Vasagyi Mária: Caesarus V–VI.
„Törölmények és újrafirkantások…”
(Részlet)

A herbarum peritusz Luisz de Szantosszal produkált fönti lelkes kánonról, amely a reminiszcenciánkban elevenen hangicsáló plánták és arborok végenincs kanciójával ölelkezve már-már a polifónia határát súrolta, emlékezetembe tolakszik Augszburgba menesztésem egyik indoka, a táltos hír, amelynek első megnyilvánulása még pendelyes éveimben a növényekkel cimborálás volt, s hogy később már a gondolataikat is olvastam, jóslásaikat és intéseiket nyilvánosságra hoztam, persze hiába, mert a herbavilág bölcsességén alapuló vészjövendölésemet jobb esetben konfabulációnak tartották azok, akik kötelesek lettek vón hajtani rá és útját állni a Hon katasztrófájának. A huszadik századi nagy háborúk után két ízben is laskatésztaként szétszabdalásának. De ím, száműzetésem egyéb okadása is rögvest földereng, így az eretneki beállítottság, a ripők viselkedés papjaink irányában, a búcsúcédulák és hálaáldozatok hiábavalóságának gyakori emlegetése műhelyünkben, imaszöveg kiforgatása, heherészés szentmise alatt,a fiúszerelem halovány pírjának első átvonulása érzelmeim tiszta egén, skandallum a bátai vásárban szeptember elsején anno domini ezerötszáz, azaz esetem ökörképű Martinusz hazug baráttal, hogy törje ki a rossz nyavalya, midőn is nem tűrvén álbölcs dumáját, mit egy rozoga hordón állva fröcskölt a sátánról,aki – állítá a mocskos göbölykép –színköltőnek mutatkozva parázna fabulákat nyomtat,és a városokban a hívők pironság nélkül úgy kapkodnak e szennyes cetlikért, mint akik fölzavarodtak, no ne már, fújék sípomba, mit lázadásom nyomatékosítása és sűrülő disszenszióm kifejezése céljából mindig magammal hordék, és rövid szibilum – fújócskázás – után a baráttal vitába szállék, pardont nem ismerve szitkozódék, mivel Éneász Szilviusz Pikkolomini olasz remekíróról, a későbbi második Piusz pápáról lévén szó, kit megkedvelék, midőn Budán jártomban Gyovanni úr nyomdájában atyám szeme elől a maszatos betűk közé menekvék, s Krízisz című vígjátékába gyönge latinságommal beleolvasék, és a trágár gyönyörűségben ottan sokáig élvezkedék, nos, midőn a vásár zaját csöndesítve magam kiordítám, és pukkadásig feszítő dühömet csillapítván káromlásomat szüntetém, eltűnék a tömegben, ámde az iménti fölhergelődés miá sehogy sem nyugodék, hanem – vissza a hordóhoz! –, és ájtatosságot színlelve az ökörképű mögé osonék, elő a kiskést!, mit köpenyem alatt szintúgy, mint hangszerecskémet, furtun magamnál tarték, és mik a pántokat helyettesíték, a hordó minden kötelét elnyesém, és midőn az ökörfő a remekírót mószerolva ezt kiáltá: itt süllyedjek el, ha nem igaz, amit mondok!, lábával nagyot dobbanta a korhadt deszkán, reccsen a hordó és zsuppsz!, seggrezuhan a rusnyája!, láttad vón az effektust!, micsoda égés!, megszégyenüle a beste fajzat, csakhogy hatalmas testem látványa – mint annyi másszor – árulóm lőn, és attól kezdve jó időre törökvészt is feledvén viselkedésemen csámcsoga az egész págusz, a lápos Báta, nem becsülvén legalább néhány értékelő szóval a segítséget, mit a kiváló Piusz, a második, aliasz Éneász Szilviusz Pikkolomini, a hunfajzat kedvelője Honunknak anno nyújtani kegyeskedett volt, például a negyvenezer aranyat a törökháborúra, amidőn már javában gyötörte a szánom-bánom a sok szereleménekért és obszcenitásért, s minden sorát visszaviszálta volna volt, de hiába, Éneam rajicite, Pium szuszpicite, tagadjátok meg Éneászt és fogadjátok el Piuszt, mondá, szégyenében az Euráliusznak és Lukréciának történetét szellőztető szép históriát és a rózsaillatú disznóságos verseket meg nem született opuszokként kezelte, miért is nagyot zuhant szememben, de mit rinyálok itt össze neked, honunk bukásának sarkalatos oka nem ez volt, ez a pápai önmarcangolás, sem az oktalan pocskondiázás, sem a hálátlanság, mondanám, inkább az önáltatás és pöffeszkedés a királyok és főurak portáján, kiknek pimaszul buzgó dúskodása meg pártosságos civódása és a tökfej pórnép nyomorból sarjadzó látszólagos sztupiditásának pórháborúba váltódása – ez utóbbi a képet fölismerhetetlenné festé át – a vész teljes borzalmát fölmérni nem engedé, s akkor még egyházaink gyalázatos háborúja is..., hű, de elkanyarodtam frentölésemtől!, táltos híremet még alighogy említém, jóllehet idegenbe taszíttatásomnak talán kardinális oka volt, hogy a legszigorúbb tiltások és önfegyelmem ellenére sem hagytak nyugton azok a szokások, azok a táltosságra utaló úzusok, amelyek sámánlétemet minden kétséget kizáróan igazolták, pedig mennyit küzdöttem ellenük, de mennyit!, egyet elfojték, máris előtört a másik és még egy, és még egy, mint parti homokból a buzgár, áradó Dunánk alattomos kísérője, százszám, pedig Hajnalugró anyó még adoleszcens koromban, egyrészt órjástermetem miatt, másrészt viselkedésemből táltoshajlamra gyanakodván, a tejet egyik napról a másikra megvoná tőlem, ám Téli mamó, az édes, három nagy dézsával itatott vélem titkon éjjelenként, holott benne is élt a gyanú, hogy rossz szellemekkel bratyizok, igaz, mint amolyan féltáltos, akinek jövendölései alig-alig válnak valóra, Szent Jakab havában mégis napokra leléptem, senki sem tudta, hová, még magam sem, de egy bencés atya és Báta págusz eleje azokban a napokban verekedni láttak a felhők hasa alatt – órjástestem levegőbe emelkedését néha magam is érzékelém, de a bunyózás sosem volt szokásom –, és azt is láták, amint a viharfelhőt falvaink és a vetés fölé hajtám, hol is elvert volt mindent a jég s az orkán totálisan lenyomorítá az amúgy is pauperitásban tengő világot, s azt is állíták, hogy a gomolyok mögül hahotázva figyelém a pusztulást, merthogy benne örömet lelék, pedig kitaláció volt az egész, semmi felhőhajtás, semmi vihogás, hanem az üvegkék végtelent figyelém odafönt és bolygónk forgását lesém, a Nikolausz Kopernikusz tiltott világképében keringő nyomorúságot, érted-é, egyetlen, te drága, hová röpített a kíváncsiság, a titkok titka tetten érésének vágya, persze, hogy érted, hiszen magad is szálldostál, amidőn otthonodból az angyalok elragadtak s hófehér hegyormok fölött bukfenceztél,lente, lente, mint gyönyörítésnél vagy szomorításnál lassul a film, és jut eszembe, hogy midőn egy nyári hajnalon a lőrinci klastromkertben a bukszus mögül figyeltelek, megüté fülem a vallomásod, hallám, amint második énednek elárulád,ama égbéli gördüléskor nemcsak hogy megízlelted a végtelent, hanem sosem sejtett titkok birtokába jutottál! Dáriuszom!, lehetséges, hogy táltosnak születtél te is? Jesszus!...

És hogy anyai nyelvemen hallám mondolatod égi trambuckáidról, összeszorult szívem a meghatottságtól, nem is, megtisztelésnek tekintettem részedről – jóllehet a puszpáng árnyékában ácsorgásomról mit sem sejtettél, vagy mégis? –, hozzám intézett jeladásnak vettem, mint frissen tanult szavalmányban, úgyan bukdácsoló szavaidat ama látványok látványáról a sztratoszféra hűvösében most is hallom, amit magam is tapasztaltam,hogy minden titok újabb titkot bont magából, újabb és újabb rejtelem fakkad, így suttogtad, fakkad ... És az én nyelvemen suttogtad! Ó , édes nyelv! Egyetlen! Mézillatban és disznóbűzben öröklött áldott tudomány. Buzgón skrábáltam tele udvarunk baromfipiszkos porát, Hajnalugró anyó gyöngécske betűrepertoárjából kábultan róttam a cét és az ét és a zét és az ut – Cézunak becéztek volt –, s tevém ezt fontoskodva, mint aki a világ dolgaiba furtonfurt belekotnyeleskedni vágy. Lelkem gyönyöre, Dáriusz, kit Szelimről Klétusznak kereszteltek, mily nyelven szólítád atyád? Első szavaid mik valának? Vágyod te is ama nyelvet, mi a szellemet, tested belső ékét, legméltóbban világra formálni szolgált? Avagy feledésbe taszítá a pompás latin s a fönséges görög meg – magad nevezéd így – a malomkő nyikorgású magyar és a bugybori rác? De ugye nem feledéd, mint Ajtósi Albreht feledé az övét a választott haza elvárására és atyai sugallatra? Ahogyan feledék majd a jövőben is sokan mások? Legalább ennyit árulj el magadról Cezarusz Franciszkusz Küncsös Bombardusznak, a lőrinci klastrom tizenkettedik cellája lakójának, ki lényedről mindent, de mindent tudni vágy! Kivel kerek ötszázhuszonhét éve osztozol a Semmiben, az összemlékezet örök csendjében (céltalanul?) sodródtatsz az időtlenségben! Ugye téged is markol a vágy: bárha egyetlen szavát hallanám az anyai nyelvnek, vagy akár idegen szót, ánglist vagy rácot, francot vagy latint, egyre megy, csak emberi szó legyen, vagy legalább egy hang... egyetlen hang... Félre innen, lotyogók, Dáriuszt keresem, ne hőbörögjetek nekem, te meg ki vagy, forrdalmár?, tizenöt éves és máris... hogy társad vérrel írá a palackpostát, nem értem, ja persze, a folyóba lőttek benneteket egy kivételével, Amerikába szökött... mi az az Egmont nyitány?, a forradalom?, szent forrongás, mely a társadalomból ripsz-ropsz kiéget minden rákfenét?, de hát ez utópia!, te meg ne némálj közénk, ki vagy?, Kun Béla?, és te?, Zsolt?, milyen Zsolt?, Mátrai?, hogy a revolució bűn, állítod, mert célkitűzéséből hiányzik az idő érlelte út?, ezért vesztek oda annyian?, szabadság?, és mi lett azután? és azután?, hogy a világon és más honban is volt már több ilyen forr..., ez a kis nép tizenkét napon át fölfüggesztette a totalitarizmust... honában ezerkilencszáz ötvennyolcban még akasztottak ötvenhatért..., állítja valaki a visszaidő-defilében, áruld el, ki vagy, kérik többen is, Hannah vagyok, Hannah Arendt, de nem hagyják folytatni, te, Béla, maradj most veszteg!, intem le a Kunt, és mit némáltok, hogy a nemzetet újfent elárulák???, és megint, és megint, és hogy minden forrongó nemzet előbb-utóbb álnokság áldozata lőn?, és mi a nemzet?, és ki az a nyenyere hangú pintérmester, akit káromoltok?, nem tudok róla, azt némáljátok, nem hordós, hanem kádár?, áruló lett vón?, százhatvan éve?, és száz éve újabbnál újabb árulók hamisíták volt a honhistóriát?, és hogy azóta is csalárd csinálmányt svindliznek belőle szakadatlan?, meg hogy más honoknál dettó ugyanez a csalás... De uraim, ez is újabb megdönthetetlen bizonyítéka, hogy a világtörténelem szemenszedett hamisítvány, palimpszeszt!, az úrkodók szemében jusz principsz könnyeden törölni és édes szájízzel újraírni a rérum gesztárum memoriát, mint ahogyan Dáriuszom cselekedte volt a lőrinci dömések oskolájában, midőn pergamenjéről a betűket letörlé s helyükbe új lekciót írt!, törölmények és újrafirkantások láncolata a történelem, szeriális nagyotmondás!, az igazi magisztra vítét, az emberi butaság és tévedések végtelen krónikáját itt, a Semmiben hordozza a fortyogó emlékezet százezer milliárdja, de nincs az az erő, mi egybefogná mind. S ha lenne is, ki látná e művelet hasznát, ki látná...? De ha már ily módfölött föltüzesítettétek némálásom, folytassátok!, nehogy tovatűnjetek, hékás...!...Könyörtelen az ár, elragadta őket. Vissza sose jönnek. Bosszankodnom kellene, amiért megszakították a keresésedet, egyetlenem, és mégse... De ugye megbocsátasz figyelmetlenségemért? Szerelmem, életem és Semmiben némálásom egyetlen értelme, esedezem, nehogy megneheztelj és gyakori félreemlékezésem okán rámnémálásodtól eltekints...!