Szűkszavúan, de szókimondóan
Böndör Pállal Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: Aki Böndör Pál némelyik kötetét már olvasta, esetleg a pályaívét részletesebben ismeri, bizonyára tapasztalta, hogy alkotónk különböző formai hagyományokra épülő versvilága az óklasszikai strófák időmértékes rendszerében, az ütemhangsúlyos verselésben, az eposzi méretű produkcióban, a kötöttebb vagy a lazább szerkezetekben egyaránt kiteljesedett az elmúlt évtizedek során. Legutóbbi, a budapesti Nyitott Könyvműhely által kiadott 2011-es művében (A holdfény árnyékában) vendégünk úgy jellemzi magát, hogy „a humorérzékem az egyetlen értékelhető tehetségem”. Kiindulásul beszéljünk talán erről.

Böndör Pál: Először is megköszönném a meghívást. Előre elnézést kérek, kicsit magam alatt vagyok. Az ember fecseg összevissza. Ma reggel elmagyaráztam kedves kolléganőmnek, hogy nekem szinte soha nem fáj a fejem. Hát megkaptam. Alig támolyogtam el a szobámig, hogy pihenjek egyet, mert nagyon bonyolult éjszakám volt. Lefeküdtem az ágyba, és abban a minutumban elkezdett hasogatni a fejem. Most már érzem az izmaimat is. Tehát olyan vagyok, mint egy költő: minden bajom van a világgal. A humorérzékem az egyetlen… Költői túlzás. Lehet, hogy vannak még ilyenjeim. Hallottam róla, mennyire ügyes vagyok. De ezt soha nem így érzem. Annyit vesződöm, annyit javítgatok át. Az embert húzza a forma. Nem tudom, miért húzza. Legalábbis engem, nem kötelező ez persze. Valamelyik nap kinyitottam az egyik kötetet és meglepődtem, jé, ilyen formában írtam, olyan formában írtam, aszklepiadészi strófa. Ránéztem, rögtön találtam egy hibát. Na, mondtam magamban, mégsem vagy annyira ügyes, mint gondolod. De ez jólesett, jó, ha a versben van egy kis hiba, mert akkor az úgy, hogy is mondjam, emberibb talán. Tény és való, hogy a humor azért megjelenik. Én nem vagyok túlzottan ironikus, úgy érzem. Mert az irónia, az kicsit más, goromba. Nem illik hozzám. Valakinek az irónia a fegyvere, természetesen. Ez a világ, amelyben élünk, meg élek én most már hatvanöt éve, olyan, hogy valamennyi humorérzék nélkül nagyon bajos lett volna túlélni, nemhogy még írni is közben. Egyelőre ennyit. Egy kis szünetet csinálok, míg kérdezel. Lehet, hogy majd oda is figyelek közben.

V. Z.: Mi vonzott a tömörítő szabályozottsághoz, a haiku, a tanka, a waka minimalizmusához? Egyáltalán, a klasszikus mértékrendszerekhez való visszacsatolásként, kezdettől fogva érdekelt téged az ilyesfajta költőiség, a gazdag variációs poétika? Merthogy a Karszt (1974) című kötetedtől folyamatosan érzékelhető ez a biztonság, ami akár a formák közötti átlépések biztonságaként is értelmezhető.

B. P.: A kezdetek kezdetén nem, illetve majd elmondom. Ez sem olyan egyszerű. Szabadversekkel jelentkeztem.

V. Z.: A tipopoézisben szintén úttörőként. Meg még lehetne sorolni.

B. P.: Igen, olyan is volt. Most, hogy mondod. Tényleg. Tipopoézis, persze. De szabadversekkel kezdtem, valamikor a '60-as évek közepén. Ez volt az az időszak, Brasnyó Pista írt is erről, amikor mi, vajdasági költők úgy éreztük, hogyha rímes verset írnál, akkor az olyan lenne, mintha viccelnél, nem tudnád magad komolyan venni. Volt valami ilyesmi a levegőben. Akkor robbantak be előttünk hat-hét évvel a Tolnai-szabadversek, Domonkos-szabadversek. Egyszerűen eluralkodott az, hogy valahogy szabadverset kell írni, kötelező szabadverset írni. Brasnyó Pista persze később finomodott, hogy így mondjam. De ő ugyancsak szabadversekkel kezdte. Én is azzal kezdtem. Abban az időben egyszerre rengeteg költő jelentkezett, 1968-ban kiadtak egy antológiát Hol ó hol címmel, Tolnai Ottó állította össze fiatal költők műveiből, tizenhárman szerepeltünk a kötetben. Azt hiszem, hogy ebben kizárólag szabadvers van. Ám miközben írtam a szabadverseket és egyetemistáskodtam, állandóan írtam mindenféle különböző formákban ilyen kis hülyeségeket. Vagy már hogy is mondjam. Valahol a Karszt környékén még kicsit félénken, még kicsit elrejtve néha, azt mondtam magamban, hogy Böndör Pali, írhatsz te kötöttebb verset is. Aztán valahogy egyre kötöttebbek lettek. A kötött formákat tanulta az ember az egyetemen is. Egyszerűen foglalkoztatni kezdett a forma. Ez persze nem azt jelenti, hogy most a fejemben összeáll egy szonett. Hogy én most majd írok egy szonettet. Az útközben derül ki, mit írok. Egyetlen dolog van, hogyha valamilyen görög strófában írna az ember, ezt még a Weöres Sanyika is így csinálta, akkor ki kell tenni a mintát, mert azt fejből nem tudod azonnal megcsinálni. Ott kell legyen egy minta. Vagy ha nem egy vers lebeg előtted, akkor meghúzgálod a vonalkákat meg a kalapocskákat, hogy tudjad, hogyan kell.

V. Z.: Jelölöd a morákat, a verslábakat, metszeteket.

B. P.: Igen. Viszont ahogy mondtam, kinyitottam a könyvet, és láttam rögtön, hogy ott a hiba. Ezek a hibák viszont nem zavarnak. Persze igyekszem, hogyha már a vers úgy indult, hogy valamilyen formában akar megjelenni, akkor legyen helyes. De van olyan, hogy egy szónak ott kell lennie, közben pedig a forma sérül. Ilyenkor a mondanivaló, pontosabban a szó fontosabb lesz, mint a verstan. Ez, gondolom, természetes, és többé-kevésbé más költők is így vannak ezzel.

V. Z.: Az 1970-es évek közepétől nagyon karakteres grafikai megoldásokkal, vizuális betétekkel gazdagodtak a köteteid. Mindig tudatosan, előre megtervezted, hogy ennek így vagy úgy kell lennie, vagy hozza a szerencse, a lehetőségek, a kiadó engedékenysége?

B. P.: Sokkal egyszerűbb. Nem ilyen filozofikus. Mindössze arról van szó, hogy az én első olvasóm, tehát az, akinek először mutatom meg a verset, Maurits Ferenc. Egyszerűen fel sem merült, hogy nem Móri fogja csinálni a verseskötetem. Ilyen eszünkbe nem jutott. Néha-néha azért kérdez tőlem valamit, de rá van bízva, az övé, az az ő része. Megjegyzem, nagyon nagy nyereménynek tartom, hogy ez így van. Lehet, hogy idővel a verseim megdohosodnak, nem lesznek ugyanazok, mint amiknek tűntek, amikor írtam őket vagy megjelentek. De hogy mindig örömmel lehet majd kézbe venni a köteteket, abban az egyben biztos vagyok.

V. Z.: A barátság került szóba. A mai és a tegnapi napon is különféle beszélgetésfoszlányokban számos emlék fölidéződött. Ezekhez szeretnék most kicsit visszatérni, amennyiben megengeded. Vannak-e olyan pályatársak, íróbarátok (két kiválóság, Brasnyó István és Maurits Ferenc neve már elhangzott), nem feltétlenül a magyar ajkúak közül, akiknek a véleményére mindig is adtál? Vagy akiknek a munkásságát a magad számára fontosnak tekintetted?

B. P.: Ha az Újvidéken vagy Vajdaságban élő szerb költőkollégáimról kell valamit mondani, akkor egy időben jelentkezett velem Jovan Zivlak és Vojislav Despotov, ők ketten. Nem azt mondom, hogy túlságosan rokonok lennénk, de azért akadnak érintkezési pontjaink. Zivlakkal inkább, már ami a költészetet illeti. Vojóval kevésbé, mert ő az avantgárdnak egy eléggé kihegyezett változatát művelte. Zivlak kötöttebb, de nem olyan értelemben, mint én. Ő egyaránt szabadverseket írt, de igencsak meg vannak komponálva. Ki van centizve ott minden. Ők azok, akik kortársaim is, kollégáim is, barátaim is voltak, illetve Zivlak még mindig az. Voja Despotov, sajnálatos módon, nagyon fiatalon, ötvenévesen, pontosan 2000-ben eltávozott közülünk.

V. Z.: Hogy is történt az a búcsúztatás vele kapcsolatosan?

B. P.: Voja Despotovval mi az Újvidéki Rádiónak ugyanabban az irodájában ültünk. Jó kis iroda volt. Krnács Erika ott ült velünk abban az irodában, Jódal Rózsa kolléganőnk és Fülöp Gábor költő kollégánk szintén. A szerb egység sem volt akármi: ott dolgozott Voja Despotov és Vujica Rešin Tucić, aki szintén komoly figurája a vajdasági szerb költészetnek. Nem volt titok, hogy Voja Despotov ellenzéki. Akkor még létezett a Milošević-féle diktatúra. Ha szerkesztő hal meg, elsősorban, ha szerb az illető, mert ötnyelvű rádió-televízió vagyunk, akkor az a szokás, hogy a családnak küldenek valamennyi kávét, talán egy kilót, meg egy liter tömény italt. A szerbeknél az dívik, hogy temetéskor mindenkit megkínálnak itallal, kávéval. Ezt természetesen a rádiósok betartották. Egyetlen egy kivétel volt, amikor nem küldték el, és ez Voja Despotov halálakor történt. Ha szerkesztő halt meg, akkor általában a Vajdasági Rádió és Televízió főszerkesztője búcsúztatta, de minimum a rádiós főszerkesztő. Ha éppen úgy fordult, hogy nem a rádió főszerkesztője, akkor a szerkesztőség főnöke. Voja Despotov halálakor senki sem vállalta, úgyhogy az egyik legjelentősebb szerb költőt a sírja mellett egy magyar költő búcsúztatta: jómagam. Nem tudtam, hogy ez így alakul majd. Rám telefonáltak, hogy írnék-e valami búcsúztatót. Mondtam, jó, rendben. Meg is írtam – magyarul. Azt hittem, hogy elhangzik a szerb búcsúztató, és utána én is mondok valamit magyarul. Öt perccel a fellépésem előtt szóltak, hogy nem úgy van, te fogod búcsúztatni szerbül. Öt perc alatt megírtam, nem volt választásom. Megírtam, és el is indultam elmondani. Tolnai visszarántott, azt mondta, a gallérod nem jól áll, megigazította a galléromat, kilökött: menj. Az egész helyzet egy kicsit abszurd volt. Persze nagyon megrendültünk, mert fiatalon halt meg. De némi humorérzék azért mindig megjelenik, látod, az életben is, nemcsak a költészetben. Hát ez lett volna az a történet, nagyjából.

V. Z.: A temetésen hányan vettek részt?

B. P.: Rengeteg ember eljött. Több mint ezren. Belgrádból jöttek, Szlovéniából jöttek, sőt egy szlovén költő kolléga megkérte az egybegyűlteket, hogy ő is szeretne elbúcsúzni. A belgrádi ellenzéki világnak a krémje képviseltette magát. Úgyhogy egy csendes tüntetéssé alakult végül a temetés. Nem emiatt, de aztán az év végén meg is bukott Milošević. Nem én buktattam meg.

V. Z.: Az általad elmondottaknak lett valamilyen utózöngéje? Kommentálta valaki esetleg a rádió vezetőségéből?

B. P.: Ott, a helyszínen nem. Később az özvegy mondta, hogy ilyen szép beszédet nem várt. Persze ehhez hozzátartozik, hogy én újvidéki születésű vagyok, és szinte bilingvis. Úgyhogy nem gond szerbül megfogalmazni bármit is. Az ember itt ad interjút, ott ad interjút, van olyan, különösképpen, ha az anyaországból jön valaki, és megkérdezi, volt-e valamilyen incidensem abból fakadóan, hogy magyar vagyok. Erre azt mondhatom, hogy nekem nem, mert nem vagyok rá jó példa. Ha megszólalok, képtelenség megállapítani, hogy nem vagyok szerb, mert a szerbek kilencven százalékánál szebben, jobban beszélek szerbül. A szerbekre úgy általában nem az jellemző, hogy olyan nagyon ápolnák, őriznék az anyanyelvüket. Valami mást ápolnak nagyon, különböző szövegek mennek erről, de maga a nyelv sajnos el van hanyagolva. Itt mindenki tud szerbül többé-kevésbé. Most egy példa jut eszembe. Még véletlenül sem azt mondják, hogy „u pola manje”, hanem azt mondják, hogy „duplo manje”. Duplán fele fogy valaminek. Ami dupla, az végül is lehet kevesebb, de egyszerűen nem szabályos. Ha végighallgatnék egy híradót, leülnék és jegyzetelnék, minimum tíz-tizenöt hibát találnék. A magyar nyelvű híradókban azelőtt nem volt ennyi, de sajnos kezd szépen szaporodni.

V. Z.: Újvidéki születésű vagy, de nem újvidéki lakos.

B. P.: Harminchárom éve temerini lakos.  

V. Z.: Szép, kerek szám.

B. P.: Hét év korkülönbség van a két fiam között. Az volt a nagy ötlet, hogy a gyerek Temerinben induljon el az iskolába, magyar helyen magyar gyerekek között, mivel hetven százaléka a lakosságnak Temerinben magyar, ugyebár. Egyszerűen jobb lesz ott, gondoltuk. Meg nem tudtuk, hogy ilyen bonyolult lesz az utazás meg minden. Valami másra készültünk. Unióra már akkor. Na, mindegy. Az egész iskoláztatás úgy alakult, hogy közbejött, ami jött. Tudjuk, mi jött. A lakosságon belüli nemzetiségi arány megváltozott. Hetven százalék lett a szerbek részaránya, harminc a magyaroké. Ezt valahogy érezni is lehet. Temerin elég hírhedt hely lett emiatt, sajnos. Állandóan történnek nemzetiségi provokációk, verekedések stb. Ezeknek egy része nem is igazi nemzetiségi konfliktus. Hanem a fiatalok berúgtak, összeverekedtek. Világos, hogy az egyik asztalnál szerbek ültek, a másiknál meg magyarok. Végeredményben azért mégsem annyira világos, de valahogy így hozza mostanság az élet. Ha összeverekszenek, akkor az van, hogy ezek szerbek, amazok meg magyarok. Meg az is idetartozik, hogy a szerbek többen vannak, hetven százalék, úgyhogy… Hogy is mondjam, nem az a jellemző, hogy a magyarok kezdenék ezeket a csetepatékat.

V. Z.: Lakóhelyről beszélünk, de a sorstörténet, a családi tradíciók, az otthoni indíttatás és a munkahelyi őrlődések is szorosan kapcsolódnak mindehhez. Hadd idézzelek: „Jegyzeteket, kommentárokat írok, mert vén vagyok, másra már nem használhatnak.” Ezt komolyan gondolod?

B. P.: Hol találtad ezt?

V. Z.: A legfrissebb, már említett kötetedben.

B. P.: Így igaz. Ez az utolsó könyvem. Nem mertem elolvasni. Úgyhogy kezdem elfelejteni, hogy ebben mi is van. Ez aztán végképp komolytalanul hangzik majd, de kérdezték, hogy jutottál arra, hogy egyszer csak írtál egy regényt. Erre én azt mondtam, hogy véletlenül. Ez minimum hülyén hangzik, hogy véletlenül. Az ember leül az íróasztalhoz, és csak úgy, véletlenül ír egy regényt. Viszont tényleg így történt. Elmondom, miképpen. Nagytakarítást tartottam a fiókjaimban. Ez valami borzasztó. Mert így összegyűlnek mindenféle cédulák, fecnik, elkezdett novellák, félbeszakított versek, félig megírt cikkek, akármi. Ezeket rendeztem volna, amikor egyszer csak megszólalt a telefon, felhívott egy magyarországi kiadónak, a Nyitott Könyvműhelynek az igazgatója, Halmos Ádám. Azóta ez a könyvműhely Libri Kiadó néven működik tovább. Tehát keresett, és azt mondta, ő nagyon szeretne tőlem kiadni valamit. Van-e kész verseskötetem, kérdezte. Tulajdonképpen nagyon megörültem ennek, mert rám az anyaországban annyira nem figyelnek oda. Viszont volt egy bibi, hogy sajnos nem volt verseskötet-kéziratom. Akkor, mondja ő, csinálnánk válogatott verseket. Néztem azt a nagy halmot magam előtt, és mondtam, hogy nem vagyok arra hangolódva, hogy hetekig, hónapokig Böndör-verseket olvassak, és rakosgassam ide-oda őket. Ez most nem fog menni. Összes verset meg ne csináljunk, mert akkor mindenféle hülyeség is belekerül. Van-e valami más? Néztem ezeket a papír fecniket, és azt mondtam, hogy elkezdtem regényt írni. Jó, mondta, nagyszerű. Akkor küldhetnél mutatóba, mondjuk, húsz-harminc flekket. Mondtam, hogy most elutazok néhány napra, de utána rögtön küldöm. És akkor mit volt mit tenni? Megírtam először azt a harminc flekket, elküldtem számítógépen. Fél óra múlva küldték a szerződést, hogy írjam alá. Aláírtam a szerződést, de a könyvet nem tudták kiadni két évig, mert semmi támogatást nem kaptak rá. Mondta Ádám, az a gond, hogy fogalmuk nincs, te ki vagy. Mert, mondta, ezeket a kéziratokat senki el nem olvassa, amikor szétosztják a támogatásokat, a pénzt. Egyszerűen fogalmuk sincs, hogy te ki vagy. Akkor most mit csináljunk, kérdeztem. Menjek, és emeljem fel a kezem, hogy tudják, nekem megjelent azért néhány könyvecském. A végén mégis kiadták a könyvet, igaz két év után sem kaptak támogatást rá. Két héttel később az egyik kritikai portálon megjelent róla egy olyan kritika, hogy majdnem leestem a székről. Sárba lettem döngölve. Aztán elgondolkodtam a kritikán, hogy én igazából megütöttem a főnyereményt. Négy fejezetre oszlik ez a regény. A harmadik fejezet arról szól, persze lehet, hogy ez nem túl jó ötlet, hogy jönnek a témák, és mindent meg kell írni. Amikor ott vagy a rádióban, egyszerűen nem hiszel te már sem irodalomban, sem regényben, sem cikkekben, de minden nap muszáj csinálni. Hol meg kell oldanod a japán gazdasági válságot, hol arról írsz, hogy nagy sorok vannak az üzletekben, hol arról, hogy a postán ügyetlenkedsz. Szóval minden nap meg kell valamit írni. Ezt a hangulatot akartam valamiképpen illusztrálni. Itt volt a fő kifogás a regény ellen. Evvel azt akartam illusztrálni, hogy rádiónál, újságnál újságírónak lenni, hát az a világ vége tulajdonképpen. Elveszíted magad. Már nem tudod, ki vagy, mit is gondolsz. Állandóan dolgozik az agyad, állandóan benned van, hogy úristen, mit írok holnap. Emlékszem, amikor Domonkos István költő a Képes Ifjúságnak volt az újságírója, pedig ő hetilapnál volt, tehát hetente egyszer kellett neki jelentkezni, mást sem csinált, mint megkért, hogy Palikám, ülj ide, mesélj valamit. Mit meséljek, kérdeztem. Hát azt, felelte, hogy mi történt veled, merre jártál. Éppen akkoriban történt velem egy jó dolog. Ha már meg is írták, el lehet mesélni. Majd aztán ki lehet filologizálni, hogy ez tőlem származik. Elmondtam, hogy rájöttem, a nyelvtudás igen fontos. Más, idegen nyelvek tudása. Egyáltalán, hogy is mondják, ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. A feleségem felült a vonatra, és ment Triesztbe – csempészni. Ő különben dalmát születésű, de megtanult időközben magyarul is. A nagymama ugyan magyarul beszélt vele, de azt elfelejtette. Aztán mellettem megtanult. Valahol Vukovár környékén egyedül volt a kupéban, és beszállt négy-öt magyar ember, valami kubikosok. Látták, hogy a feleségem könyvet olvas, szerb nyelvű könyvet. Elkezdték megbeszélni, hogyan fogják megerőszakolni. Hogy a Pista fogja majd az ajtót, a Jani meg elmegy valahova és aztán visszajön. Aranka pedig olvasott, vagyis olvasott a fenét, fülelt. Aztán felállt, hogy elnézést, vécére kell mennem. A csomagja ott maradt. Átment a másik vagonba, hogy a csomagot vagy elviszik, vagy nem viszik el, mindegy. Nem a trieszti vásárlásról jött vissza, hanem mindez még odafelé történt. A pénz ott lapult a táskájában. Ha elviszik a szatyrot, akkor így történt, és kész. Ezt a történetet aztán meg is írták. Ezért mondom, ahány nyelvet tudsz, ugye… Különben ez a legnagyobb bajom, ha jobban belegondolok, hogy nem lehet egy nyelvet választani. Nem oroszt tanultam, nálunk ez nem így ment, hanem egyszerűen németet volt muszáj tanulni, ami végül is nem baj. Persze hogy nem baj. Valamikor tudtam is németül, sőt olvastam. Rilkét másképp nem is akartam, csak németül olvasni, pedig nagyon jó fordítások vannak, mint kiderült később. Nem lehetett angolt tanulni. Valamelyest dadogok angolul is persze. Muszáj, mert mindkét menyem amerikai. Igaz, egyikük jobban beszél magyarul, mint a vajdasági magyarok kilencven százaléka. Különben úgy hívják, hogy Rachel Ambrose. Tíz évvel ezelőtt még egy szót sem tudott magyarul. Tóth Kriszta költőnővel beszélgetett öt-hat évvel ezelőtt, és egy óra után mondta neki, hogy tudja, Krisztina, én nem vagyok magyar, sőt négy évvel ezelőtt egy szót sem tudtam magyarul, azt sem tudtam, hol van Magyarország, amikor odakerültem erre a nyitott egyetemre, mint valami cserediák. Azóta sikerült elválni a fiamnak, de maradt egy gyönyörű unokánk. Mi viszont nem váltunk el Racheltől. A fiam elvált, mi nem váltunk el. Az unokám a nyáron is itt volt két és fél hónapot. A menyünk is visszament Amerikába, meg az idősebbik fiam is Amerikában van. Hetente nála is van a gyerek. Kicsit magyarul beszél hozzá, kicsit angolul. De a menyünk olvas neki. Minden este az esti mese magyarul hangzik el. Persze nem lehetett leellenőrizni, érti, vagy nem érti, mert egy kukkot nem szólalt meg magyarul. Mikor megérkeztek nyáron, illetve tavasz vége volt, nyár eleje, parancsba adták, hogy mindegy, hogy érti-e vagy sem, kizárólag magyarul beszéljünk hozzá. Ez funkcionált egy hónapig, ő mondta angolul, mi magyarul. Olyan fontos dolgokról volt szó például, hogy eszünk-e, mit eszünk, miért eszünk stb. Hogy rajzfilmet nézünk, vagy megyünk ki esetleg labdázni. Szóval minden stimmelt, megértettük egymást. Egy hónap múlt el, a feleségemmel jöttek vissza kocsival. A feleségem vezette a kocsit, ő pedig ott ült hátul a székecskéjében. Valamit mond, mond, mond. Aranka, a feleségem szólt neki, hogy nem értem. Ő megint csak mondja, mondja. Hanna, nem értem, mondta a feleségem. Erre ő azt mondta, hogy nagyanya, hát hogyhogy nem tudod végre megérteni, hogy én olyan szomjas vagyok, hogy rögtön lefordulok az ülésről. Ezt mondta. Ez az első, amit magyarul mondott. Azóta nem lehet lelőni. Utána mentek Németországba két hétre. Aha, fölcsillant a szeme, ezek sem angolul beszélnek. Olyan szépen mondta a németeknek magyarul, hogy azoknak égnek állt a hajuk.

V. Z.: Aki a kritikát megfogalmazta ezzel az új könyveddel, regényeddel kapcsolatban, és nyomában bárki, aki nem veszi a fáradságot és időpocsékolásnak tekinti, hogy jobban megnézze, hosszabban emésztgesse e prózaszöveg címét, alcímét, könnyen félretol bizonyos összefüggéseket. A „rádiószínház, kész kisregény” műfaji megjelölés izgalmas utalásrendszert takar, rengeteg szövegidézettel találkozni Petri Györgytől Várady Szabolcsig, megfűszerezve egy kis Dsida Jenővel, Kosztolányi Dezsővel, hogy véletlenszerűen kiemeljek néhányakat. Az egyik legkeményebb mondat a térségi tapasztalatra reflektál: „Vajdaság egy örökös szürkület.”

B. P.: Most aztán nyakig benne vagyok. Ne mondjam, miben.

V. Z.: Talán nem is a kritikai él az érdekes ebben, hanem a szürkület mint létezési mód. Finom reflektálás ez Mészöly Miklós félhomály-közérzetére.

B. P.: Pontosan. Valahol ott is volt Mészöly a fejemben. Különben is: Mészöly elég sűrűn ott forog a fejemben. Nem is tudom, szó szerint idézem-e valahol Mészölyt. Vajdaságra tényleg állandó szürkület jellemző. Ezt nem tudom annál jobban elmagyarázni, mint ahogy leírtam. Van itt egy „rádiószínház, kész kisregény” persze. Azóta természetesen írtak a könyvemről jobbat is.

V. Z.: Szerencsére.

B. P.: Nem tudom, ezt miért kell külön az embernek elmondania, hogy a B. Péter, akinek ugyan az iniciáléja megegyezik az enyémmel, mégsem én vagyok. Sőt annyira szemtelen voltam, hogy valahol B. Péter arról beszél, hogy itt, a mi rádiónkban komoly írók is dolgoztak, mint Balázs Attila, Böndör Pál. De az írót soha nem veszik komolyan. Nem hitték el, úgy gondolták, mintha ez a Böndör Pál lenne. Igaz, sok mindent aláírok, amit ez a B. Péter mondott, én sem gondolom másként. Viszont valamit nem úgy gondolok ám. Majd egyszer leülök, és megbeszélem ezt B. Péterrel.

V. Z.: Közben megtaláltam Mészölyt, mert említődik a neve. Szereplővé válik tehát. A mai délelőtt folyamán rendeztünk egy többszereplős beszélgetést az irodalmi kultúra nehézségeiről, a pályájuk elején levő fiatalok tagozódási lehetőségeiről, s ott az Új Symposion ra külön is kitértél. Felhívtad a figyelmet arra, hogy a hagyományozódott, három korszakot elkülönítő szerkesztőség-történeti felosztás nem feltétlenül tartható, mert a másodiknak nevezett nemzedék jelesei közül többen az első generációhoz kötődően léphettek a szélesebb nyilvánosság elé szépirodalmi munkásságukkal. Ekkor jutott eszembe, ha így nézzük, akkor a harmadik nemzedék sem biztos, hogy jó elkülönítési minta a korszakolásban, mert ennek a szerkesztőségnek a prominensei meg a Danyi Magdolna vezette gárdában kapták első munkatársi feladataikat, kezdték bontogatni szárnyaikat. Elsősorban művészetkritikusként, fordítóként, így, úgy, amúgy.

B. P.: Látod, az ember önző, a költő meg különösképpen önző. Saját magamon eltöprengtem, de soha azon nem törtem a fejem, hogy bizony Sziveri Jancsi meg Fenyvesi Ottó úgy ültek ott mellettünk, mint ahogyan én ültem Tolnai és Bányai mellett: hosszú évekig ki nem mertem nyitni a szám. Még amikor kérdeztek is valamit, akkor is csak úgy integettem, hogy igen, itt vagyok. Mindent megértettem, de azért mégsem szólok hozzá, ne bántsatok. Lehet, hogy van véleményem, majd otthon eszembe jut, hogy mi is a véleményem, most hagyjatok. Gyerek voltam, és beválasztottak ám a szerkesztőbizottságba. Ott ültem a szerkesztőbizottsági üléseken, nagyokat hallgattam, mikor valamiről szavaztunk, én is szavaztam. Amikor arról döntöttek, hogy akkor most menjen ez az írás vagy ne menjen, akkor én előkelő idegenként néztem ki az ablakon, nehogy nekem is valamit mondani kelljen. Aztán kezdték megszokni, hogy ott vagyok, én is kezdtem megszokni, hogy ott vagyok, és néha már hozzászóltam egy kicsit. Megszólalt a Böndör Pali, akkor most mi lassan abbahagyjuk, mondták ők. El is mentek. Most már, ha Danyi Magdolna nem kérdezi, akkor is mondja, Böndör Pali megszólalt. Thomka Beáta titkárnői feladatokat is ellátott közöttünk. Tudjátok mit, mondták a többiek, akkor most csináljátok ti a lapot, mi pedig majd csinálunk valami mást. El is tűntek. Ott maradt nekünk egy Új Symposion a kezünkbe adva. Persze ravaszak voltak ám, mert '68 után jártunk, kezdődtek a '70-es évek, amikor elég rejtjelesen kellett írnod, hogyha valami komolyabb témád volt, pláne, ha politikai – az ő szemükben inkorrekt – dolgot akartál megfogalmazni. Ilyenkor trükközni kellett, nem lehetett egy az egyben megírni. Viszont ezt így csináltuk, szerkesztettünk. Nem voltam én ott olyan jelentős. Hallgattam tovább. De most már komolyabb tekintéllyel hallgattam, nem úgy, mint a nagyok mellett. A Sziveriék fiatalabbak voltak ugyan, de előbb megérezték, hogy most már ott egye meg a fészkes fene. Lehet, hogy valamit szabad, lehet, hogy nem szabad, de mi azért kicsit direktebben mondjuk ki a dolgokat. Ők kezdték direktebben mondani a dolgokat. Ezért mondom én, hogy ők más nemzedék. Mi viszont Danyi Magdolnával, Thomka Beátával az első nemzedéknek az utolsó hajtásai vagyunk. Végül is beleférünk a nemzedékbe, mert Tolnai Ottó csak hét évvel, Bányai nyolc évvel idősebb nálam. Persze már egy-két kötetük megjelent, amikor nekem azt mondták, hogy menjek be a szerkesztőségbe, mert a Képes Ifjúságban jelentek meg verseim. Azt, amit akkor átéltem, nem kívánom senkinek. Ott sétáltam fél órát a folyosón le-föl, mire rászántam magam, hogy fölmegyek, aztán lesz, ami lesz. Azt mondták, hozzak verset. Megint gondban voltam, mert még fecnik sem voltak a fiókomban. Hazamentem, írtam öt-hat verset, másnap vittem. Azt mondták: á de rossz ez. Kérdeztem, tényleg? Elkeseredettségemben írtam egy nagyon hosszú verset, az volt a címe, hogy Séta . Hosszú volt és szintén rossz. Elvittem, de nem az Új Symposionba, elég, ha az embert egyszer kidobják. Elvittem a Képes Ifjúságba. Hornyik Miki volt ott akkor az irodalmi részlegnek a szerkesztője. Elolvasta, és azt mondta, jó vers, de hosszú, nem fér bele a Képes Ifi be, elküldöm inkább az Új Symposionba. Vesztemre közölték is. Aztán még le is fényképeztek, kiküldtek az utcára a Dormánnal, ott másztam a fákra, mindenféle hülyeséget csináltatott velem a Dormán. Ráment egy egész délután, már kezdtem ideges lenni. Aztán jött Móri, a Maurits Feri, és azt mondta, nyugodj meg, Pali, ezt így kell. Ilyen a művészet, jebiga, mondta. Egyébként borzasztó rossz vers, találhatók kicsit jobb részek benne, három-négy komoly sor, aztán jön valami borzalom. Persze ez semmilyen kötetembe nem került bele, viszont letagadni nem lehet.

V. Z.: Nyoma van.

B. P.: Nyoma van. Ott a fénykép is. Szóval nem lehet elsumákolni. De Mészölyről eszembe jutott valami. Ezt nagyon kevesen tudják: Mészöly Miklós írta a legjobb kritikát az én költészetemről. Ezt talán nem tudjátok, mert nem jelent meg sehol. '78-ban jött egy levél Magyarországról. Megnéztem, ki írta. Azt írta a borítékon, hogy Mészöly Miklós. Úristen, mi ez, gondoltam. Felbontottam. Azt írta, hogy kedves barátom, így, ismeretlenül is üdvözöllek, sajnos, rövid leszek, mert az amerikai utamra készülök, és éppen csomagolok, de azt meg kell, hogy írjam, ilyen szűkszavú, de szókimondó, szikár, jó költészetet már nagyon régóta nem olvastam, éppen tegnap este dicsérgettük Nemes Nagy Ágnessel a verseidet. Azóta tudom, hogy én soha nem fogok infarktust kapni, mert ha akkor ott nem kaptam, akkor soha. Ez a levél benne van a Vérkép című verseskötetemben. Ott tartom. Majd ha véletlenül esetleg kiderül, hogy valami nyom marad utánam, ezt így rátok hagyom. Valaki vegye el onnan és közölje le, netán vigyék be az egyetemre, vagy mit tudom én, hová kell az ilyesmit eljuttatni. Én magammal a sírba már nem viszem. Annál is inkább, mert úgy döntöttem, engem el fognak hamvasztani. Egy levéllel a kezemben, szóval, hogy elégetik a levelet is, azt úgy nem lehet. Akkor ezt most megbeszéltük.

V. Z.: Ennek örömére, zárásképpen, egy kis felolvasás még jöhetne. Mindazok, akik nagy várakozással tekintenek a jövőbe a folyamatban lévő Böndör-köteteket illetően, kicsit még várniuk kell, mert momentán nem áll rendelkezésre verseskötet, viszont a folyóiratközlésből egy-egy alkotást már ismerhet a kíváncsi olvasó.

B. P.: Ez az utolsó versem, ami megjelent, a Hídban publikáltam egy-két hónappal ezelőtt. A címe az, hogy Kása. (Felolvas)

V. Z.: Köszönjük szépen.

B. P.: Én is köszönöm.

Elhangzott 2012. november 10-én, a zEtna XII. (Magánbalkán) Irodalmi Fesztiválján, a zentai Alkotóházban.
A hanganyagot feldolgozta: Döme Szabolcs.