az ég,
És bűvös dalt zeng a mindenség!”
EMESE: …Micsoda este lesz ez a mai! Egy „csokorban” leszünk mind a négyen. Sőt! Mind az öten. Ha nem rettegnék, zsibbadoznék úgy a találkozástól Vele, kicsit még mulatságos is lehetne. Életem Férfiai! Cavaradossi, Scarpia, a Rendező és Spoletta… egy rakáson. Spoletta. A kis nyavalyás Dragan, aki tőlem várta a felemelkedést, közben minden kóristalánnyal összeszűrte a levet. Beköltözött a villámba, befeküdt az ágyamba, kifizettette velem a számláit meg a „füves” adósságait, közben arról pletykált, hogy lóg a mellem, visszeres a lábam és fel akarom varratni a tokám. Úgy kihajítottam, mint egy rühes macskát. Mit képzel ez? Csak azért, mert tizenöt évvel fiatalabb? Na és? Egy nyálas kezdő! Elvárta volna, hogy énektanárt is én fogadjak mellé, és a szerepeiért is én kérincséljek. Egy Trencsényi Emese! Ezt neki! No, a Spolettáját még megkapta, legyen vele boldog, de ezzel aztán be is fejeztük. Finita la commedia! Ha vénülök is, nem vagyok egy jótékonysági intézmény… Érdekes, hogy csak Vele nem tudtam… soha… Éppen Vele. Mennyi titkos és kevésbé titkos találka. Mennyi viszony. Házasság. És társas kapcsolat. Egy éjszakás összefekvések. Tombolások. És Vele – semmi. Csak a Fehéren Izzó Ragyogás. Mégis, ha újra és újra belegondolok: a Minden! Az Én Alpárom. Az én Cavaradossim. S most ennyi év után újra együtt énekelni! Ma este, s aztán ki tudja, mikor lesz rá megint alkalom… Muszáj megdupláznom az adagomat. Muszáj. Ma ki kell vágnom a rezet. Hiába vagyok itt Első, most Neki kell megmutatnom. Nagyon felvitte az Isten a dolgát ott külföldön. Neki is meg Jenőnek is… Hogy ezeknek a férfiaknak milyen mázlijuk van! Mindig csak ők, mindig csak ők! Nem tudok igazán fölébük kerekedni. Vagy tudok, csak nem igazán érzékelem a sikert? Se itthon, se külföldön. Mindig ez a kisebbrendűségi érzés, ez az örök elégedetlenség, bizonytalanság. Belém ragadt gyerekkoromban, mint a bogáncs, és nem enged, nem enged. Pedig ez a Lukács is mind rám osztja a főszerepeket… Hallom, Jenő és Alpár már vagy négyszer, vagy hányszor együtt lépett fel kint. Lehet ennek valami jelentősége? A múltkor elkaptam néhány szófoszlányt… Elkezdték! Juhú! Akkor megyek is a színfalak mögé.
(A SZÍNFALAK MÖGÖTT)
EMESE: Most sompolyog be Angelotti a Sant' Andrea dellaValle templomába… Támolygó lépteit milyen remekül festi a bizonytalan hangsúlyú szinkópák lefelé tartó kvint-menete a fafúvósokon. He-he. Betéve tudom, akár álmomban is fejből fújhatnám… mert imádom… talán túlságosan is. Hányszor hallottam már, Istenem, de még ma sem tudok betelni vele. Már el is tűnt az Attavanti családi kápolna rácsozata mögött. A Sekrestyés – az öreg, nyugdíj előtt álló Popov - behozza az ecseteket és az étellel, borral teli kosarat. Bicegő járását milyen remekül rajzolja a fafúvókon megszólaló pontozott staccato téma. Nagy mestere az ilyesminek Puccini! Harangoznak (HALLATSZÓDHAT A HARANGOZÁS), s ő ájtatosan imádkozik:
SEKRESTYÉS:
„Angelus Domini nuntiavit Mariae,
Et concepit de Spiritu Sancto.
Ecce ancilla Domini,
Fiat mihi secundum verbum tuum.
Et verbum caro factum est
Et habitavit in nobis…”
EMESE: Csak vénségemre lettem Istenhívő, de mindig megráznak az imák. Különösen a latin szöveg hat rám valami furcsa elemi erővel. Meg, érdekes módon, a tömjénfüst… De itt is van már Ő. Cavaradossi. A Sekrestyéssel együtt nézik a Bűnbánó Magdolna készülő aranyszőke képmását, s felhangzik a híres Képária… Valaha gusztustalan túlzásnak éreztem. Ma már nem tartom annak. Sőt.
CAVARADOSSI:
„Mind a kettőnek képe együtt él,
Ragyog a művész szívébe:
Ám én csak érted élek,
Lelkem ábrándos álma,
Ah! A lelkem álma te,
Toscám, te vagy!”
EMESE: Lehetséges, hogy még mindig szeret? Hogy még érez irántam – valamit? Lehetséges volna? A levelei. A régi levelei… Vajon mit érezhet, hogy most így lát? Ennyi év „homokja” rajtam, rajtunk… De a hangom! Az érett, agyon dicsért, oly sok díjjal jutalmazott csengő szopránom… talán kárpótolni fogja… egy kicsikét. Jaj, már Angelottival beszél. Meg kell szólalnom a színfalak mögül. (HANGOSAN ÉNEKELVE) „Mario!”
*
(EMESE ÖLTÖZŐJÉBEN)
EMESE: Úgy dobog a szívem! Szakad rólam a víz. Mintha a régi tűzzel ragyogott volna rám a szeme, amikor szerelmét bizonygatta:
ALPÁR: (CAVARADOSSI ÁRIÁJÁT ÉNEKLI AZ I. FELVONÁSBÓL)
„Nincs ilyen csillaga a magas égnek,
Ilyen szép szem nincs a világon!
E bűvös fekete szemből
Fénylik rám a boldogságom.
Bennök a szerelem csillog, harag villámi égnek,
Nincs ilyen csillaga a magas égnek,
Ily szép szem nincs a világon!”
EMESE: S hogy mondta, milyen melegséggel a hangjában énekelte háromszor is:
CAVARADOSSI: (ÉNEKELVE) Féltesz engem!
EMESE: Miközben én azt énekeltem (ÉNEKELVE)
„Ah nem érted,
hogy csak érted
Fáj a lelkem.”
EMESE: Mielőtt pedig ideges sürgetésére – hogy az Angyalvár börtönéből szökött Angelottit mielőbb elrejthesse – távozni voltam kénytelen, átnyalábolt és úgy megcsókolt, de úgy… Az nem markírozott puszi volt ám, de nem ám! Leállt, megszűnt akkor körülöttünk az egész mindenség, színpad, karmester és közönség, nem érdekelt bennünket semmi, de semmi… Úgy éreztem: lebegünk. Amikor azonban Scarpia féltékennyé tesz Attavanti marchesa ottfelejtett legyezőjével, s azt énekli:
SCARPIA: (ÉNEKELVE)
„A Farnese-házban!
Menj, Tosca!
Szíved mélyén ott van Scarpia…
Menj, Tosca!
Hisz Scarpiának
Zsákmányt hoz majd a sólyom:
Féltékeny, gyönge szíved,
Mely egy-két szóra
Gyilkos gyanúra ébredt!
Szívedben ott van már Scarpia…
Menj, Tosca!”
EMESE: …akkor valóban összefacsarodott a szívem, hisz oly sokat fecsegnek Alpár nőügyeiről… és a Jenőéiről is. S a Hang is váratlanul megszólalt.
HANG: Figyellek, Tosca-Emese! Figyellek!
EMESE: Mindig megborzadok, ha meghallom ezt az arc nélküli belső Hangot! Nem, most nem akarok Rá gondolni… Mire is? Jaj mire is? Jaj, mire is gondoljak hirtelen? Jenő nagyon jó Scarpia volt ma az első felvonásban. Igen. Ahogy ott bűvölt a kép előtt…
(A TÁVOLBAN FELHANGZIK SCARPIA ÉNEKHANGJA)
SCARPIA:
„Szépséges hölgyem
Szép kis kezét hű kézzel várja
Tisztelő szolgája.
Nem udvarolni vágyom,
Csak, hogy önt szenteltvízzel üdvözöljem…”
EMESE: Azt a kéjenc, a vágytól eltorzult gonosz pofáját! Talán színésznek még jobb is, mint énekesnek. Bár a hangja is… valahogy megtelt. Olyan mélyen zengő bariton lett, mint egy feneketlen, titokzatos, bővizű kút . És valami selymes színt is kapott. Miért nem tudom már én ezt az embert szeretni?
HANG: Miért? Miért? Miért? Ugyan miért?! Hm!
JENŐ: (BE) Mesés voltál, Emese!
EMESE: Hát ez meg mi? Nocsak! Virágot kapok a volt férjemtől?
JENŐ: A férjedtől. Hivatalosan még az vagyok, remélem nem felejtetted el… Sőt a lelkem mélyén…
EMESE: A te lelked! Igaz is: jó mély lehet. Sokan beleférnek.
JENŐ: …örökkétig.
EMESE: Egy énekes-színész számára az örökkétig legfeljebb a felvonás végéig tart. Jobbik esetben „egészen” a tapsrendig.
JENŐ: Te csak tudod. Nem hiába szökdöstél előlem évekig fél Európán át. És közben vonszoltad magaddal azt a szerencsétlen gyereket.
EMESE: Bebizonyítottam, hogy nélküled is vagyok… leszek… Valaki!
JENŐ: Valaki… Mint valami félkegyelmű egyre csak küldözgettem utánad a tartásdíjat. Újabbnál újabb – sokszor a csodával határos módon felkutatott – címekre.
EMESE: (NEVET) Őrzöd még a vényeket? Nem panaszkodhatsz: mindet visszaküldtem. Ha félretetted, most gazdag lehetsz. Vagy azt is elittad? Kémeim jelentik, hogy ugyancsak kedveled a jó kis testes bordói borokat...
JENŐ: Hát… Ha az embert kivetik a fészkéből. …Ha…
EMESE: …meg a bordói, és nem csak a bordói – testes és „testetlen” - nőket. Nőcskéket.
JENŐ: Tönkretetted!
ÖLTÖZTETŐNŐ: (BE) Akkor most gyorsan cseréljük ki ezt a vajszínűt a piros estélivel…
Kicsit kiengedtem, míg ott bent énekelt. Most alighanem éppen jó lesz. Micsoda szép slajerja van! Elnéztem a függöny mögül: ahogy olyan hosszan, irtó hosszan úszik utána… Csuda klassz volt!
EMESE: Es-té-lyi-vel! És: stó-la, fá-tyol! Az Istenit neki!
JENŐ: (GÚNYOSAN) Hát a nádszál termetednek… annak, úgy veszem észre, Mesi, befellegzett. No de Montserrat Caballé is, ugye, a maga kétszáz kilójával úgy énekelt, mint egy angyal. Neked még azért elég sok van hátra… amíg odáig fejlődsz… minden vonalon…
EMESE: (IDEGESEN) Kedves. De legalább nem kopaszodtam meg, mint – valaki. (AZ ÖLTÖZTETŐNŐNEK, DURVÁN) Uh! Vigyázzon, hogy teszi fel ezt a nyavalyás fejéket! Láthatja: csupa műgyöngy. Le ne sodorja valamelyiket az ügyetlen virsli-ujjaival… Juuj! Ne a fejbőrömhöz tűzze, maga… maga – víziló!
ÖLTÖZTETŐNŐ: (SÍRVAFAKAD) Nekem ilyet… még sose…
JENŐ: Úgy látom, nem változtál. Emlékszem, a rivális szopránokhoz is mindig ilyen „pokróc-kedves” voltál. Nem is bírták ki sokáig melletted. Igyekeztek minél előbb elpárologni, máshová szerződni a közeledből.
EMESE: Az az ő bajuk. Nem sokat veszített velük az együttes.
JENŐ: Az intrikáiddal alighanem kicsit „segítettél” is nekik ebben. Magad akartál maradni a kis szemétdombodon.
EMESE: (NEVET) Ismered a viccet: Mindig az erősebb kutya…
RENDEZŐ: (BE) Szevasztok. Nohát! Orchideát kaptál, Mesi-Cica?
JENŐ: (HANGSÚLLYAL) Mesi-Cica?! Nocsak!
RENDEZŐ: (NEM ZAVARTATJA MAGÁT) Lám, Jenő nem felejtette el, hogy valamikor is mindig azt hozott. S nem csak a bemutatókra, hanem „csak úgy”: „házi használatra” is. Valósággal elhalmozott virággal. Meg kell hagyni, gáláns ifjú férj volt. Pedig akkor még nem is kereshetett valami sokat, igaz? Hogy irigyeltünk érte! Főleg a nők… Az elhanyagolt férjes asszonyok. Megfojtották volna egy kanál vízben.
JENŐ: Ó, Mesi megkövetelte a hódolatomat. Szentül hitte, hogy ez jár neki. Azt is, hogy a kritikákban először mindig őt említsék. Ha a bemutatót követően a színikritikus először velem foglalkozott, s csak azután vele, összetépte a lapot.
RENDEZŐ: Csak nem? Te még mindig beragasztgatod őket?
JENŐ: Egészen apró miszlikekre tépdeste.
EMESE: Rosszul emlékezel. Inkább te voltál féltékeny az én korai sikereimre. Amikor például a Pillangókisasszonyban Cso-cso-szánt hatszor is visszahívták, te meg, mint Sharples konzul, ott sápadoztál csak… valahol a színpad sarkában… a leg-sarkában…
RENDEZŐ: Hát, a régi szerelmesek megint találkoztak. Kár, hogy csak egyetlen estére… Azt is nekem köszönhetitek, pupákok! Csupa híresség jött itt ma össze a régi gárdából! Az én jó voltomból!
JENŐ: Meg a jó nemzetközi pénzekből.
RENDEZŐ: (EMESÉNEK) Te, Mesi, azt akarom mondani, hogy a második felvonásban… miután reszkető kezeddel lezártad Scarpia szemét, s kezéből már kicsavartad az útlevelet – mégse tedd a halott fejéhez kétfelől a karos gyertyatartókat.
EMESE: Ne tegyem? Pedig olyan hatásos.
RENDEZŐ: Túl patetikus. Gondolkoztam rajta. Hidd el, jobb lesz így. Modernebb, karcosabb.
EMESE: Kár.
(CSENGETÉS)
RENDEZŐ: Elsőt csengettek. Gyerekek, lassan mennünk kell. Hát akkor: jó viadalt! És, Jenő – neked, öreg harcosnak persze nem is kellene mondanom – de talán ne vedd túl erőszakosra, túl démonira a figurát. Lezserebbül! Mint akinek, mint rendőrfőnöknek a mindennapjaihoz tartozik már a zsarnoki magatartás. Mint aki úgy érzi, neki mindez csakugyan jár. Minden nő és minden politikai siker. No, megyek. (EL)
EMESE: A bolha köhög. Lukács újabban első osztályú rendezőnek képzeli magát. Közben ma este itt mi hárman vagyunk első osztályúak. A Nagy Trió! Igaz?
JENŐ: Énekesnek lehet, hogy első osztályú vagy sokak szemében. De anyának? Kis-Virágról majd még beszélgetünk. Nekem akkor megmutatta, hány helyen tépted ki csomókban a haját. Mielőtt sikerült megszöknie tőled. A „szerető” anyjától.
EMESE: Mert kikezdett vele a kis cafkája.
JENŐ: Az éppen ügyeletes szeretőddel? Miért nem védted meg tőle? Nem a te dolgod lett volna? Mondd: milyen anya vagy te?
EMESE: És te… te milyen apa vagy? Amióta hozzád könyörögte be magát, ti is mindig hármasban vagytok. Ott a te ügyeletes szeretőid boldogítják. Az mennyivel erkölcsösebb?
JENŐ: Beszélhetsz. Én legalább elvégeztettem vele az esti iskolát.
EMESE: Esti iskola? Pih! Egy nagy semmi! Tudod te, kik járnak oda? Csak az alja nép! Az.
JENŐ: Hogy legalább valami papírja legyen, te szerencsétlen! Te még iskolába se járattad! Végighurcoltad magaddal a fél világon, sikert sikerre aratva, és arra se volt gondod, hogy legalább a teljes elemit befejezze! Csak magaddal törődtél. Mindig csak magaddal.(ELLÁGYULVA, SZOMORÚAN) Az én önző, gyönyörű Mesikém. Az én egocentrikus párom. Az én örök szerelmem. Ilyen. És még meg is van győződve róla, hogy igaza van! (KESERŰEN, SZINTE SÍRVA NEVET)
EMESE: Nem igaz! Foglalkoztam vele. Megtanítottam például – zongorázni… fuvolázni… meg angolul… és egy kicsit japánul is.
JENŐ: Japánul! S miközben szépészeti szalonokba, konditermekbe és jógimeditációkra jártál, bezártad a tök üres lakásba. Ez volt a te gondos nevelésed.
(CSENGETNEK)
EMESE: Szörnyű vagy! Szörnyű - igazságtalan. És idegesítő! Most hogy élem bele magam újra Tosca szerepébe? Teljesen kiborítottál. Most… most én…
JENŐ: Attól nem féltelek. A színpadi szerepléseidért neked ötös jár… vagy mondjuk, legrosszabb esetben: négy plusz. (KESERŰEN NEVET) De az élet deszkáin, kicsi szépségem – megbuktál! Méghozzá csúfosan.
*
(A SZÍNFALAK MÖGÖTT.
IDŐNKÉNT BEHALLATSZIK A SZÍNPADRÓL AZ ÉNEK, EGYÉBKÉNT EMESE GONDOLATAIT, KOMMENTÁRJAIT „HALLJUK”)
EMESE: (MAGÁBAN) Nem szabad most magamra gondolnom. Se Kis-Virágra, se a megváltozott, önmagából kifordult Jenőre, se… a vitriolos sértegetéseire. (ÖNSZUGGERÁLÓAN) A Toscára kell gondolnom. Csak Toscára . Az éppen esedékes jelenetet nézem. A jelenetet nézem. A jelenetet. A díszletet… (MÁR FELSZABADULTABBAN, FELSÓHAJTVA) Ennek a Korićnak egy fikarcnyi eredeti ötlete sincs. A szokott barokkos díszlet. Ezerszer láttam már ilyet! No, Lukácsnak se volt sok rendezői klikkere az egészhez. Minek is vállalja… minek választja… ha semmi újat nem tud vele mondani? Csupa utánérzés. Még jó, hogy Puccini zenéjén nem lehet rontani.
JENŐ: (SCARPIA SZEREPÉBEN ÉNEKEL)
„Ó, az a mély szerelem, milyen nagy nyomorúság!
Nekem már csak az ízlik, amit erőszak szerzett,
Nem a mézízű frázis…
Scarpia nem sóhajt
És rímekkel nem ostromolja a tejképű holdat…”
(A TÁVOLBAN TOVÁBBRA, NAGYON HALKAN, HALLATSZÓDHAT AZ Ő ÉNEKE, MAJD SPOLETTÁVAL VALÓ „SZÓVÁLTÁSA”, DE KÖZBEN EMESE MONOLÓGJÁT HALLJUK)
EMESE: Milyen jól alakítja a büdös a körmönfont, vérszomjas, nőcsábász Scarpiát, és mennyire más az életben. Egy puhány. Hogy megkínoztam… kigúnyoltam – az anyja, a lánya, a barátai előtt is - … hányszor cserbenhagytam – és imád, imád! Hiába szid, hiába vádol. Hiába vannak más női. Lehetnek ezer annyian. Én tudom. Érzem. Hányszor kértem – hányszor rimánkodtam neki, hogy szabad akarok lenni, a magam ura akarok lenni – nem akar válni! Nem és nem! Pedig terhes már ez a szerelem. Ha egyszer nem tudom már viszonozni! Milyen furcsa: akadémista korunkban alighanem éppen ezzel a feltétlen imádatával vett le a lábamról. Meg volt értem vadulva, be volt zsongva, el volt kábulva! Letérdelt elém, fejét – milyen szép selymes, puha szőke haja volt, istenem, milyen jó volt simogatni! – az ölembe fúrta, és csókolt, csókolt, ölelt, simogatott, nyalábolt, ahol ért. Már akkor sem volt szokás, de ő valahogy régimódian szeretett, alázatosan, mint egy trubadúr. Még verseket is írt hozzám. Gyengécske, utánérzéses, sántító rímelésű és ritmusú magasztaló, istenítő verselményeket, de Hozzám írta! Egyedül és kimondottan Nekem írta őket! Akkor - meg voltam hatva, el voltam tőle kábulva. Megfőzött a feltétlen, erőszakos rajongásával! Beképzeltem, hogy senkit sem szeretnek így, ennyire … Versek, levelek, fotók… Néhány még megvan közülük. Valahol. Sőt könnyen meglehet, hogy Virág a többit is őrzi. Ő - rajong az apjáért. Hogy nem érti, hogy nem fogja föl : Én a magam karrierjét akarom befutni! Teljesen, minden családi és egyéb ballaszttól mentesen. Semmi más nem érdekel. Aki utamba áll, azt - elgázolom! ( GÚNYOSAN FELKACAG) – Most Spolettát feszíti keresztre a fenyegetéseivel, mert nem sikerült a szökevény Angelottit előkerítenie. Jaj, Dragan de rossz Spoletta! Nem tudja megjátszani se az ijedelmet, se az alázatos földön csúszást-mászást. És ezzel próbáltam én új életet kezdeni! Miatta csináltattam szilikon-melleket – Jenő pénzén… (IRONIKUSAN) Akkor még új volt a szerelem. Milyen dühös, milyen féltékeny voltam rá! Nevetséges. Idővel miden nevetségessé… valahogy fölöslegessé, esetlegessé, pitivé válik. – Na, a kar már énekli a hálaadó Te Deumot. Mindjárt én következem a színfalak mögül.
KAR: (A SZÍNFALAK MÖGÜL)
„ Áldó ének, hálaszó fakad
Szolgáidnak hű szívében,
Száll a messze téren át,
És ott fent a tiszta égben,
Jó Isten, jusson el hozzád!
Téged áld ma millió szív...
TOSCA: (Ő IS A SZÍNFALAK MÖGÖTT ÉNEKEL MÉG)
Ah, téged áld és dicsőít milliónyi szív,
A hálás szolga hű fohásza buzgón száll hozzád,
Te szent, te győzelmek atyja,
Áldó ének…” (stb.)
EMESE: (MAGÁBAN) Most kísérik be Cavaradossit. Már… már ősz szálak vegyülnek Alpár hajába! A gyönyörű ívelt szemöldöke sűrűbb lett, az arcbőre valahogy sötétebb árnyalatú és, habár nincs tokája, nyakán a bőr megereszkedett. Lóg. Az alakja azonban még mindig a régi. Délceg, magas, fenséges. Semmit nem változott. Ha hívna… Ha hívna, elmennék-e vele? Valamikor… mindenkor… gondolkodás nélkül! De most? Most, amikor már én is ráncosodom, kezem fejét, mint apámnak, kék, kitüremlő erek hálózzák be, valaha villogó, hódító, férfibolondító tekintetem tüze megfakult, már kontaktlencsét viselek és két műfogam is van… Így mutatkozzam meg annak, aki egész életemben a mindenem volt? Rettenetes! Micsoda büntetés a sorstól az öregedés! És visszafordíthatatlan, visszafordíthatatlan! Ha… valahogy vissza tudnám forgatni az életem kerekét, akkor vajon mit tennék másként?…
HANG: Meg fogsz rútulni. Egyre jobban… és jobban... és…
EMESE: Hallgass!
HANG: … és jobban. Sőt: meg fogsz rothadni! Belülről. Szét-e-sel! Darabokra hullsz! Lelkileg is lassan, de biztosan fel fogsz bomlani, én tudom…
EMESE: Jaj, hallgass! Hallgass! Most én következem. Istenem! Szembesülnöm kell Vele. És a szegény, elpohosodott, most éppen rám acsargó Scarpia-Jenővel is. Istenem, add, hogy ezúttal a legjobb formámban mutatkozzam be! Add, hogy a híres „quanto?” jelenetet és a csodálatos Vissi d'Arte áriát, amelyben az operaénekesnők legjobbjai: Maria Callas, Mosterrat Caballet, Kiri Te Tanaka, és még annyian, de annyian remekeltek, add, hogy gyönyörűen énekeljem! Úgy, mint még soha! Neki akarok most énekelni. A Réginek. A szívem legmélyéből. Úgy, mint soha. Úgy, mint még soha-soha. Segíts!
*
(EMESE ÖLTÖZŐJÉBEN, A II. FELVONÁS UTÁN)
EMESE: Rosszul vagyok! Rosszul vagyok! Borzasztó! Borzasztó volt, ahogy az első és a második hegedű egyre azt nyikorogta, hogy a Mario homlokát szorító abroncson csavarintanak egyet-egyet! Én belülről hallottam azt a csavarintást, és magamon éreztem! Belereszkettem és görcsbe rándultak az izmaim. Ni, még most is. Egész libabőrös vagyok! Mintha valóság lett volna, hogy őt a kínzókamrában gyötrik, és nekem mégsem szabad elárulnom, hogy nyári lakja kútjában Angelottit, Róma volt kormányzóját rejtegeti. Hiszen való igaz: én imádkoztam érte, hogy minél teljesebb átéléssel játsszak a második felvonásban, de hogy ennyire beleéljem magam? Mi ütött belém? Miközben ő a partitúra szerint fel-feljajdult – Allegretto –, nekem a hideg futkározott a hátamon, a szívem meg furcsán össze-vissza facsarodott, valahogy – pattogott . És a fejem? Mintha az én homlokomat is abroncsok szorították volna össze egyre jobban, és jobban, és jobban… „Nos, hol van Angelotti? Nos, hol van Angelotti?” hallottam mindegyre Scarpiát, én meg egyre: „Ah, ne bántsd őt!Mért is kínzod? /Ah! Szörnyeteg, ne kínozd, ah, te gyilkos!” Meg: „Vad zsarnok, kigúnyolod kínom?” „Ah, ki nem állom!” Közben, ahogy ott valódi rémülettel a szívemben forgolódtam, valahogy közel kerültem az asztal szélén álló egyik karos gyertyatartóhoz, s váratlanul – tüzet fogott a derékig érő gyönyörű, dús, feketefürtű parókám! Megállhatott az ütő mindenkiben – a karmesterben, az énekesekben, a nézőkben is – én meg először arra gondoltam: hát akkor haljak meg itt. Annak a szeme láttára, akit én szerettem, és annak az elkerekedett szeme előtt is, aki egész életében értem rajongott és talán – minden vádja ellenére - rajong még most is… No meg az Én Közönségem előtt, amelytől annyi vastapsot, annyi virágot, annyi-annyi díjat és elismerést kaptam – Istenem, micsoda dicső, rendkívüli halál lenne –a nyílt színen meghalni, mint, azt mondják, egykor Moliére! Fáklyaként égni, lángolni, végül elhamvadni mindenki szeme láttára, mint Jeanne d'Arc … De akkor győzött bennem ez a nyavalyás életösztön, meg a színészi, belénk kövesedett rutin és kötelességérzet: az előadásnak mindig, mindennek ellenére, és mindennek árán folytatódnia kell! Ösztönszerűen hátranyúltam hát – és a két kezemmel… ezzel a két összeégett tenyeremmel – fogcsikorgatva összenyomtam, nyomogattam, szorítottam, lapítottam a műhajam zuhatagát. Akkorra már, halálra-vált arccal, odarúgtatott mellém Jenő is, de nem akadt dolga. Kicsit megégettem a kezem, de nem mutattam (most bezzeg hideg vízben áztatom, Sárika pedig tojásfehérjét is kerített valahonnan nagy hirtelenében), s a paróka is füstölt még egy ideig (olyan bűzt, megpörkölt birkaszagot, gyapjúszagot, vagy mit árasztott, hogy még!) – de az előadás folytatódott! Nyíltszíni, szűnni nem akaró taps közepette! Én a halálra gondoltam már, a dicsőséges kiszenvedésre, csupa tűz, csupa seb voltam kívül és belül – s ők – megtapsoltak!... Folytatni kellett a Toscát.
EMESE: (TOSCA SZEREPÉBEN, ÉNEKELVE)
„Mario! Ó, engedd, hogy szóljak!”
CAVARADOSSI: „Nem! Nem!”
„Semmit sem tudsz! Ne is szólj!”
SCARPIA: „Nem hallgat az el ott bent?”
TOSCA: „Mit is tettem önnek én?
Hisz én vagyok az áldozat itten!
Engem kínoz! Lelkemet, ah,
Lelkemet kínozza mostan!”
EMESE: Miközben egyre dübörgött a nyíltszíni taps, valóban úgy éreztem, engem kínoznak, s talán a kiállott stressztől, majdnem összeestem. Meg kellett kapaszkodnom, úgy nyögtem ki az áruló szavakat:
TOSCA: „A kertben… lent a kútban…”
EMESE: Amikor aztán Alpár, azaz Cavaradossi ellökött magától:
CAVARADOSSI: (ÉNEKELVE)
„Átkos asszony!”
EMESE: megtántorodtam és zokogásban törtem ki. Valódi könnyeket sírtam! Úgy éreztem, Ő taszít el magától… Aztán megjött a hír, hogy Marengónál, a második aznapi ütközetben, Bonaparte váratlan sakkhúzása következtében mégis a felkelők győztek. S mialatt a fafúvók valósággal fellángoló gyors staccato triolái a győzelmet festették, felhangzott Cavaradossi diadaléneke:
CAVARADOSSI:
„Victoria! Victoria!
A szép hajnal közel,
A fénynek győzni kell!
Ébredj, szent szabadság,
Megdőlnek a zsarnokok!”
EMESE: Hogy énekelt, Istenem, hogy énekelt! Arany torka van! Már jó ideje csak lemezről, CD-ről hallom a hangját. Minden lemeze, CD-je megvan, s ha egyedül vagyok, ha szomorú vagyok, azokat hallgatom. Órákon át, napokon át. Akkor csak Vele vagyok. Újra. Kigyúltam, mint a fáklya. Mennyire harcolt ő is, meg Jenő is az Igazságért , meg a Szabadságért! Lám, milyen színpadiasan fogalmazok, még magamban is… Egy normálisabb, élhetőbb világot kívántak mindketten. Olyasmit akartak megakadályozni, amit már rég nem lehetett. Túlnőtt rajtuk. Azért is szöktek külföldre, amikor már nem lehetett kibírni, amikor már ép ésszel… Ha akkor erőszakkal kiviszik őket a harctérre – hiszen valósággal vadásztak rájuk , kelepcét állítottak nekik a lakásuk előtt, a színház környékén, becsengettek a barátaikhoz, ott keresték őket – Lajcsit a saját lakodalmából vitték el - már egyikük sem élne… De aztán visszajöttek, lám, visszajöttek mégis…vendégszerepelni. Talán egyszer végleg is, hogy itt, ezt, ezeket az operaházakat virágoztassák fel…
HANG: Külföldről?! Na ne…
EMESE: … velem együtt… Istenem… annyi minden történt velünk, körülöttünk! Annyi Rossz!
HANG: Rossz! Az, az. Lili!... Meg Darinka! Hm? Rájuk is gondolsz most egy kicsit, ugye?! Rájuk: az Áldozataidra ! Ideje volna már rájuk is gondolnod!
EMESE: Hát igen. Ha tudni akarod, igen! Rájuk is. Gonosz voltam Lilihez is, Darinkához is. Talán másokhoz is. Tudom is én. Én… én üldöztem el innen őket… talán. Én is. Legalábbis hozzájárultam. Vagy csak nem gátoltam meg? Hiába is tagadom. Önmagam előtt is! Hiába…
HANG: Csak hogy emlékeztesselek: Darinka később – becsavarodott!
EMESE: Nem én tehetek róla! Arról nem én! Nem csak én! Más megrázza magát és… és – talpra áll! Más… Erős… Máshová szerződik. Vagy tanítani kezd, vagy tudom is én… Csinál valamit. Ő meg… gyáván… magába zárkózott és…
HANG: Már a lakásából sem mer előbújni… nem mer az ajtón kilépni. Fél ! Érted te ezt? Mindenkitől fél. Az emberektől. Az útkereszteződésektől. A nyílt, félelmetesen tág terektől, a túl hosszú, visszhangos utcáktól. És… és – csak hogy tudd – már a falat kaparja!
EMESE: (HIRTELEN LÁTNI VÉLI MAGA MELLETT DARINKÁT) Úr Isten! Hogy kerülsz most ide? Darinka , ne nézz így rám! Ne nézz ! Bocsáss meg! Én nem akartam! Én nem tudtam, hogy…!
CSO-CSO-SZÁN: (ÉNEKEL)
„…szerelem ég a napnál fényesebben.
Óh, együtt van ebben a boldogság, az élet, a kín, a halál”
EMESE: Esküszöm… Esküszöm neked… Kérlek, hagyj most! Most Tosca vagyok. Meg kell értened. Neked ezt meg kell értened.
DARINKA: Zbog tebe vették tőlem Cso-cso-szán szerepe… Zbog tebe elhagyott Pinkerton! Zbog tebe dőlt rám egész… egész világ… De most… most… Ubit ću te, irigy kucsa, ti… ti!
EMESE: S fojtogatni kezdett.” Ne! Ne!” kiáltottam. S mialatt én Darinkával harcoltam a nyílt színen, egyre furcsábban kezdtek rám bámulni. A színpadról, a nézőtérről, a páholyokból és a karmester is oda- odakapta felém a fejét… „Darka!” súgtam neki. „Meg kell mentenünk Cavaradossit. Te is énekes vagy, meg kell értened. Alkudoznom, harcolnom kell az életéért. Segíts, és ne bánts most!” Erre sírni kezdett, leült, és ülve, összekuporodva énekelte:
CSO-CSO-SZÁN:
„De most már bármi érhet,
Sorsomban megnyugszom én.”
EMESE: Andantino. Andantino. A-dúr. Pianissimo. Cso-cso-szán és Pinkerton, és a mikádó szamuráj-tőre… Megőrülök! …Forgott velem a világ. Mialatt Jenő- Scarpia színt váltó arcába bámultam – amikor háttal állt a közönségnek, valahogy furcsán, egyszerre rémülten, együtt érzően, és biztatóan pislogott rám - hirtelen eszembe jutott, hogy elfelejtettem az esti szívgyógyszereimet bevenni! Amilyen feledékeny lettem, újabban azt a szokást vettem fel, hogy, miután lenyelem az éppen esedékes tablettát, táskám egyik rekeszébe teszem a dobozát, hogy ne legyen kétségem felőle: bevettem. A későbbiek egy másik rekeszben várják a sorukat. A mai rendkívüli vendégszereplések azonban, úgy látszik, megzavartak. S az előadás előtt „bátorításul” bevett többlet- tabletták sokasága is nyilván… Egyre jobban szédültem, meg-megtántorodtam. Hőhullámok leptek el, izzadtam rendesen, és remegni kezdtem, mint a Parkinsonosok. Minden igyekezetemmel iparkodtam összeszedni magam. „Mennyi?” harsogtam azért lelkiismeretesen Scarpia felé.
SCARPIA: „Mennyi?”
TOSCA: „A díja!”
SCARPIA:
„Úgy?
Hát eladónak hitt, hát eladónak hitt!
Jó, de hát az ilyen bájos asszony
Nem pénzem vesz meg engem… nem… Nem!...”
EMESE: S szerepe szerint udvarolni kezdett, de az is lehet, hogy őszintén, őszinte vággyal!
SCARPIA:
„De ily szépnek, mint ma este,
Nem látott senki téged!
Forró könnyed, mint a láva,
Vad lángra gyújtott,
És míg izzó szemed haraggal sújtott,
A szívem vágyra éledt!
Mikor bősz leopárdként
Vérző kedvesed védted,
Akkor tettem esküt,
Hogy bírni foglak téged!
Hallod?!”
EMESE: Megkapaszkodtam az étellel, itallal dúsan megrakott asztalban (Lukács valódi ételeket hordatott fel!), s ahogy dúlt arccal, elhomályosuló szemmel felnéztem rá – egyszerre nem őt, Scarpiát láttam ott szerelememért esengeni, hanem – Cavaradossit! A földön, jobbra tőlem, meg ott kuporgott Darinka Cso-cso-szán kimonójában, cseresznyevirággal a hajában! Úgy szakadt ki belőlem Tosca imája , mint még sosem:
TOSCA:
„Tisztán éltem, híven szerettem,
Én szándékkal bajt nem okoztam!
Ó, menyi búra, bánatra vigaszt és enyhülést hoztam…
Féltem és hittem az istent,
Szívemnek mélyén az áhítatnak örök tüze ég,
Imádtam én az Istent térdre hullva, bízva, hőn…
De most, hogy szívemre támad
A kín, a gond, a bánat,
Ó jaj, miért, hogy elhagyott az ég? …
Legdrágább gyöngyöm Madonnának szobrára tettem,
Dalommal mindig az ég Urának jóságát hirdettem.
Miért támad most reám a kín, a bánat és a gond?
Jaj, ó, jaj, miért hogy elhagyott az ég?
Nézz rám… úgy kérlek, mintha Isten volnál,
Látod… nézz rám… lásd… kegyelmet kérek,
Porban csúszva, mint a féreg…”
EMESE: Az imánál még úgy-ahogy magamnál voltam, hanem aztán! Mintha valami szent őrület szállt volna meg hirtelen. Egyszeriben úgy éreztem, hogy nekem Jenő- Scarpiát valóban meg kell ölnöm, ha meg akarom menteni Alpár- Cavaradossit. A Hang is egyre azt súgta : „Öld meg! Öld meg!” Így aztán, amikor, miközben ő íróasztalánál az útlevelünket fogalmazza, s én a pecsenyéstál mellől felragadom a kést – valódi gyilkos vággyal rontottam neki a felém ölelésre tárt karokkal közeledő Legyőzendő, útban levő Ellenségnek. Olyan vad dühhel és megszállott erővel döftem – volna – mellébe a kést, hogy ha a nem várt helyzettől némileg megzavarodott, de nálam azért jóval erősebb Jenő meg nem ragadja a kést markoló csuklómat úgy, hogy még most is csupa kék meg zöld folt vagyok, hát lehet, hogy csakugyan holtan rogy össze! Így is – habár a kellék-kések meglehetősen tompák – eléggé megsebesült. Valódi vére csurrant a csipkés színész-zsabójára, kézelőjére, és a kiállott meglepetéstől és rémülettől talán még soha nem jajgatott, vonaglott és „haldoklott” ott a szőnyegen olyan élethűen, mint akkor:
SCARPIA: (ÉNEKELVE) „Ezer ördög!.../ Segítség! Gyilkos! / Segítség! Gyilkos!...Ah! / Segítség! / Gyilkos! Gyilkos! Meghalok!”
EMESE: Én pedig valami megszállott diadallal énekeltem:
TOSCA:
„Ilyen csókot ad Tosca!
Hát megfojt a véred?
Megölte őt egy asszony.
Kit e gaz hóhér kínzott.
Hallod a hangom? Beszélj!
Nézz reám, lásd Toscát!... Ó, Scarpia!
Hát megfojt a véred?
Átkozott hóhér! Halj meg!
Halj meg! Halj meg!
És ettől reszketett egész Róma!”
EMESE: S akkor, nem törődve Lukács utólagos rendezői utasításaival, megragadtam minden karos és nem karos gyertyatartót, amit csak a közelben láttam, körülraktam vele a „tetemet”… olyan volt, akár egy lángoló máglya… majd nem távoztam tántorogva a színről, hanem szinte önkívületben odatrappoltam mellé – és diadalittasan, még mindig a véres kést szorongatva – rátapostam cipőstől a mellére!... Azt a tombolást, ami ezután következett! A közönség nem értette a dolgot, de tapsolt, tapsolt, füttyögött, dobogott, és ovációt harsogott a végkimerülésig… Én pedig, nem törődve a berohanó színészekkel, rendezővel, a kínosan feltápászkodni próbáló vérző Jenővel, se tapsrenddel, mifenével – berohantam ide az öltözőmbe és csak ziháltam, sírtam, hányni próbáltam, ittam, ordítottam, csapkodtam mindenfelé… Nem, nem is tudom, miket, mi mindent csináltam eddig…
RENDEZŐ: (BE) Nahát, Mesi-Cica, nahát, kicsim… Én nem is tudom… Lent tombol a közönség, a sajtó rendkívüli közleményt ígér, nyilatkozatokat kér… Valami újfajta rendezői koncepciót, fantasztikus színészi teljesítményeket emleget… Siker, gyerekem, siker ! Hadd csókoljalak már meg.
EMESE: Menj innen!
ALPÁR: (BE) Jól vagy? Emese! Emese, nézz rám! Mutasd magad! Ezek a szegény kis összeégett kezeid jól… Istenem, mi…
EMESE: (ZOKOG) Ó, Alpár, Alpár, én nem is tudom… Én… Mondd… Alpár…
JENŐ: (BERONT) Mi volt EZ ?! Hát már teljesen bezsongtál? Nem elég hogy a lányunkat majdnem megölted, most már engem is ki akarsz nyiffantani? Tudd meg, bevitetlek az elmeosztályra! Visszavitetlek! Vissza én! Nagy kár, hogy egyáltalán kihoztalak!
RENDEZŐ: Mi van veletek? Elment az eszetek? Ilyenkor összekapni? Ilyenkor? Hiszen siker van! Non capisco? Óriási Siker ! Ezt ki kell használni! Mindjárt… Most rögtön, azon melegében!
JENŐ: Kifelé! Mindenki kifelé!
RENDEZŐ: Velem így nem beszélhetsz. Kikérem magamnak ezt a hangot!
ALPÁR: Kérlek, hagyd most őket. Hagyd Emesét. Azt csak ők tudják, mit kell egymás között tisztázniuk. Valami baj van. Nagy baj… Érzem.
RENDEZŐ: Hm. Hát nem is tudom. Ilyesmit?! Nem bánom, no. A szünetben csináljatok, amit akartok. De a harmadik felvonásnak rendben le kell zajlania! Értettem? S utána…
(CSEND)
RENDEZŐ: Megértettetek?
ALPÁR: Nem vitás: te vagy itt a góré. De most hagyjuk őket. Lent úgyis várnak az újságírók. Most kedvedre nyilatkozhatsz nekik.
RENDEZŐ: Te is. De te is! Menjünk. Siessünk.
(MINDKETTEN EL)
JENŐ: Most mondd, de igaz lelkedre: mi ütött beléd?
EMESE: Mit tudom én.
JENŐ: Megint be vagy állítva, igaz? Pedig hogy fogadkoztál! Emlékszel, miket ígérgettél, amikor legutóbb kihoztalak? Legszívesebben felpofoználak.
EMESE: Hát csak tessék. Van benne gyakorlatod… Mondd: te most tiszta vagy?
JENŐ: Akár hiszed, akár nem. Már egy jó ideje.
DARINKA: (SZELLEMHANGJA) Ne veruj mu! Nikad! Mind – to kaže. Tudod!
EMESE: Ne félj, nem is hiszek. Kérlek, ne keringőzz itt nekem! Most ne. Úgy is forog velem minden.
HANG: Öld meg! Öld meg! Először őt, aztán magad.
EMESE: Nem! Nem ölöm meg!
JENŐ: Te jó ég! Megint látomásaid vannak?
EMESE: Nem tartozik rád! Megmondtam szépen, schwarz auf weis: Megcsinálom a karrieremet. És meg is csináltam . Én vagyok itt az Első! Nálad is jobb vagyok. Mindig is jobb voltam! Csak nekem nehezebb volt kikaparnom a gesztenyét. Mert egy nőnek mindig nehezebb, akár beismeritek ezt, akár nem! Mindenki mást… mást is vár tőle. Rendező… színészek… karmesterek… mindenki… mindenki…
JENŐ: Hát nem voltak gátlásaid, se skrupulusaid, annyi szent. Mindent feláldoztál a Nagy Karrier érdekében: a férjedet, a gyerekedet, a becsületedet… még az egészségedet is. Átgázoltál élőkön és holtakon. Lelked rajta. De tudod, mi következik a csúcs után? Tudod egyáltalán?!
EMESE: És te tudod, mit mondott Edit Piaf, amikor már a színpadon is folyton összecsuklott, orra bukott… hogy sokszor úgy kellett kivonszolni, azután meg, még jobban bebigyózva… saját habzó szájú követelésére visszavonszolni? Azt, hogy : „Nem bánok semmit sem!”
JENŐ: Aha. És tudod, mit mondok erre én, akit már szintén meglegyintett sok minden? Azt, hogy: „Memento mori!”
EMESE: (MEGRENDÜLVE) Emlékezz a – halálra?
JENŐ: Vagy még inkább : Készülj a halálra!
EMESE: Ez most fenyegetés?
JENŐ: Csak figyelmeztetés. És hogy tudd: Virág a pszichiátrián van.
EMESE: Majd kijön. Megint… Mint mindig.
JENŐ: Talán.
EMESE: És ne akard nekem bebeszélni, hogy csak miattam van ott. A te pecsenyéd is, szép maszk! A tiéd is! Amikor először hagytuk magára az albérleti szobánk szőnyegén gőgicsélve, te is próbára mentél… legalábbis nekem azt mondtad… meg én is.
JENŐ: Legalábbis nekem azt mondtad.
EMESE: Az ilyen embereknek nem való gyerek ! Én… én megmondtam neked. Én figyelmeztettelek! Te azonban mindenáron utódot akartál, aki majd továbbviszi, kilombosítja kettőnk „őrült nagy szerelmét és a fene nagy tehetségét”… Ha-ha-ha! Emlékszel? Térden állva könyörögtél … térden állva!... hogy szüljem meg. Hát most megkaptad. Amit főztél, edd meg!
JENŐ: Hát anya vagy te? Te, én… én…
(CSENGETÉS)
HANG: Mindjárt megtámad. Látod, hogy néz rád? Milyen vasvillaszemekkel? Öld meg! Öld meg! Ha kimegy, már késő lesz. Most!
EMESE: Nem… parancsolsz. Nekem. Nem… akarom! Inkább beveszek még egy kis…
JENŐ: Hát még mindig nem volt elég?! Úgy kiverem a kezedből, hogy…
DARINKA: Hi-hi! Tako, tako. Ilyenekkel… így…
EMESE: Irigyled tőlem a sikert? Hát nem adom! Ma én itt… csodát…
JENŐ: Akkor fulladj bele!
(ÚJABB CSENGETÉS)
(A SZÍNPADON. FOLYIK A TOSCA HARMADIK FELVONÁSA.)
PÁSZTORFIÚ: (A SZÍNFALAK MÖGÖTT ÉNEKEL)
„Jaj, mennyi sóhaj,
Míg búsan járok-kelek!
Hozzád elviszik
A messze szálló szelek!”
EMESE: (SZINTÉN MÉG A SZÍNFALAK MÖGÜL, MÁR FÉL-ÖNKÍVÜLETBEN) Kis-Virág! Hát te is kaptál a Toscában szerepet? A Pásztorfiúét? Úgy örülök, hogy mégis… Hogy mégis. No lám…
LILI: (SZELLEMHANGON. ŐT IS CSAK EMESE LÁTJA) Én nem a te Kis-Virágod vagyok, hanem a te másik Nagy-Áldozatod. A Lili. Akit épp úgy kitúrtál az együttesből, mint Darinkát. De vedd tudomásul, hogy nagy erőkkel szövetkeztem, és most majd… én következem!
BÖRTÖNŐR:
„Egy órája van még…
Azonnal itt lesz a lelkész, hogyha tetszik.”
LILI: Mindjárt a híres-neves Levélária következik. A Lucevan la stelle! Az ám a nagy szám! Tele van vele az Internet! Meg a CD-árusok boltjai. De te ne az áriát figyeld, hanem közben – Alpárt. Az arcát. Ezúttal nem neked énekli majd, hanem nekem. Az arcát. A képét, a szemét lesd. No, ki felé fordul? Ki felé? Kit keres tekintete a színfalak mögött? Engem, kisanyám, engem! Mint valaha!
EMESE: Nem ! Nem igaz! Hazudsz!
CAVARADOSSI: (ÉNEKEL)
„Tiszta csillagos éj volt…
Csupa illat a kis kert,
Az ajtó halkan nyílik…
Árny lebben a pázsiton által…
Belép, berepül hozzám…
Szíve szívemen dobban…
Száz édes csókban forrott össze ajkunk,
Míg izzó kézzel lefejtem bűvös válláról a fátyolt!
Ah, nem tér vissza többé üdvöm álma!
Az óra elszáll, síromnak éje rémít,
Síromnak éje rémít!
Ah, meg kel halnom, bár úgy vágyom élni,
Úgy vágyom élni!...”
EMESE: Nem értem! Olyan fura ez az egész harmadik felvonás. Minden úgy összekeveredik, zagyválódik benne! A kivégző osztag a még vérző Scarpiát is felhozza, támogatja. Hogyan? Miért?? Hát él még? Vagy nem is ő az, csak nekem tűnik úgy? És olyan homályos itt minden. Mi történt a lámpákkal? Nem látok!... Mi van velem?? ( FÁRADTAN) Igaz, hajnal van még. Akkor történik a kivégzés. Haj-nal van! Most tör-té-nik a ki-vég-zés. (SZÜNET) (ÖNMAGÁT NYUGTATVA) Minden rendben van. Rendben lesz. Igenis minden… Rendben lesz…
LILI: Most figyelj, világszép Tosca! Közeledik az óra!
HANG: A halál órája!
EMESE: Igen, most én következem.
TOSCA:
„Nézd csak! Közel az óra;
ím, itt van minden ékszerem, pénzem,
S a kocsi készen vár ránk…
De mostan bámulni fogsz…
Téged kivégeznek szépen…”
LILI: De milyen szépen!
DARINKA: Jaj, csupa vér, csupa vér…
TOSCA:
„Csak színleg… töltetlen fegyverekkel.
Ugye, nagyszerű terv ez?”
LILI. De milyen! Sajnos, csak: terv.
TOSCA: „Ha lőttek, ess el! És az őrcsapat elmegy…”
LILI: Ne ess el! Ne ess el! A katonák úgy is tudják, hogy csak vaktöltény van a tárlójukban…
TOSCA:
„Meg vagyunk mentve, meg vagyunk mentve!
Gyorsan Civitavecchiában
Hajóra szállunk s el messzire!”CAVARADOSSI: „Szabadon!”
TOSCA: „Boldogan!”
CAVARADOSSI: „Messzire!”
LILI: De milyen messzire!
TOSCA: „Vigyázva ess el!”
CAVARADOSSI: „Akárcsak Tosca a színen!”
TOSCA:
„Jaj, de sokáig tart ez!
Miért is halogatják?
Világos nappal van.
Minek halasztják-húzzák?...
Hiszen csak játék, tudom…
De szívem mégis úgy aggódik!...
Íme… most célozni fognak.
Mily szép is az én Márióm!”
(SORTŰZ)
EMESE: Ess el, szerelmem, ess már el! Úgy, ahogy megbeszéltük… Mi van veled? Csak áll, csak áll. Le! Le!
LILI: Csak állj, csak állj!
CSO-CSO-SZÁN:
„Merre csak fénylik az égbolt,
Önnél ma boldogabb asszony ma nincsen.
Az is maradjon.
Emlékem feledje el.”
EMESE: Nem hiszek a szememnek: Lili, a nyomorult, odarohan a véres Scarpiához, és odatámogatja a még véresebb – még mindig álldogáló – Cavaradossihoz. A két vértől csepegő férfi pedig: összecsókolózik! (KIÁLTVA) Mit műveltek, szerencsétlenek?
JENŐ: Mindig is őt szerettem!
TOSCA: (ÉNEKEL)
„Hűtlen volna? Nem, nem…
Ő engem nem csalhat meg,
Ő engem nem csalhat meg!”
EMESE: Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy nem igaz! Alpár! Röhög a szemembe. Csupa vér mind a kettő, és egyre csak egymás hátát lapogatják. Egymást simogatják. Egymást ölelgetik. Nem engedem! Úgy sem engedem! Ti értem rajongtok! Mind a ketten! Itt mindenki az én hódolóm!
LILI: (HANGOSAN KACAG) Hja, Tévedések vígjátéka!
HANG: Öld meg őket! Öld meg őket! Végezz az áruló nyomoroncfiakkal!
SPOLETTA: „Ah! Tosca, ezt az életet drágán fizeted meg!”
EMESE: (ZAVART) Mi is van a forgatókönyvben? Mit is kellene most csinálnom?
(MÁR JÓ IDEJE SUGDOLÓZÁS, TOPOGÁS, ZÚGÁS A NÉZŐTÉRRŐL)
HANG: Öld meg magad! De előbb őket. Mind a kettőt. Sőt: mind a hármat. Gyorsan! És aztán ugorj! Ugorj! A késbe!
LILI: Nézd, elhoztam neked az asztalról a kést.
EMESE: Add hát ide.
DARINKA: Maradj… életben. Pustite je, neka živi. … Az sokkal – strašnije!
CAVARADOSSI:
„Ah! Nem tér vissza többé üdvöm álma,
Az óra elszáll, síromnak éje rémít,
Ah! Meg kell halnom, bár úgy vágyom élni!”
JENŐ: A függönyt! Húzzátok össze gyorsan a függönyt!
ALPÁR: Gyere…
TOSCA:
„Az enyémmel!
Ó, Scarpia, az Isten él!” (FELSIKOLT)
(A TOSCA ZENÉJE, MINT LEJELENTŐ ZENE)