Kántor Zsolt
A rajzlapot megfordítja a szél

Kozmikus, időmentes víziók. Jó leírni. Legyenek ilyenek. Öntörvényű, új eszmeiség, a lakozás „jótékony” öröme. Meg a többi mítosz. Végre álljanak talpra! Ez egy megszeppent korszak. A személyazonosság-lopás ideje. A vízililiom hirtelen kinyílik, majd ugyanolyan gyorsan össze is csukódik. Ennyi a metamorfózis. Mindennapiságunk talán még nagyobb kivetkőzés, mint bármely sorsdöntő változás. A prognosztika esetében az utóhang legradikálisabb formájáról van szó - nevezetesen a prófétai apokalipszisről, amely a megsemmisülés utáni nézőpontból szól mindarról, amit akkor majd rólunk mondani lehetne. Ezzel áttöri az időhatárt, a sors túloldaláról beszél a határ innenső oldalán zajló eseményekről. de hát a szellem egész. Par excellence: posztumusz Jövő. Üdvözlőm, Jövő Úr. Maga mit keres a zsebemben? Vegye ki a szívemből az ujjait! Egy pásztor sétapálcája, dinamikus vessző. Egybetolt ellentétek fűcsomója. A szótövek csokra. Most a rajzlapot megfordítja a szél (egy kérdőjel látható rajta, ami embrióként kuporog a kör hasában), aztán megemeli (rázogatja) a papírt, majd egy nagy lökettel lefújja a márványasztalról. Nagyot pördül, beleakad a szőlőkacsba, ráfekszik a lombokra. Most már a természet része. A tócsa irigykedve nézi. Vége.