Milan Micić
A temesvári pasa kútja

Abban a régi, elfeledett világban, amikor még nagy, gülü szeme volt a bánáti vizek halainak, és Temesvár városának órái úgy morzsolták a perceket a ketyegésükkel, ahogyan a nagy, keleti folyók nyaldossák a partjuk ölét... Furcsa, kék csönd terjengett ekkortájt Bánátban, amely csak a mocsarak mélyén halt el, a szilfák lombján, a halak ajkán és a parlagi sasok szárnya hegyén. Ebben a csöndben, a mozdulatlan idő fenekén, az időtlenségben elringatva élt a hatalmas Ali pasa.

Mint a tó fenekére dobott kő, Temesvár legmagasabb tornyában, perzsa szőnyegei közt, vízipipáinak csőfonataiban, játékbabáival, amelyek sírtak és nevettek, ha felhúzta őket, élt palotájában a nagyhatalmú pasa. Az udvarán, még fiatalemberként, minden tükröt összetöretett, amikor dühödt paripáján Sztambulból megérkezett. Temesvárott, már az érkezésekor az a hír járta, hogy soha nem néz tükörbe, amerre jár, még a kutakat is betömeti, hídon átkelve pedig csak maga elé néz. Így jött ő annak idején a Bánságba, ahol érkezése első estéjén elrendelte, hogy minden órát gyűjtsenek be, és vessenek a város körüli mocsarakba... (Így próbálta megépíteni a saját örökkévalóságának tornyát, nesztelenné és örökkévalóvá téve önmagát.)

A nagy, vastag, bőrkötésű, az időtől és a használattól megsárgult lapú könyv a pasával együtt jött Temesvárra. Azt mesélték a temesváriak, hogy ennek a könyvnek a kis kék keretecskéibe az özönvíz előtti időkből való, hajdanán rajzolt, időtlen és kortalan, a történelem viharait és a civilizációk bukását átívelő történetek álltak. A pasát hírbe hozták, hogy az időtlenek gyülekezetébe tartozik, akik szeretnék megállítani az elmúlást, befékezni az idő kerekét és azt az örökkévalóság falára tűzni. Köztudott volt ugyancsak, hogy ennek a gyülekezetnek azok lehettek a tagjai, akik szerettek volna elfelejteni valamit.

Évtizedeken át Temesvárott a pasa arcát senki sem látta. Nem szerette ő látni saját képét még mások pupillájában sem. A pasa éjjelente élt, akkor nézett körül a toronyból, ahonnan visszatérve a szobájába, füstölgő vízipipájához, felhúzta a bábúk rugóját és figyelte az árnyjátékukat.

A pasa egy éjjel a holdfényben meglátta, hogy a torony fokán mállani kezdett a kő, és vízbe hullott. Arra gondolt, hogy ő is csupán egy szikla, amely mint minden kő, a maga módján porózus és a használattól kopik. Belegondolt a korosodó beglerbég, és reggel azonnal elrendelte, hogy az ósdi könyvet tépjék szét és a főtéren, máglyán égessék el. Ezt követően a csausát egy lepecsételt levéllel a velenceiekhez indította...

Három hónappal később, épp a keresztények által annyira ünnepelt Szent György nap előtt, egy idegen állított be a pasához. Ő volt a velencei dózsék fő portréfestője. Azon az éjjelen, az épület legsötétebb szobájában az öregedő pasa egy zacskó arany-dukátot öntött az idegen elé. „Hét nap múlva,” – mondta – „látni akarom a képemet. Ez az arany a hallgatásod jutalma, amit elvárok tőled, és a jó munkádé.”

A beszélgetést követően a Nap hétszer kaptatott felaz égre és bukott le a temesvár-környéki mocsarakba. Az idegen visszavonultan, szó nélkül alkotott, rá sem nézett a borús hangulatú, heverőn ücsörgő pasára. Az idegen a nyolcadik nap reggelén búcsúzni jött. A pasa megnézte az idegen által neki adott rajzot, majd egy kézlegyintéssel jelezte, hogy távozhat.

Az idegen által a pasának adott rajzon egy, a pusztában körbefalazott, nagy kút volt látható, egy kunyhó, amelyikben gyertya világított, benne sárkányölő Szent György ikonosztázával. Erre a látványra a pasa kedélyesen, szinte vidáman elmosolyodott és rögvest, kora reggel szétküldte csausait, hogy a vilajet legjobb kútásóit vigyék hozzá.

Mindössze néhány órányi madárröptére Temesvártól, Ittabéről hozták a veszett csausok Joszif és Gorcsina Mrksityet, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, sok kutat ástak ők már a Vlachoknál és Bánság-szerte. Az ikreknek egyforma, szomorú tekintete volt, mint általában azoknak az embereknek, akik a földbe vájják magukat. A pasa kívánságát megértették, hogy az egész vilajet legnagyobb és legmélyebb kútját ássák meg.

Pontban éjfélkor, amíg a holdfényben úszott Temesvár, kinyílt a város kapuja és a holdfényben csillogó mocsarakban elindult a három lovas, délnyugatnak ösztökélve lovaikat. A hatalmas pasa és a Mrksity testvérek a pasa gondolataiban kijelölt kúthely felé mentek. Hihetetlenül hosszú volt az az éjszaka, és ez volt a tizenhetedik század egyetlen napja, amikor a reggel késve érkezett. Arra a helyre vitte a pasa a kútfúrókat a sötétben, amelyik az álmait kísértette. A róla készült, állandóan nevető bábút a pasa lerakta a földre és megparancsolta, hogy ássanak körülötte...

Vilajet szerte, azon a tavaszon, az a hír járta, hogy Ali pasa a saját letéteményeként ásatja azt a kutat. A pasalikban azt mesélték az emberek, maguk közt, hogy eljött az ideje a híd, az imaház vagy az ivókút építésnek. Az igazhitűek a minaretben a pasa elméjének tisztaságáért imádkoztak Allahhoz...

Ali pasa kútjának fúrásakor a Bánság felett furcsa, rossz előjelek mutatkoztak. Temesvár felett két szirti sas összeütközött, Nagybecskereken minden madár elhagyta a fészkét és ismeretlen irányban elröpült. Azon a tavaszon a Bánság felett rajzottak az üstökösök, a telihold pedig kilenc nappal tovább tartott a kelleténél, mint ahogyan a könyvekben le volt írva.

A Mrksity testvérek azon a tavaszon ki sem jöttek a kútból. A kútra pallót tettek, azon ettek és aludtak. A napszámosaik több tonna földet termeltek ki a lyukból, de a víz csak nem tört elő. Többen meg voltak győződve arról, hogy a pasa álmaiban uralkodó aszály miatt nincs víz, és az első álombéli forrással a kútban is megjelenik majd a víz.

Egy napon, amikor még csak hasadt a hajnal, vad vágtával érkezett meg a kúthoz, kíséretével, Temesvárról a pasa. A pasa kapidzsája a buzogányával ébresztette a Mrksity testvéreket, akik az állványzaton aludtak, és mutatta nekik, hogy a kútban megjelent a víz. A boldog testvérek már érezni vélték pénzes tarsolyuk aszályának a végét, mosolyogva jöttek a pasa elé a kútból.

A boldog, bánáti kútfúrók két szempára találkozott a pasa vizenyős tekintetével. A pasa kezében megvillant a szablya...

A kút fenekén egy kereszt volt, a pasa igazi, keresztény nevével.

Juhász Attila fordítása