Kovács Jolánka
A krémes és a rigójancsi

Volt egyszer egy krémes, aranysárga, porcukros, illatos.

Meg egy rigójancsi, aranybarna, csokis, tejszínhabos.

Ott mosolyogtak egy cukrászda kirakatában. Frissek voltak mindketten, rájuk sütött a nap, hát boldogan sütkéreztek a napfényben, a kirakatüveg alatt.

Délfelé már egyre erősebben tűzött a nap. Hát bizony kezdtek elkomolyodni.

– Ej, de melegem van, komám! – szólalt meg a krémes. – Attól félek, megolvad bennem a zselatin, összelottyadok, ha még sokáig itt kell ücsörögnöm..

– Én is ezen töröm a fejem, édes komám! – sóhajtott a rigójancsi, vigyázva persze, hogy le ne fújja a krémesről a porcukrot. – Attól félek, szétfolyik bennem a tejszín ebben a melegben. És akkor ugyan már a kutyának se kellek.

Épp akkor ment arra egy szomorú szegénylegény. Lehorgasztotta a fejét, lógatta az orrát, csakúgy sírt róla a bánat! De hiába lógatta az orrát, mégsem vette észre a cukrászda előtt árválkodó féltéglát. Meg is botlott benne, de szerencsére nem esett orra. Felkapta a fejét, és megtámaszkodott a kirakatüvegben.

Majd nagyot rikkantott:

– Megvan !

Azzal már be is lépett a cukrászdába.

– Olyan két süteményt kérek, mint amilyenek a kirakatban vannak – mondta a cukrásznak.

– Ó, nagyon sajnálom – válaszolta a cukrász –, de sem krémessel, sem rigójancsival nem szolgálhatok, mert mind elfogyott. Esetleg estefelé, addigra elkészülnek az újabb adagok… De vannak finom réteseink: mákos, túrós, tökös, almás…

– Még véletlenül sem! – vágott közbe türelmetlenül a szegénylegény, és szép fekete szemei csak úgy szikráztak.

– De hát… – csodálkozott a cukrász. – Ha tudná, hogy a mi réteseink…

– Megkérhetem, hogy ne mondja ki már többször azt a szót, hogy: rétes?! – mondta felindultan a szegénylegény. – Mert mindjárt rosszul leszek…

– I-i-igen – hebegte zavartan a cukrász.

– Ha nincs másik, akkor azt a két süteményt kérem, a kirakatból – mondta határozottan a szegénylegény, és keresgélni kezdett a zsebében. – Mennyibe kerülnek?

– Darabja két garas – nyögte ki a cukrász.

A szegénylegény megszámolta az aprópénzét a tenyerében.

– Csak másfél garasom van – mondta letörten, és verejtékcseppek ültek ki a homlokára.

A cukrász először értetlenül nézett rá, majd hirtelen megsajnálta. De nem akarta firtatni a dolgot, hát csak ennyit mondott:

– Nahát, ha ennyire fontos...Odaadom őket ingyen. Két nap múlva úgyis kidobtam volna mindkettőt, hisz csak a kirakatot díszítik…

A szegénylegény alig hitt a fülének.

– Valóban ideadná? – kérdezte elképedve.

– Persze – mosolygott a cukrász, azzal a kirakatüveghez lépett, hogy kinyissa, és kivegye a két süteményt.

Így került a krémes és a rigójancsi a jó hűvös, fehér csomagolópapírba, azzal együtt egy papírzacskóba.

A szegénylegény mélyen hajlongva köszönte meg a süteményeket, és már iszkolt is kifelé a cukrászdából, nehogy véletlenül meggondolja magát a cukrász! De ahogy kilépett az utcára, úgy megszaporázta a lépteit, hogy lovaskocsival sem lehetett volna utolérni.

– Jaj, de jó, jaj, de jó – lelkendezett a krémes a papír hűvösében. – Sokkal jobb itt, mint a napon! Úgy látszik, megmenekültünk!

– Ó, egészen felfrissültem! – felelte vidáman a rigójancsi. – Csak úgy dagad bennem a tejszínhab! Remélem, megörül majd nekünk valaki, aki szereti a süteményeket!

A szegénylegény ekkor már messze kint járt a faluból, közeledett az országhatár felé. Egy pillanatban úgy tűnt neki, mintha hangokat hallana valahonnan lentről, de nem volt ideje ezzel törődni. Nagyon sietett.

Hogy hová?

Hamarosan kiderül.

*

A szomszédos országot Rétesországnak hívták. Ebben az országban ugyanis semmilyen más süteményt nem tudtak sütni, csak rétest. De azt aztán sokfélét! Almásat, diósat, tököset, mákosat, túrósat, sajtosat, földiepreset, málnásat, barackosat, meggyeset, cseresznyéset…Csak nyújtották-nyújtották naphosszat a rengeteg finom, vékony rétestésztát, tekerték, sütötték. Azt ették vasárnap, húsvétkor, karácsonykor, újévkor, keresztelőn, lakodalmakban, de még aratáskor és szüretkor is.

Rétesország kellős közepén állt a csillogó-villogó királyi palota. Abban lakott az öreg király egyetlen leányával, Álmatag Álmalindával.

Különös királykisasszony volt ez az Álmatag Álmalinda. Azt, hogy gyönyörű volt, mint a királykisasszonyok általában, mondanom sem kell. Hogy száz cseléd, szobalány, kukta, komorna forgolódott körülötte, és lesték minden kívánságát, szintén természetesnek tűnhet egy királylány esetében. Álmatag Álmalindának azonban azokat a kívánságait is teljesíteni kellett, amelyeket álmában látott.

Az öreg király minden reggel megkérdezte a leányát:

– Mit álmodtál, édes leányom?

Álmatag Álmalinda erre azt felelte:

– Egy hintót, közepében egy kis tóval, abban lubickoltam.

A király csináltatott egy óriási hintót, de akkorát, hogy alig fért rá gy hatalmas mezőre. Közepébe egy szép kis tavacskát, s a királylány boldogan lubickolt benne.

Egy másik reggelen ezt felelte Álmatag Álmalinda az apja kérdésére:

– Egy gyönyörű, fehér csikót álmodtam, nap, hold és csillag volt a homlokán, s a szobámban lakott, olyan selyemágyon aludt, mint én.

A király kiadta a parancsot a szolgáinak, hogy induljanak útnak, járják be a fél világot, vagy ha kell, az egészet, s vissza ne térjenek, míg ilyen csikót nem találnak. Közben elkészült a hófehér selyemágy, amely szakasztott olyan volt, mint a királylányé. Amikor a szolgák megérkeztek a gyönyörűszép csikóval, Álmatag Álmalinda szobájába vezették. A királylány kacagott örömében. Megparancsolta a szolgáknak, hogy most, azonnal, illatos habfürdőben fürdessék meg a csikót. Aztán a selyemágyba fektette az álomszép jószágot, hogy kipihenje az út fáradalmait. Persze másnap már megsajnálta, és ki is engedte, hadd futkározzon kint, a zöld füvön, a szabadban. Utána cukrot adott neki, a tenyeréből.

Egy megint másik reggelen így mesélte álmát Álmatag Álmalinda:

– Azt álmodtam, hogy egész Rétesországban, minden házban libamájat sütöttek ebédre.

Hej, ez sem volt egy egyszerű álom! S még annál sem olcsóbb kívánság ! A király azonnal elrendelte, hogy vágjanak le minden libát az országban, de gyorsan, mindenki hozza el a libamájakat a királyi palotába, de azonnal! Össze is gyűlt négyszázhuszonnyolc kiló libamáj. A király tanácsosai összedugták a fejüket, számoltak, osztottak-szoroztak, elég lesz-e ennyi libamáj ahhoz, hogy minden házban – kereken ezer ház volt az országban – libamájat süssenek ebédre. Bizony kiderült, hogy hetvenkét kiló még hiányzik. A király leggyorsabb lovaskatonáit menesztette ezért a szomszédos országba. Délelőtt tizenegy órakor már meg is volt az ötszáz kiló libamáj. Gyorsan szétosztották hát az ebédhez valót a palota előtt várakozó ezer háziasszonynak, s egy óra múlva már olyan finom illatfelhő lengte be Rétesországot, mint még soha.

Örült is Álmatag Álmalinda, hisz különös királylány volt ugyan, de jószívű is.

A király azonban, ahogyan múltak az évek, egyre inkább belefáradt a furcsa kívánságok teljesítésébe. Megkopaszodott, csak három szál haja maradt végül a feje búbján, de az a három szál is naponta égnek állt reggelente, amikor a leánya elmesélte, mit álmodott előző éjjel.

Egy napon így szólt Álmatag Álmalindához:

– Édes leányom, ebből aztán elég! Megöregedtem, fáradt vagyok már az ország ügyeinek intézéséhez, hát még a kívánságaid teljesítéséhez! Az egész királyságom annak adom, aki téged elvesz feleségül. Válasszál magadnak férjet, és ezentúl teljesítse ő a kívánságaidat, akármit álmodsz is.

Azt felelte erre Álmatag Álmalinda:

– Nem olyan egyszerű ez, édes apámuram! Mert én álmomban fogok magamnak férjet választani.

A király aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Csak forgolódott az ágyán, és alig várta a reggelt, hogy meghallja, ugyan milyen királyfit álmodott a leánya.

Másnap reggel azt mondja Álmatag Álmalinda:

– Egy szép fekete szemű legényt álmodtam, rongyos ruhában, aki két finom süteményt hozott nekem.

– Két darab rétest? – nyitotta a szemét kerekre a király.

– Á, dehogy! – felelte Álmatag Álmalinda.

– De hiszen a sütemény: rétes! – mondta a király.

– Nem rétesek voltak ezek, apámuram. Az egyik aranysárga volt, porcukros és illatos, a másik aranybarna, csokis, tejszínhabos.

– Jaj, édes leányom, hisz ilyesmi valóban nem létezik… A rétesnél jobb sütemény pedig úgysincs a világon…

Álmatag Álmalinda azonban, mint mindig, vagy talán még jobban, ragaszkodott az álmához.

A király már azt se bánta, hogy nem királyfit álmodott a lánya. Kihirdette az országban, hogy annak a rongyos, szép fekete szemű legénynek adja a lányát, s az egész királyságát, aki két ilyen különleges süteményt hoz neki.

Hej, rongyos legény akadt ugyan az országban bőven, sőt, néhány szép fekete szemű is, csakhogy rétesen kívül más süteményt egyik sem tudott szerezni.

Jöttek, özönlöttek a rongyos legények, egyik ágrólszakadtabb volt, mint a másik. Sorban álltak a királyi palota előtt, hozták a finomabbnál finomabb réteseket. Aranysárgákat, porcukrosakat, illatosakat. A királylány azonban csak egy fitymáló pillantást vetett a süteményekre, hisz egyik sem hasonlított az álmában látott finomságra. A másikat, az aranybarnát, csokisat, tejszínhabosat pedig végképp meg se közelítette egyik sem.

Az öreg király szomorúan nézte a felvonulást, és megkérdezte a leányától:

– Akkor most mind húzassam karóba?

– Ugyan már! – felelte Álmatag Álmalinda felháborodva. – Az legyen a büntetésük, hogy többé ne kerüljenek a szemem elé, és legyen mindből birkapásztor, őrizzék a mi juhainkat.

Bizony, annyi birkapásztora sohasem volt a királynak, mint akkoriban. Néhány nap alatt több birkapásztor gyülekezett a legelőkön, mint amennyi birka volt. Pedig azokból is volt egy egész seregnyi!

A néhány szép fekete szemű rongyos legény közül azonban volt az országban egy, aki abban különbözött a többitől, hogy igen eszes volt. Ő is meghallotta, hogy hogyan lehet megszerezni a királykisasszonyt meg a királyságot, és az is a fülébe jutott, hogy rengetegen próbálkoztak, de még senkinek sem sikerült. Gondolta magában, minek legyen ő birkapásztor, ha már a király minden birkájának több pásztora is van. Hát elment a királyi palotába, üres kézzel, csak hogy megnézze a királykisaszonyt: vajon olyan szép-e, hogy érdemes érte egyáltalán próbálkozni, vagy nem.

Az ajtónállók először nem akarták beengedni, hiszen semmilyen süteményt nem hozott. De akkor az egyik azt mondta:

– Hát hadd nézze meg a királykisasszonyt. Már annyi rongyost beengedtünk a palotába, hogy annak se szeri, se száma. Eggyel több, vagy kevesebb, olyan mindegy.

Így jutott be a szép fekete szemű szegénylegény a palotába. Hej, de felgyorsult a szívverése, mikor a királylányt meglátta! Olyan tündéri kék szemei voltak, hogy amikor belenézett, azt se tudta, hol van.

De Álmatag Álmalinda is mélyen elpirult. Még zavarba is jött, maga sem értette, mitől. Ám hamar összeszedte magát, és azt kérdezte:

– Hát te mit keresel itt? Hisz semmilyen süteményt nem látok a kezedben!

– Csak látni szerettelek volna – felelte a szép szegénylegény. – És most láttalak, hát…vel is megyek – azzal sarkon fordult, és még mielőtt Álmatag Álmalinda magához tért volna ámulatából, már ki is ment az ajtón.

A szép fekete szemű szegénylegény szédelegve támolygott ki a palotából, halálos szerelmesen. Kint aztán valahogy magához tért a friss levegőn. Azt gondolta magában: „Milyen gyönyörű… Az enyém lesz, ha törik, ha szakad! Meg kell szereznem a süteményeket … Különben is, micsoda bolondság… méghogy rétesek ! Nagy a világ… és ki tudja, hány ország van még a világon! Nem biztos, hogy minden országban réteseket sütnek csak...Már indulok is a szomszédos országba!”

El is indult sietve, s hat napig járta a szomszédos országot, ám réteseken kívül ott sem talált másmilyen süteményt, sehol.

Egészen addig, amíg, a hetedik napon, meg nem botlott egy cukrászda előtt…

Álmatag Álmalinda pedig egyre szomorúbb lett. Hiába jöttek továbbra is a szegénylegények, hiába álltak sorba a finom rétesekkel, ő már csak a szép fekete szemű rongyos legényt várta.

– Ő volt az, igen, őt láttam álmomban – mondta sóhajtva királyi apjának. – Hej, édes apámuram, neki sütemény nélkül is a felesége lennék…

Az öreg király tehetetlenül tárta szét a kezeit. Nem tudta felvidítani gyönyörűséges leányát, aki egy jó ideje már nem is álmodott semmit.

*

Pedig ha tudta volna Álmatag Álmalinda, hogy milyen közel van már hozzá a szép fekete szemű szegénylegény!

Ha tudta volna, hogy már hetedik napja gyalogol kitartóan, őérette!

És hogy a hetedik napon, pontban délben, átlépte az országhatárt!

Nem búsult volna annyit, bizony.

Még az is lehet, hogy semennyit.

Egészen besötétedett, mikor a szép fekete szemű szegénylegény a királyi palota elé ért. Úgy elkezdett dörömbölni a hatalmas vasajtón, hogy a krémes és a rigójancsi felriadtak szendergésükből. Jó is, hogy felriadtak, magukhoz tértek, mindjárt keményebben állt bennük a zselatin, illetve a tejszínhab.

Az egyik cseléd nyitott ajtót a szegénylegénynek, és rá is förmedt azonnal:

– Mit keresel itt, éjnek idején?

– Süteményeket hoztam a királylánynak – felelte a szegénylegény, és már lépett is volna beljebb.

– Hát majd elhozod őket holnap – mondta a cseléd. – Most pedig takarodj !

Hű, de nagy haragra gerjedt a szegénylegény ! Hisz át kell adnia a süteményeket a királylánynak most, azonnal, mert reggelig összelottyadnak !

– Eressz be, te cseléd – mondta jó hangosan –, különben akkorát kiabálok, hogy mindenki felébred a palotában!

A cseléd azonban becsapta az ajtót.

A szegénylegény kitartóan dörömbölt tovább, közben teli torokból kiabált:

– Szépséges királykisasszony! Én vagyok az, a szegénylegény! Eresszél be!

Hej, a dörömbölésre és a kiabálásra elkezdtek ugatni a kutyák, de veszettül. Álmatag Álmalinda álmatlanul forgolódott az ágyán éppen. Amikor már nem bírta tovább hallgatni az ugatást – mert az ugatástól nem hallotta a legény kiáltozását –, kiment, hogy megnézze, vajon mi történik.

Mit gondoltok, vajon milyen volt ez a találkozás?

Na, megmondom.

Amikor Álmatag Álmalinda megpillantotta a szép fekete szemű szegénylegényt az ajtóban, azonnal a nyakába ugrott, ölelte, csókolta. De a szegénylegény sem maradt ám adós neki! Nem kellettek ide szavak. Esetleg csak ennyi, a szegénylegény részéről:

– Vigyázzál, szívem szép szerelme, össze ne nyomd ezt a papírzacskót! Sütemények vannak benne.

Álmatag Álmalinda ekkor még jobban megörült. Bementek a palotába, ahol már ébren volt az öreg király és az egész cselédség is.

A királylány kibontotta a fehér csomagolópapírt – a krémes és a rigójancsi pedig boldogan mosolyogtak rá a maszatos papírról. Álmatag Álmalinda úgy meglepődött, hogy csak ezt tudta mondani:

– Óóóóóó!

Majd azt:

– Aranysárga, porcukros, illatos!

És két falással bekapta a krémest.

Alighogy lenyelte, felkiáltott:

– Isteni!!!

Majd ut ána:

– Aranybarna, csokis, tejszínhabos!

A másik két falással bekapta a rigójancsit.

S rögtön utána:

– Mennyei!!!

Azzal kacagva fordult apja felé:

– Édes apámuram, hát ezt álmodtam! Sőt… – fordult a szép fekete szemű szegénylegény felé. – Pontosan ilyen volt álmomban is…

Úgy örült mindenki, az öreg király és a cselédség is, hogy mindenkinek kiment az álom a szeméből.

– Leszel-e a feleségem? – kérdezte ekkor a szép fekete szemű szegénylegény.

Álmatag Álmalinda boldogan mondott igent. Csak egy kérdése volt még:

– Mi a neved, te szép fekete szemű szegénylegény?

– Álmosnak hívnak – felelte a legény.

Azzal úgy megölelte Álmatag Álmalindát ott, mindenki szeme láttára, mintha soha többé nem akarná elengedni. Százszor megcsókolta, azt se bánta, hogy porcukros az orra, csokis a szája széle.

A cselédek, a szakácsok, a kukták rögtön nekiálltak a készülődésnek, a sütésnek-főzésnek, hogy másnap már meg is tarthassák a lakodalmat.

Reggel aztán aranyos hintóval mentek el a szomszédos ország cukrászáért és az inasaiért, hogy annyi krémest és rigójancsit készítsenek a lakodalomra, hogy mindenkinek jusson belőle egy szekérderékkal.

Mert az egész ország népét meghívták a lakodalomba, még a birkapásztorokat is.

Ettek-ittak, mulattak hét nap, hét éjjel.

Az öreg király boldogan adta át a királyságát, s még boldogabban a lányát, a szép fekete szemű szegénylegénynek.

Álmos és Álmatag Álmalinda pedig okosan vezették az országot, még át is keresztelték: ezentúl nem Rétesországnak, hanem Krémesországnak hívták.

Hét gyermekük született, s mind a hét szerette a krémest is, a rigójancsit is. De ha rétes került az asztalra, abban sem válogattak.

Álmatag Álmalinda furcsa kívánságai pedig szinte egycsapásra megszűntek. Ó, ezt még az öreg király sem értette. De nem is gondolkodott rajta sokat: örült, hogy a lányát és a családját mindig boldognak látja.

Itt a vége, fuss el véle!