Sinkovits Péter
Ezekkel a bábukkal meg mi legyen?
(Regényrészlet)

– Valaki már igazán segíthetne! – méltatlankodott kétségbeesetten Butler. – A fejem lelóg, jobb karom a hátam mögé csavarodva, félig az asztalon fekszem…
– Türelem, bizonyára rövidesen jönnek megint! – csillapította Scarlett.

A fekete csipkével hímzett fodros ruhája meg sem rezdült rajta.

– De hol lehetünk?
– Talán egy hotel étkezőjének kistermében. Közel a konyhához: tányércsörgés a mosogatóban, pohárcsörömpölés a söntésben, tálalói ajtócsapkodás. Hallod, ugye?

Butler minden erejét megfeszítve mozdulni próbált:

– Részt vettem réges-rég egy háromnapos ezoterikus találkozón, valamely gyakorlat alkalmával többen transzba estek, az állók eldőltek volna, vagy akik ültek, könnyen kibukhattak a székből, de a vezetőnk csak néhány spirálmozdulatot írt le a fejük felett, mintha parafadugót húzna ki a borospalackból, s lám, a kliensek mind kiegyenesedtek, felocsúdtak. Ha ez a vezető most itt lenne…
– De nincs itt! – harsogta most már leplezetlen dühvel Scarlett. – Egy kirakatbábu legyen különben is fegyelmezettebb!

(Az asztalon nagyobb méretű papírlapok, kinyomtatott szövegekkel:

„A meglévő állapotnak éppen az volt az értéke, hogy egy helyen tette hozzáférhetővé Kerekes Dér kéziratos cédulajegyzeteit, kiterjedt levelezését, könyveit, és a vázlatait dokumentáló mappáit. Korábban azt ígérték: mindez egyben marad. Ma azzal érvelnek, hogy nem kívánnak emlékhelyet fenntartani.”
„Kerekes kultusza ma virágzóbb, mint valaha. A képzőművészet elmélete c. könyve a világ minden jelentősebb könyvtárában megtalálható, a Képzőművészet és osztályöntudat elnevezésű munkáját kétévente adják ki angolul.”
„Kerekes Dér Gyulát Európa-szerte szalonképesnek akarják beállítani, viszont aktívan részt vett a vörösuralom kiépítésében és fenntartásában. Köztéri szobrait le kell bontani – erre az álláspontra helyezkedett a Fővárosi Közgyűlés is.”

A Megbízó alakja tűnt fel az ajtónyílásban, mögötte szorosan Zita, aki ezúttal is felvételeket készített.

– A kamerát most tedd le! – utasította a Megbízó. – Segíts ezeket a cédulákat kiragasztani a falra! Jusson mindenhová, s keress mindegyiknek szembetűnő helyet!
– Itt van még egy! – lassított lépésén Zita.
– Olvasd! Nem emlékszem a szövegre…

„Egykor én is a tanítványa voltam – jegyzi meg a ma sokat foglalkoztatott neves szobrászművész –, imponált, ahogyan összekapcsolta a klasszikus német világ nagy humanista hagyományait a modern ipari társadalom valódi problémáival. Későbbi elméleti munkáiban azonban csalódtam: az individuumot, ha már egyszer felszabadult, nem lehet visszagyömöszölni kollektív társadalomba.”

– Nagyszerű! Erősítsd rögtön a bejárati ajtó fölé! Még egy szemelvényt találtam a zakóm zsebében – lám, amott egy kottatartó, helyezzük rá!

Együtt olvassák:

„Humanista marxistaként tartjuk számon, aki azért volt fontos a hatvanas években Nyugaton, mert akkor a fiatalok meg akarták változtatni a világot. Érthető, ha ma sokan az elnyomó rendszerrel társítják, de ő azzal szemben állt. Támogatta például a prágai tavaszt…”

– Jól haladunk – jegyezte meg a Megbízó –, Georgina is rövidesen átrendezi a szomszédos termet, Kerekes Dér ott a szakkönyveit tárolta.
– Ezekkel a bábukkal meg mi legyen? – kérdezte kisebb szünet után Zita. – És hol szerezted be őket?
– Egy áruház pincéjéből, ahol egy régi osztálytársam a raktáros.
– Mindegyiknek neve is van – fedezte fel Zita a bábuk bokájára erősített rézlapocskákat.
– A gyártónak finom humora lehetett – mondta a Megbízó –: az Elfújta a szél című filmre támaszkodva a sötét öltönyös, bajszos, jóvágású férfi a Butler nevet kapta, a munkaállványzatra támaszkodó, ujjaival az agyagot markolászó másik férfi az Ashley, lenvászon inge könyékig feltűrve. Amott, az ablakon kitekintő pedig…
–...tudom, ő Scarlett! – vágta rá Zita.
– Valóban – hagyta jóvá a férfi.

Távozásuk előtt a Megbízó még egyszer szétnézett a műteremben.

– Gyere, igazítsuk meg Butlert! Ő egy elegáns nőcsábász, üljön tehát lazán az asztalra könyökölve, hanyagul keresztbe vetett lábakkal, s így ni, a nyakkendője is megigazítva. És kérem azt a méretes szivart, amit külön becsomagolva hoztunk magunkkal, úgy elhelyezni a tenyerében, mintha pisztolyt tartana, vagy legalábbis ezt hiheti majd a rendőr, aki belép a szemközti ajtón. Fordítsuk csak szépen Butlert abba az irányba, Scarlett pedig hajoljon ki félig az ablakon, tűnjék úgy, merően az utca forgalmát figyeli.
– És Ashley?
– Ujjai érjenek az agyaghoz, mintha szobrot készítene… És illesszük a fejére ezt a szalmakalapot, emlékeztessen egy kicsit Kerekes Dérre.
– A konyhazaj?
– Erősítsd fel. A magnót rejtsd el abban a hatalmas ruhásszekrényben!
– Még egy papírlapot látok az asztalon. ..
– Maradjon csak ott, Butler előtt!
– A villanyt lezárjam?
– Még véletlenül se! Nekünk fényáradat kell!)

– Így most már valamivel jobb – jegyezte meg nem titkolt önelégültséggel Butler, midőn a személyek távoztak.

Még mondani akart valamit, de Ashley közbeszólt:

– Tisztázzunk valamit: akkor egy műteremben lennénk?
– Nem mindegy? – vetette oda Butler.

Aztán Scarletthez fordult:

– Mit látsz?
– Elmentek. Mind. Az udvarban egy idősebb, de nagyon mozgékony, síruhás férfi csatlakozott még hozzájuk, meg aztán az a csinos nő is, aki egészen eddig az utcán várakozott rájuk. Távoztak, két autóval. Az utca üres. A bejárati kapu tárva-nyitva. A villanyégők mindenütt ontják a fényt, felkapcsolva a színes kerti lampionok is.
– Megint magunkra maradtunk – fanyalgott jóval később Ashley.
– Milyen az egyedüllét? – kérdezte Butler Scarlett-től, de kiérződött, hogy ezt a témát néhányszor már letárgyalták.
– Megint a főkönyvelő férjem felől érdeklődsz? – Scarlett hangjából hiányzott bármiféle érzelem.
– Miért mentél hozzá?
– Mert feleségül kért. És hevesen udvarolt. Meg úgy gondoltam, mellettem elfelejti majd, hogy a bal karját képtelen mozdítani. Minden reggel én bújtattam ingbe, én segítettem fel a zakóját.
– És?
– Állítólag ránéztem más férfiakra is. Előfordulhatott. De ez még nem bűn. Nagyon nem tetszettek neki a kivágott ruháim – sokan megbámultak. A nyitott autónkat vezetve néhányan ránk dudáltak, egyértelmű ajánlatot téve durván bekiabáltak. Ő csak ült mellettem. Mosolygott.
– És?
– Egy ilyen eset után bezárt a hálószobába.
– És?
– Éheztetett. De továbbra is nagyon kedves volt, becézgetett, simogatott – csak enni nem adott. Legyengültem. A toronyház felső emeletéről nem volt bátorságom leugrani. Ezt tudta ő is. Végül már az ablakig sem bírtam elmenni.
– És?
– Azt hiszem, éhen haltam. Vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem már.
– Nem emlékszel?
– Miért? Okvetlenül kellene?
– Te meg se nősültél? – fordult Butler az agyaggal bajlódó Ashley-hez.
– Valakit nagyon szerettem, de ahhoz a nőhöz egyszerűen nem volt elég erőm.
– És másvalaki?
– Igen. Xénia, rokonszenves lánynak tűnt, divattervezőnek tanult a fővárosban. Hotelban szállt meg egy alkalommal, amikor eljött látogatóba, kellemesen elnyúlt a hatalmas franciaágyon, várakozóan – akkor pillantottam meg a harisnyáját, az annyira furcsa színű volt, egyenesen viszolyogtató; én nem tudok együtt élni egy olyan nővel, aki képes ilyen színű harisnyát magára húzni, gondoltam magamban. Néhány perc múlva, hirtelen összehívott értekezletre hivatkozva elköszöntem. Többet nem találkoztunk. Telefonon sem jelentkezett.
– A nők mindig tudják, mikor látják kedvesüket utoljára – jegyezte meg halkan Scarlett.
– Nem baj, Ashley! – vigasztalta Butler. – S különben is, az univerzumban állítólag nem létezik a „nem” szó. Tehát még minden megtörténhet...