Sinkovits Péter
A megkerült interjú

Az arcára emlékszem a cigarettafüst-gomolyagban, barátságos mosolyára, amely egyaránt közelített bátorítóan és érdeklődően. Amúgy esős, szürke novemberi délután volt, valahol még a múlt század hetvenes éveiben. A helyszín egy pesti presszó félhomályos, meghitt sarka. Kardos G. György várt rám ott, az Avraham Bogatir hét napja címet viselő, különös (számomra akkortájt nagyon fontos) könyv írója. Első kiadott műveként a regény 1968-ban jelent meg, azonnal hatalmas sikert aratva. Vártam tehát a szerzővel való találkozást, vendéglátómként a Népszava szerkesztősége ezt lehetővé tette. Az interjú szövegét aztán Újvidéken tisztáztam le, majd átadtam egyik folyóiratunk főszerkesztőjének. Valami módosítást, pótlást javasolt, talán fotókat is kért, egyszóval elhúzódott a dolog, magam is mindinkább mással voltam elfoglalva, az egész tehát – jobb napokra halasztódva – felejtődött. És a kézirat is eltűnt. Egyik költözködésem után próbáltam a nyomára bukkanni, igaz, nem túl nagy lendülettel – sehol. Kardos G. közben még egyszer visszaköszönt, ő írta Lénárd Sándor könyvének remek előszavát, s ekkor megint ott éreztem biztató mosolyát, kissé hanyagul világfias mozdulatát, midőn lezserül hátradőlve kisegíti a beszélgetésből némiképp kizökkent fiatal újságírót. Az időben ugorva utólag persze látom, lapom pesti tudósítójaként Pesten még felkereshettem volna, hiszen 1997-ben halt meg. (Hetvenkét évesen.) Ám akkor engem már inkább a napi feladatok kötöttek le, róla pedig – ez is egyike a visszahozhatatlan, már nem pótolható mulasztásaimnak – egyszerűen megfeledkeztem.

De nem csak az interjú kézirata tűnt el. Talán esztendeje egyik kötetét kölcsönözni szerettem volna egy kedves ismerősömnek, felforgattam tehát a házat, de Kardos G. könyveit a föld nyelte el. Pedig tudván tudom, hogy A történet vége című regénye a trilógiában is megvan meg külön kötetként is. Nos, ez már komoly intés volt. Nem is üzenet, hanem egyenesen feddés. Mígnem aztán a napokban – bizonyára némi engesztelésként – egyfajta csoda történt. Az egykori udvari műhelyben, amely most raktárként használatos, előkerült hat hatalmas dosszié, pedánsan felsorakoztatott régi írásaimmal. Halványzöld papírosra gépelve így – hozzávetőlegesen negyven évre rá – az interjú is… Amely persze eredeti formájában (és tizenegy flekkes terjedelmében) talán már nem kötné le az olvasó figyelmét, egyes részletek azonban könnyen átmenthetőek. S ez nyilván kötelességem is.

Akkori beszélgetésünk kezdete a II. világháborúba vezetett vissza. „Apám baloldali újságíró volt, 44-ben hurcolták el – mondta. – Én akkor fejeztem be a gimnáziumot, és vittek engem is. A bori rézbányába kerültem, egy lágerrel odébb, mint Radnóti. Vele így nem találkoztam. Ő a Heidenau-lágerbe került, az enyémet Westfalennek hívták. Egyébként rengeteg láger volt ott. Radnótiék, mint köztudott, az első lépcsőben mentek el, zömében ők haltak meg. Az erőltetett menetből mi csak másfél napot tettünk meg, az indulásunk másnapján felszabadítottak bennünket a partizánok. Hegyi szerpentinen történt, egy útfordulónál, fogalmunk sem volt arról, hogy mi történik velünk. A hátam mögött még hallottam a tábori csendőr üvöltözését, ám a menet nagyobbik része ekkor már befordult egy kanyarnál. Egy szerb katona állt ott, csillagos sapkával a fején, ő irányított bennünket, ekkor figyeltünk fel rá. Tovább haladtunk, ott már állt a menet. A hegyoldal feketéllett a partizánoktól...”

Magyarországon Szálasi volt hatalmon, húzni kellett az időt, egy csoporthoz csatlakozva Nišbe került, onnan Szófiába, majd bolgár gyerekeket kísérve Palesztinába. Toborzáskor tagja lett az ott szolgálatot teljesítő angol hadseregnek, majd a mezőgazdaságban dolgozott, s kitanulta a kőműves szakmát is. Munkakönyvében otthon is hosszú időn át még ez állt: kőművessegéd. De most még Palesztinánál tartunk, amelynek – Izrael létrejötte előtt – éppen a végnapjai telnek. Arabok, drúzok, beduinok, cserkeszek, örmények és zsidók látszólagos békében élnek, ám mindinkább felszínre kerülnek a sötét indulatok. „Számomra érthetetlen mindenféle elfogultság, nemzeti gyűlölet – állítja határozottan interjúalanyom. – Egyszerűen érzéketlen vagyok a színnel és fajjal jelölhető problémákra, szemben állok mindennel, ami elválasztja az embereket. De látjuk, mi történt. Mindez amorálisan hat. Háborút minden nép viselt, kegyetlenkedett – viszont hazugságokban nem lehet élni, s mindent össze-vissza mitizálni.” Ekkor egy pillanatra megállt, majd így folytatta: „Minden nép megteremt magának egy történelmet, egy nem létezőt. Így tett Magyarország is: Jókai a millenniumi időkben kitalálta a magyar történelmet, ezt ismerjük mi is, ezt látjuk. A Jókai szemével. De ez még enyhe változat a Horthy-időszak történelemszemléletéhez képest: akkor még jobban kitalálták a történelmet, leventékkel, daliákkal, kacagánnyal...”

Beszélgetésünk haladtával rákérdeztem, 1951-ben miért tért vissza. Válasza: „Anyám egy magára maradt izraelita asszony volt, aki megtalálta a boldogságot a pártmunkában. Olyan leveleket írt nekem, hogy Magyarország maga a paradicsom. S ezt én hajlamos is voltam elhinni. Hazajöttem tehát, a Rákosi-időszak kellős közepén, elhelyezkedési lehetőség sehol.” Kőművesként egy ideig az építőiparban dolgozott, majd a rá következő évben régi barátjaként a győri színház főrendezője meghívja dramaturgnak. Utána pályája már közismert: munkatársa a Magyar Rádiónak, dolgozik számos színházban meg a Filmgyárban, aztán a Magvető Könyvkiadónál, újságíró, a kritikai rovat szerkesztője az Élet és Irodalom című hetilapnál. Közben sorra jelennek meg kötetei – s az elismerések, a díjak sem maradnak el.

Ezt követően a z írói módszerekre, a műhelyproblémákra terelődött a szó.

Mindenekelőtt arra figyelmeztetett, hogy az író ne játsszon szerepet, ne ideologizáljon, és ne nevezze ki magát apostolnak, mert abban a pillanatban megszűnik írónak lenni. Aztán: az író nem oldhatja meg a világ kérdéseit, legfeljebb csak jeleket táplálhat egy komputerbe – a számítást az olvasó végzi el. Ily módon pusztán az a fontos, hogy legalább azok a fiktív komputerbe betáplált jelek jól kiválasztottak és pontosak legyenek. Ugyanakkor szerinte a jelen kor írójának nagyon nehéz a feladata: a társművészetek és a kommunikáció ugyanis olyan információtömeget zúdít a világra, amellyel szinte lehetetlen konkurálni. „Én csak egyetlen dolgot tudok adni, amit az előbbiek nem képesek nyújtani: önmagamat, a rajtam átszűrődött saját szempontú világomat.” Majd a regényírók azon tapasztalását említette, miszerint a képzeletbeli dróthálón már minden ott áll: a cselekmény, a személyek (jellemek), ám ez utóbbiak kibontakozva élni kezdenek, saját öntörvényű logikájukat követve, az író pedig mindezt engedi. Ezért történhet meg, hogy a mű sokszor okosabb, mint maga az író. „Mennyi buta író van, és milyen jó könyveket írnak.”

„Egyik gyöngém, hogy meséket nem tudok kiagyalni, még olyan sorstörténeteket sem, amilyenek tucatszám jelennek meg a Nők Lapjában – fejtegette végül. – Regényeim epizódokból állnak össze, lényegében novellafüzérek. Tehát az átéltség a fontos, nem a történet. De hát ezt (csak) én mondom, mert képtelen vagyok történeteket kitalálni. Kandinszkij nem tudott jól rajzolni, ezért nem a rajzközpontú festészetet művelte… Szóval hiába próbálkoznék a Joseph Conrad-féle nagyepikával, más az alkatom. Visszatérve a szereplőimre, én azt tudom csinálni, hogy valaki bejön, mond egy mondatot, amely lebegni kezd, és én hozzáadok valamit a hangulatához.”

Hát ennyi. Most használhatnám akár a teherletétel kifejezést, de nem fedné teljesen az érzéseimet. És bármennyire is helytálló ugyanakkor a megfigyelés, miszerint idővel minden a helyére huppan – szintén nem jutunk előbbre. Inkább a jelzés szó lenne az ideillő, vagy a – kétféle – pótlás. Az enyém immár megtörtént. Ám egyáltalán nem csodálkoznék, ha az elkövetkező hetekben egy magától kinyíló szekrényből kihullana valamelyik könyve. Talán ő is üzenne még egyet s mást, ami akkor kimaradt a beszélgetésünkből, szóval valamely regénye egy részletéből még kiderülne valami fontos. Merthogy a lényeges dolgaink lezáratlanok.