Nagy Abonyi Árpád
Amerikai útinapló
(Részlet)

BEFORE

Késő éjjel van, hanyatt fekszem az ágyon; a televízió képernyőjére meredek. A Music Deluxe tévécsatorna éjjeli adása megy. Lassú dzsesszmuzsika szól, miközben a helikopter lassan köröz az éjjeli Manhattan körül. A kivilágított felhőkarcolók olyan közel kerülnek, hogy úgy érzem, ha kinyújtanám a karom, megérinthetném őket. Látom, hogy hatalmasak az épületek, a lassan haladó autók apró pontoknak tűnnek.

Egyszer majd talán eljutok New York-ba, sóhajtok. Hónapokon át nézem, olykor órákig a Night-Flightot, hallgatom a lassú dzsesszt és a helikopter motorjának halk kerepelését, és újra eltűnődöm az épületek roppant dimenzióin.

Aztán egy napon, amikor már biztossá vált amerikai utam, mintegy felkészülésképpen Clifford James utazásokról szóló egyik esszéjét olvasgatom. Egy helyen az utazás negatív és pozitív értelmezéseiről beszél: az utazás negatíve szemlélve, nem más, mint átmenetiség, felületesség, turizmus, száműzöttség és gyökértelenség, mondja, míg pozitív értelemben felfedezés, kutatás, menekülés, átalakító hatású találkozás. Ez utóbbin eltűnődöm: átalakító hatású találkozás. Majd meglátjuk, az utazásom során szerzett tapasztalatok birtokában mennyire térek ugyanolyan emberként vissza, mint ahogyan elindultam.

BELGRÁD

Ahogy közeledett az indulás időpontja, az elméleti meggondolások helyett egyre inkább a gyakorlati tennivalók kerültek előtérbe. Aztán, amikor elérkezett az a bizonyos augusztusi reggel, és úti lázban égve csomagjaimmal ott álltam a belgrádi reptér utasfelvételi pultjánál, szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy az utazás egyik lényegi eleme, a kaland máris elkezdődött.

A pult mögött álló kisasszony a foglalásomat ellenőrizve közölte, hogy probléma merült fel, és fáradjak a szemközti pulthoz. Hátrafordultam, és láttam, hogy a terem másik végében hosszú sor kígyózik egy széles üvegfülke előtt, amelyen csak három kopott, hatalmas sötétkék betű virított, a már nem létező jugoszláv légitársaság mozaikszava: JAT. Miután többszöri próbálkozásra sem sikerült megtudnom, milyen nehézség lépett fel, kénytelen voltam beállni a sor végére.

A várakozásról sokan , sokféleképpen értekeztek már, és csaknem valamennyi végkicsengése az volt, hogy a kulturális kondícióktól függetlenül előbb-utóbb kivetkőzik magából mindenki, azaz csak idő kérdése, hogy a várakozás szorításában mikor változunk át vadállattá. A balkáni ember pedig nem épp az a típus, aki a várakozás türelemjátékában többnyire nyerésre áll…

A sor lassan haladt. Az utasok idegesek voltak, jobbra-balra tekintgettek, papírjaikat olvasgatták, néhányan káromkodtak. Ránéztem az órámra és láttam, hogy egyre fogy az idő a beszállásig. Ha így folytatódik, nem érem el a Párizsból New Yorkba induló gépet, gondoltam. Lesz majd időm megfigyelni magam, hogyan változom át vadállattá. Talán fél óra múlhatott el, amikor az előttem toporgó roma család feje egy műanyag szatyorból egy marék százeuróst dobott a pultra. Új jegyet vásároltak, majd lármázva távoztak.

Én következtem. A pult mögött ülő férfi megvizsgálta foglalási papírjaimat, majd a kollégájához fordult, s hosszasan konzultáltak. Néhány telefonhívás, számítógépes keresés után közölték, hogy az eredeti útvonaltól eltérően nem Párizsban fogok átszállni a New Yorkba tartó gépre, hanem Londonban. Reggel kilenc óra helyett délben indul a gépem Belgrádból Londonba, mivel a Párizsba tartó gép másfél órát késik, és így nem érném el a csatlakozást.

Még jól is jártam, gondoltam később, amikor már a terminál várótermében ültem; egyrészt ugyanis kissé szorongva vártam a párizsi Charles de Gaulle reptér hírhedt labirintusaiban való bolyongást, másrészt így több időm marad az átszállás formaságainak intézésére. A váróterem üvegén át néztem a le-felszálló gépeket, s aztán lassan, némi számolgatás után rájöttem, hogy nagyobb bajba kerültem, mint ahogy korábban hittem. Délután hat helyett ugyanis este kilenckor érkezik majd a gépem New Yorkba, s így este tizenegy-éjfél előtt nem érek a szállodába, holott a foglaláskor mailben azt jeleztem, hogy este nyolcra ott vagyok. Az amerikaiak várakozással kapcsolatos szokásairól nem volt tudomásom, de semmi jót nem sejtettem.

A NAGY KÉKSÉG

A London felé tartó repülőgép ülésén hátradőlve kitekintettem a kicsiny műanyag ablakon. A felhők helyett magamat láttam, amint az éjjeli New York utcáin bőröndömmel a kezemben szállás után kutatva bolyongok. De nem sokáig tűnődhettem, mert megjelent a légikisasszony maga előtt tolva a keskeny élelmiszeres szekrénykét. Egy sonkás szendvicset és egy sört kértem, nem sokkal később még egy sört. A British Airways gépe halk zúgással szelte a levegőt, és én újra kinéztem az ablakon, ezúttal azonban felfelé tekintettem, az indigókék égre. Korábbi repülőutaim alkalmával észrevettem, hogy ha az ember tízezer méter magasról néz fel az égre, a kék szín olyan mélységeit látja, amelyet egyetlen tenger vagy óceán sem tud visszaadni. A felhők felett repülve mindig eltűnődtem e valódi nagy kékségen, s valahogy a maga végtelenjével mindig izgalmasabb volt számomra, mint a lenti táj miniatűrnek látszó folyóival, útjaival, házaival.

HEATHROW

Miután landolt a gép, néhány félretájékoztatás után eljutottam a megfelelő terminálra. Belgrádban ugyanis semmilyen információt nem adtak a Londonból induló járatról, ráadásul, mint utóbb kiderült, az a repülőjegynek kinéző papír, amelyet a kezembe nyomtak, valójában használhatatlannak bizonyult. Miután ellenőriztettem a bejelentkezési pultnál, a hivatalnoknő teátrálisan a magasba emelte, majd minden magyarázat nélkül, megvető ábrázattal kettétépte. Hirtelen azt hittem, utam itt véget is ért, de miután elkérte az ESTA-t ( egyfajta beutazási engedély az USA-ba), egy új jegyet nyomtatott ki. Ez már kinézetében is valóban repülőjegyre hasonlított.

A Heathrow repülőtér zsibongása azonnal magával ragadott. A reptér az utasforgalom tekintetében az első Európában, s ez meg is mutatkozott a maga teljes valójában. Egy ideig sétálgattam a márkás üzletek, csillogó kirakatok szegélyezte folyósokon, a hömpölygő embertömeg azonban hamar meghátrálásra kényszerített. Lerogytam a legközelebbi padra, és onnan figyeltem a különféle nemzetek, rasszok tarka kavalkádját. Úgy tűnt, minden földrész minden nációja egyszerre van jelen. Feketék, ázsiaiak, arabok ültek vegyesen a hosszú padsorokon, meglehetősen közönyösen.

A kilencvenes években már jártam egyszer a Heathrow-ón, amikor két hetet töltöttem Londonban. Akkor azonban még azért izgultam, hogy elfogadják vízumomat, és be tudjak jutni az országba. Egy angol bélyegkereskedő lakásán húztam meg magam, a kétes hírű Hackney negyedben. Egyik éjjel, amikor már a busz sem járt, és magányosan hazafelé baktattam a kerület egyik rosszul kivilágított utcáján, az út túloldalán megpillantottam egy feketékből álló csoportot, amint egy kocsma előtt ácsorognak, itallal a kezükben. Ők is észrevettek, s hamarosan egy csillogó tárgy repült felém, szitkozódással kísérve. Az üveg apró szilánkokra tört a járdakövön. Akkor még nem sejtettem, hogy csaknem mindez megismétlődik majd jó néhány év múlva az átellenben levő kontinensen…

A szemközti padon egy ortodox zsidó család étkezett épp, egy-egy műanyag dobozból kanalaztak. Mindannyian vastag lencséjű szemüveget viseltek, lelógó hajtincsiek meglendültek, amikor elfordították fejüket. Együtt voltak, de egy pillanatra valahogy mégis magányosnak tűntek. A repterek személytelensége néhány elméletírónak már szemet szúrt, s mindannyian siettek kihangsúlyozni, hogy a repülőtereken várakozók a magányérzet egy különleges válfajával találkoznak, amely hideg és bénító, akárcsak a kor, amelyben ezek az épületek megépültek. Lehet, hogy igazuk van, én azonban még kívül voltam az utazási rutin monoton körein, és érdeklődve szemléltem mindazt, ami újszerűnek tűnt számomra.

Az újszerűség egyik ismeretlen dimenziója gyorsan megmutatkozott: alig fél órával a beszállás előtt meghallottam a nevem a hangosbemondón. Tudtam, ha a hangszórókból valaki a nevét hallja, az általában semmi jót nem jelent. Egy női hang néhányszor újra elhadarta, jelentkezzem azonnal az E3-as pultnál. A repülőtér folyosóinak útvesztőiben nem volt egyszerű megtalálnom , és amikor megláttam a pult előtt kígyózó sort, újra a régi problémával tálaltam szembe magam: nem érem el a gépet, s ott ragadok Londonban. Nem volt mit tennem, megkértem a sorban állókat, engedjenek maguk elé, mert néhány perc múlva indul a gépem. Valaki megjegyezte, hogy az ő gépe is, de a többség mégis megértőnek bizonyult. A pultnál elkérték a jegyemet, majd ismét egy másikat nyomtattak ki. Közölték, hogy megváltozott az üléshelyem: a 63E helyett a 87C számú ülésen hátradőlve fogom megpillantani Amerika partjait.

VIRGIN ATLANTIC

Amikor a terminál beszállókapujánál végre megpillantottam a hatalmas Boeing 747-est, közkedveltebb nevén Jumbo Jetet, végre fellélegeztem. A gép pirosra festett farkrészén fehér betűkkel ott állt a Virgin felirat, s már tudtam, hogy az excentrikus milliárdos, Richard Branson Virgin Atlanticje repít majd az Újvilágba. Branson már igen fiatalon lemezstúdiót épített Virgin néven, s az évek során olyan szupersztárokat szerzett üzletének, mint Mike Oldfield, Stewe Winwood, Phil Collins, Peter Gabriel, majd végül a Rolling Stones is hozzá szerződött. Később megalakította a Virgin Atlantic Airways céget, amely ma is a legnagyobb brit hosszútávú légitársaság. A nyughatatlan milliárdos ezután számos rekordkísérletbe fogott, és nem saját repülőgépein, hanem hőlégballonnal repülte át előbb az Atlanti, majd végül a Csendes-óceánt.

Most tehát az ő gépével utazom, gondoltam, amint puha szőnyegen lépkedve az ülőhelyemet kerestem. Az utasok lassan érkeztek, végül mindenki elfoglalta a maga helyét, s amikor a gép teljes sebességgel nekiindult a felszállópályán, majd a levegőbe emelkedett, kitekintettem az ablakon. A repülőgép szárnya megremegett, a gép kissé oldalra fordult, majd kisvártatva elhagyta a kontinenst. Bekapcsoltam az előttem levő ülés háttámláján lévő monitort, és a repülési adatokat böngésztem; sárga csík jelezte a gép útját a képernyő térképén. Körülbelül hét óra múlva New Yorkban leszek, egy más kontinensen, és nyilván egy más világban. A repülőgép minden átmenet nélkül repíti az embert egy másik világba. A régi utazók még abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy akár a postakocsiból kitekintve, mint Goethe, hozzászokhattak a táj, a klíma, az emberek, az ízek és illatok fokozatos változásaihoz. Hetekig, hónapokig utaztak, s mire megérkeztek, valamennyire már akklimatizálódtak. Ez már nem adatott meg a modern, digitális korban élő embernek, aki úgy érkezik egyik világból a másikba, ahogyan a televízió távirányítójával csatornát váltunk.

Mellettem egy fiatal, szőke lány ült. Levetette tornacipőjét, félig lecsúszva az ülésen felrakta a lábát, néhány percig filmet nézett, zenét hallgatott, olvasott, majd előröl kezdte. Néhány óra elteltével szóba elegyedtem vele. Egy dániai kisvárosból származott, már nem először utazott New Yorkba, rendszeresen megfordult ott. Részben oda köti a munkája, mondta. Kíváncsian kérdeztem ezt-azt New Yorkról, de röviden, kelletlenül válaszolt.

Közben a légi kísérők kiosztották a könnyű takarókat, meg egy kis csomagot, amelyben zokni, fogkefe, egy miniatűr fogkrém, szemellenző, füldugó és egy frissítő kendő volt. A leghosszabb utamon is képtelen voltam elaludni, így most is irigykedve tekintettem azokra, akik szinte azonnal álomba merültek. Kinn a késő délutáni égbolt látszott, alattunk pedig végtelen szürkeség, az óceán.

Hét órányi repülőút után a késő délután lassan alkonyatba váltott. A repülőgép elhúzott Új-Fundland sziget felett, majd lassan ereszkedni kezdett. Lenn kigyúltak a fények, sárga pontok ragyogtak mindenütt, végeláthatatlanul.

JFK

Szürke, szinte kommunista időket idéző – ez volt az első gondolatom, amikor a John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtér termináljába n az útlev élell enőrzésre vártam. A repedezett padlókockák sok helyütt hiányoztak, a megsárgult álmennyezet elemei foghíjasan vicsorítottak, néhol kábelek lógtak le. A csillogó-villogó londoni reptér után inkább egy harmadik világbeli reptérre emlékeztetett, és nem az Egyesült Államok egyik legnagyobb és leghíresebb repterére, ahol naponta akár ötvenezer utas is megfordul.

A sor, amelybe beálltam, ahogyan lenni szokott, lassan haladt. A falon lógó műanyag órára pillantottam, és láttam, hogy már elmúlt kilenc óra. Beállítottam az amerikai időt a karórámon, és azon tűnődtem, vajon hogyan zajlik majd az útlevélvizsgálat. A kígyózó sorok ellenére az emberek csendben, türelmesen várakoztak. Mindenki tudta, hogy hiába vízum és beutazási papírok, bárkinek a belépését megtagadhatják, aki nem a megfelelőképpen válaszol a Border Guard kérdéseire, vagy aki valami módon gyanússá válik.

Néhány utast valóban visszafordítottak, arcukon kétségbeesés és értetlenség tükröződött. A sorban állók hallgattak, sokan gondterhelt arcot vágtak. Az ellenőrző pultoknál egy-egy határrendőr ült, és amikor a padlón húzódó sárga vonalhoz értem, gyorsan választanom kellett, melyik határőrhöz kerülök, mert hirtelen hárman is szabadok lettek. Az egyik pultnál egy nő ült, a másiknál egy fekete férfi, a harmadiknál pedig egy fehér fiatalember. Ez utóbbit választottam. Miután ujjlenyomatot vett és átvilágította az útlevelemet, megkérdezte, milyen céllal érkeztem New Yorkba. Mondtam, látni szeretném a várost. Rám nézett szénfekete szemével, és beleütötte a pecsétet az útlevelembe.

Az ellenőrző pultok mögött már ott vártak járatunk csomagjai egy nagy kupacba hajigálva. Megkerestem a bőröndömet, majd elhaladtam a vámtisztek mellett. Ügyet sem vetettek rá m, b eszélgettek, nevetgéltek. Kissé meglepett ez a lazasá g, k orábban már biztosan alaposan átvizsgál ták a csomagokat, gondoltam aztán.

A sötét üvegajtók szétnyíltak, és szinte azonnal elnyelt a reptéri várakozó hatalmas forgataga. Gyorsan megkerestem az Airlink NYC pultját, és bemutattam a foglalásomat. Barátságosan közölték velem, hogy a reptéri busz, amelyre foglalásom volt egy korábbi időpontra, tíz negyvenötkor indul. Az órámra néztem, és láttam, hogy már este tíz is elmúlt. Nem volt mit tennem, kimentem a megadott számú peronra, hogy ott várakozzam. Amint kiléptem az épületből, megcsapott a párás, meleg levegő. Éreztem (sőt, már a reptéren), hogy mások az illatok, a szagok, mint Európában.

Néztem a megálló és induló autókat, autóbuszokat, a bőröndjeiket húzó, csomagjaikat cipelő embereket. A lámpák fénye megvilágította arcukat. Lassan kisebb csoport verődött össze a megállónkban. Egy kövér ázsiai nő percenként megkérdezte, mikor jön értünk az autó. Tíz óra ötvenkor végre megjelent egy hatalmas Ford, nehéz eldönteni, hogy kisebb busz, vagy afféle kombi volt. Az oldalán ott virított a reptér emblémája. A sofőr elvette tőlünk a foglalási papírokat és bedobálta a bőröndöket a csomagtartóba.

CHELSEA

A járműben kiderült, hogy mindannyian a Manhattanen foglaltunk szállást, persze más-más környéken. Én a Chelsea negyedben egy olcsó, egyszerű kis hotel szobáját foglaltam le, s most, az idő kérlelhetetlen múlását figyelve órámon, azon tanakodtam, sikerül-e még éjfél előtt bejelentkeznem. A Queens negyed Jamaica városrészéből, ahol a JFK terpeszkedett kilenc terminál szélességben, körülbelül huszonöt kilométer a távolság Manhattanig.

Az autó puhán siklott, az utasok cseverésztek. A nagydarab ázsiai nő, aki történetesen épp a mellettem lévő ülésen ült, többször megkérdezte, mikor érkezünk New Yorkba. Mindannyiszor ugyanazt válaszoltam: már ott vagyunk. Az ablaküvegen át néztem az éjjeli forgalmat, az elsuhanó autókat, a kivilágított lakóépületeket. A város e része épp olyan volt, mint bármely európai nagyváros külső kerületei: lakónegyedek, itt-ott kisebb parkok. Olykor egy-egy felüljáró alatt suhantunk el. Aztán egyszer csak a távolban megjelentek Manhattan felhőkarcolóinak fényei. Távolról épp olyannak tűntek, mint a filmekben. Ahogy közeledtünk, egyre nagyobbakká váltak az épületek, s amikor az autó áthaladt a Brooklyn hídon az East River felett, úgy tűnt, csúcsuk valóban az égbe nyúlik, vagy még azon is túl, valahová a világűrbe.

Pezsgett az élet a Nagy Almában, s az autó egyre lassabban haladt, ahogy növekedett a forgalom. A sofőr olykor letett egy-egy utast, bekanyarodott egy-egy szűk utcába, amelyről többször is kiderült, hogy zsákutca, eltévesztett néhány címet. Az órámra pillantva egyre idegesebben láttam, hogy éjfél közeledik. Miközben eszembe jutott az Éjféli cowboy című filmklasszikus, attól féltem, elveszítem a szállásom, ha tizenkettőig nem érek oda. Láttam, még csak húsz percem van, s úgy látszik, én leszek az utolsó. Amikor a következő utas volt soron, én is kiszálltam egy pillanatra, és közöltem a sofőrrel, hogy mi a helyzet.

Ezután valóban végre én következtem, és éjfél előtt hét perccel ott álltam bőröndömmel a kezemben a szálloda bejárata előtt. Hotel 184 – mindössze ennyit írt az ajtó felett. Probléma nélkül bejelentkeztem, kifizettem a hatszázötven dollárt, megkaptam az alapvető információkat, és a szűk lépcsőn felcipeltem a bőröndömet a második illetve a harmadik emeletre, ugyanis az első emelet (first floor) Amerikában a földszintet jelenti.

Az egyszerű kis szobában egy ágy, egy asztal és egy szék volt mindössze. Az ablakon nem volt függöny, de nem is kellett, kitekintve a szemközti, három-négy méter távolságban levő házfalat lehetett csupán látni. Fullasztó volt benn a levegő, bekapcsoltam hát az ablakklímát. Ólmos fáradtság kapott el, ledőltem az ágyra. Szemközt a falon egy kifakult, bekeretezett kép lógott. Egy cowboykalapos, bajszos férfit ábrázolt. A férfi egy faház verandáján ült, ölében egy nyulat tartott.

Lehunytam a szemem. A távolból szirénázás hallatszott.