szabó palócz attila
szamováréj nem leli mását

holdfény felett zihál az ég
gyenge harmat olt most parazsat
zendülő zápor mossa el nyomunkat
a fűben, a porban, a borban
mely rettenetre nyílik itt söröspohár
dallam zeng valahonnan
dühödt angyalok robaja
siklik a lég míg metszük a mámort
a kiteljesedés felé

a holdfény is kiteljesedik felettünk immár
estve van, estve van
újabb történeteket mesél
miközben mi még csak tudóskodni gyűlünk
akárha bölcsességben vesznénk elfele
mit nekünk utcáknak megannyi sarka
mit nékünk gonoszságnak megannyi sarja
mit nekünk a világtalanság eszeveszett birodalma

plakátmagányban ázik a gyűlölet
századunk hajnalán,
lenne még szex, duhajság, szenvedély, szeretet
szerelem
átázott tekintetünkben
amelyen megcsillan, mintha a szemüvegemen tenné
plakátok égszínkékje,
tengerszín barom,
redves rettenet

s a malomnál, ott a vasúti síneken,
ahogy az andráskeresztnél elhaladsz,
lépdelsz, tipegsz, sántikálsz,
hisz a bokád fáj,
kigyalogoltad immár egy hétre, hóra, esztendőre tenmagad,
combot görcsben,
úszógumiként ölel az izomláz,
veszendő aggályok hullnak le rólad
a reflektorfényben,
ki vagy, és még majd ki lehetsz
egyszer, egykoron, hajrá!

ahogy a holdfény kékesen csillanó sugára
kíséri utadat
sarkadba lépve
tespedt iszonyat
ahogy a bakter a vasúti váltót,
az érzelmeid, a tépdeső lelkiismereted,
s abban is talán leginkább a furdalást,
a szakasztott másodat,
vagy csak egy szimpla másolat,
mielőtt a ctrl-v után kapnál
– hogy ctrl-c-n ne rúgjalak! –
mígnem a bakter a lelkiismereted is gyűlöletre váltja át
amíg még megteheti
amíg nyílt országúton haladsz
nem a sínek szabják meg utadat
mígnem a holdfény is holtfényre vált...