Vasagyi Mária: Caesarus IV.
Fotoszintézis vezényelte földzene
(Részlet)

Mint már tudod, Dáriuszom, itt kezdetben paffá tesz a handabanda, kik ezek, kérded, majd megpróbálod kideríteni, hol vagy, hogyan kerültél ide, miféle nagybüdös helyzet ez, szellemivé vált anyag lennél?, és mi végre a vehemens vágy az újbóli testesülésre?, ez az olthatatlan appetíció és az OTT szeretett lény(ek) hiábavaló keresésére pazarolt mániákus animusz fortisz lenne az akadálya annak, hogy egymás kitárulkozását kellőképp kamoljuk? Semmi válasz, elfog a vakrémület, a lári-fári dumának viszont se vége, se hossza, fölbosszant, majd megcsömörlesz tőle, beléunsz, és akkor... Magány. Kibaszottul nagy magány. Prométeusz harmincezer éves magányánál is hatalmasabb. És rájössz: milliárd és milliárd (nano)magányból áll a Semmi. A Nagy Magányos Semmi. A Gigamagány! Több ezer milliószor magányosabb nálunknál, és magányosabbak vagyunk benne, mint OTT voltunk. Szédítő szolitudo! Leráznád magadról, mint tetves rongyokat szokás. Itt vagyok, figyel-e rám valaki, ez és ez vagyok, íme a történetem, némálsz bele a szüntelen karattyolásba, és senki sem válaszol, szólítod szeretteidet, hiába, magányod mégis arra késztet, hogy némán kürtöld emlékeidet a némaságok sűrűjébe, hátha mégis, hátha valaki..., s így válsz igazán részévé a Semminek, ahol egyre inkább elmagányosít a folytonos keresés, vagy tévednék netán? Válaszolj, egyetlenem, ha némaságod némaságomhoz ér! Lám, egymás után hessegetem magam mellől sorstársaim – mint ahogyan ők is a francba küldenek –, ez sem ő, ez sem Dáriusz, el innen, el mellőlem, olyasféle a vélük érintkezés, mint mikor OTT az utcán rohantodban ismeretlen testhez érsz, csak úgy véletlenül, itt azonban elmarad a pardon, sodor az ár, tovább, tovább! Elvétve azonban akad érdemleges társ. Például Luisz Miguel Szantosz tudós őserdőkutató törömest haverommá fogadnám azonos érdeklődési körünk okán, hja, a fák!, ráköszönök, nem reagál, hanem tudománya legjavából rakosgat elém csalétket, et unaillecebra nova, és oldalamat újabbnál újabb meglepetések birizgálják, hiszen ez maga az emberi társadalom, honorum inter hominesz szocietasz!, hogy a jó fenében nem vettem észre OTT, növényországunk szívében!, midőn erdőségünk szavait jegyezgetve szótárt szerkesztettem minden növények nyelvéből!, a rettenetes biom fönséges hangjaiból!, és most ez a Miguel!, a professzor emeritus!, dettó szótárszerkesztő, mi több, lekottázta harmonia cölesztisszel vetekedő kórusát a fotoszintézis vezényelte földzenének!, a Muzika Mundiana méltó testvérkéjének!, csakhogy a doktusz orációja másról szól: figyeljétek az esőerdőket!, nyomatékosítja némaságát a legizgalmasabb ismertetőnél, mintha pálottra szikkadó szájjal tudományának kedvenc tárgyát fejtegetné hallgatóinak OTT,az oxfordi egyetemen, heves szárnycsapásokkal a faóriások fölé emelkedne, majd mélyre bukna az aljnövényzethez, mint a kukkolási vágytól túlfűtött drón, azután vissza a lombsátor fölé magasodó kiállók – ahogyan a kétezer láb magasságú óriásokat nevezi – legcsúcsára, epifitonokhoz, bromáliákhoz, micsoda fönséges élvezet az embriós muszkuszok szívós világát tapintani odafönn, a kék gumifa és a kapokfa legtetején, amíg én, vágok közbe, a földönfolyó moh és a csavartfogú moha mikrokozmoszát járom, erdő ez is, kicsiben, bizonygatom, ó, ismerem, hebegi az emlékezés boldogságában fürdő Luisz Miguel Szantosz, nálunk, mint kifejtettem, a magasban él az effajta, de ne hidd, hogy parazita, saját aljzatán gyarapszik minden más hatalmat fölülírva, korona a magasban, nem tűri meg lejjebb az ében és a szappanfa, gyűlöli a vörös mahagóni, és tudnivaló, hogy a középszint dús virágvilágának folytonfolyó nektára is minden halapot elmos, és ha valamely megvetné benne lábát, megfojtaná a mézillat a zigotát, kezdetén szakadna el a briofita-szaporulat lánca!, sutyorgá Luisz Miguel Szantosz, nem úgy az élősdi fagyöngy, vágtam volt szavába, burjánzása kétségbe ejti az erdőt!, imolaelemzésemet társam pimaszul megszakítá, ó, igen, akár a fondorlatosan fölfelé kapaszkodó fafojtó füge, az őserdő fáinak réme!, a lombokat uraló kaucsukfa és a paradió is leejti termését ijedtében, ha lábát e lián gyökere csiklandozza!, és a gyöngéd vanília, a kis rafinált csak úgy előbb-utóbb befonja még a legnagyobbakat is!, ki gondolná!,megapprehendáltam, amiért elvette tőlem a szót, a tudós pedig rá se rántott bosszúságomra, ami szúrós némaságban jutott kifejezésre, hanem a fölsőbbrendű szakmabeli, humiféle séf gőgjével ígyen folytatta az ósz mutumban: minő labirintus!, a középső szint!, miként a föntiek vastag levéltetőt fonnak fölébe, úgyan árnyékolja az alantiakat ő is,ki nem állja a lenti szinteket, főleg a bókolókat, borzongatja leheletével minden alsóbbrendű, minek az ilyeneknek eső és fény, pusztuljanak inkább, mégis visszatromfolnak a pálmák és némely kúszók, amazok könnyeden hajolnak a napsugár felé – a hierarchia alattuk lézengő alagsorát már-már halálba fojtják, összecinkosodva lebbentgetik lombjukat az esőerdő kellős közepében, szoknyás balerinák egy fönséges teátrum színpadán –, emezek sercegve ölelik halálba a gyanútlan bokrot!, s tovább nem tűrve a horrort, megszakítám: fűzfák!, törzsek vérét szívó fekete borostyán!, de a tudor türelmetlensége nem ismert határt: zsongó, susogó cserje!, büszke bambusz és palánkgyökerűek!, árnyéktűrő gyönyörűség!, páfrány és ezernyi zsenge törzs!, dzsungel!, berkek berke!, gyepszint párás homályában lebegő vitorlásvirág, zsenge békeliliom százszám!, s közbevágtam: nádasok, rétek, tocsogó!, ám Luisz Miguel Szantosz zavartalanul sorolá a magáét: avar, a legalsóbb!, már nem is szint, csak levegőtlen romlott talaj, fény nem éri, s ha mégis, szétbomlaszt mindent, bomlik, bomlik ami serkenni vágy, rothad, ami lehull, a napfény maga a halál, segítői falánk véglények, milliárd parány, sejtekre és atomokra bomlik a világ sötétje, drága egy komám, ez a valódi fekete lét, nem a te borostyánod levének kesere!, mire én, merthogy belém fojtá a szót, kedvenc növényeim ismertetésébe kezdék: dicsőségfű!, csodafa!, bazsalicska!, ördögmarta fű – gyökerét a sátán elharapta, nehogy hasznát vegyük, de zöld korában megtörve még erős balzsam! –, Vénusz asszony haja, gyomorfájásra jó!, szűzfa – szeplőtelen maradsz, porát ha fogyasztod! –, vágygerjesztő nőszőfű!, mindensebgyógyító nadály!, és – ombra mai fu! – ezüstös nyár!, sebéből higviric folyik, édes táp!, tömjénes pimpinella!, csabaír – megnyilazott vitézek áldott füve, hun királyfik testvérharca óta minden sebre jó!, újpapszentelő istenfa!,fecskefű!, vadkék katáng!, tündérrózsa, azaz nimfé alba!, naputánforgó, tavaszfű, akit Dürer Albreht gyeptanulmánya..., de már nem figyelt oda Miguel,doktor szciencié Luisz de Szantosz, hanem földi hévvel kedvenceit sorolta volt szintén, mígnem elszakított bennünket egymástól az éppen fölturbózódott ár, és ki-ki folytatta a maga sutyorgását a Semmiben.