A haza országhatárnyi kapuja
Szűgyi Zoltánnal Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: Adai származású vagy, kisiskolás korodat szülőhelyeden töltötted. Melyek voltak eszmélkedésed főbb állomásai? Kulturális gyökereid, családi háttered mekkora támogatást jelentettek?

Szűgyi Zoltán: Lassan megemésztem e gyors kérdéseket. Igen, a szomszédból való vagyok. Adán születtem. Éppen azon kezdtem gondolkodni kérdésed során, hogy egy moholi tanár barátom régebben azt mondta, valószínűleg én is első generációs értelmiséginek számítok. Már az értelmiségi kifejezést sem nagyon szeretem. De valójában igazat szólt, mert a családomban nem volt sem tanárember, sem más egyetemi diplomás. Hanem vagy kétkezi munkás, vagy kereskedő, vagy valamilyen szakmunkás. Hogy honnan is jöhetett az igény, a vágy a megmutatkozásra? A mezőgazdaságban dolgoztak, parasztemberek voltak a nagyszülők. Az apai nagyanyám azonban szobafestő volt. A Szűgyi nagyanyám olyan szobafestő volt, aki asszony létére nagyon szépen járt a létrán. Az ő idejében a hengerre gumírozott mintákat húzták. És nagyanyám nemcsak festett, hanem a mintákat is maga készítette. Tehát ő rajzolta meg a vonalakat, virágokat. Volt, ugye, valamiféle alapszín, arra jött egy ilyen, majd egy olyan minta. A végén rákerülő ezüsttel fantasztikus felszín alakult ki. A régi parasztházakban legalább egy-két szobát festettettek így ki, és meg is fizették ezt. Nagyon díszes lakások, házak voltak. A nagyanyám tehát, amellett, hogy szövőgépén szép szőtteseket készített, ilyesmiben is jeleskedett. Neki lehetett valamiféle művészi tehetsége.

V. Z.: Formai biztonságod alapjai innen származhatnak ezek szerint. Egészségügyi szakközépiskolába jártál Zentán, innen vezetett utad az Újvidéki Orvostudományi Egyetemre. Aztán váltottál, és a Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének lettél hallgatója. Mi okból fordítottál ekkorát továbbtanulási esélyeiden, s így a karrierlehetőségeiden is? Hiszen remek foglalkozás az orvosé, sőt jóval kifizetődőbb, többet hoz a konyhára, mint a tanári mesterség.

Sz. Z.: Nyolcadikos koromban én tudatosan választottam az egészségügyi pályát. A szülői impulzusok, irányítások azt sugallták, ne a gimnáziumba menjek, hanem próbáljak olyan középiskolát választani, amelynek elvégzése után diplomához jutok. Persze, ha adódik lehetőség, mondták, maximálisan támogatni fognak a továbbtanulásban, de semmi garancia nincs arra, hogy évek múlva biztosítani tudják a feltételeket. Ezért, hogy ne maradjak csak úgy, szakma nélkül, én az ő érvelésüket teljesen jogosnak ítéltem. Sokat gondolkodtam azon, hogy merre-hová. Nem tudom, honnan fakadt, de akkor már valahogy megfogalmazódott bennem, hogy olyan tevékenységi területet szeretnék magamnak, amely az egész világon egységes, összeköti az embereket, az egész emberiséget. Ez pedig a vér, gondoltam. Minden élő emberben van vér. A vér (tekintsünk most el a vércsoportoktól) egyforma. E tekintetben nincsen különbség az emberek között, nincs szegény és gazdag; úr és szolga, sárga és fekete; cigány, zsidó, szerb, magyar. Nincsenek különbségek. Nagyon jó dolognak éreztem ezt. S hogy valóban ezek a gondolatok indítottak el az egészségügyi pálya felé, leellenőrizhető a középiskola archívumában, a magyar dolgozatomban, ha ugyan megvan még valahol.

Az első órán a magyartanárnőtől, Kocsis Zsuzsannától ugyanis a szokásos címet kaptuk fogalmazásíráshoz: Miért ezt a pályát választottam? Erre én sok oldalon felvázoltam, amit az imént elmondtam. Hogy ezért és ezért. Meglepődött, és megjegyezte, hogy nem szokványos a dolgozat. De valóban, én ezt nagyon komolyan is gondoltam. Arra is jól emlékszem, hogy Bálint tanár úr volt a matektanárunk az Egészségügyi Középiskolában, aki a Gimnáziumban is tanította a matematikát. Az első matekórán azt mondta nekünk, hogy maguk bizonyára azért jöttek ebbe az iskolába, mert a matekot utálják. Erre én megsértődtem. Kiváló matekos voltam. Hetedikben Szabadkán körzeti versenyen is szerepelhettem. Úgyhogy tanulás nélkül, a hetedikben és nyolcadikban szerzett tudással simán négyes-ötös lehettem matekból. De a többség valóban azért is jött az egészségügyibe, mert kevésbé ment nekik matek. Tehát így indultam el az egészségügyibe. Amit el is végeztem. S ennek természetes folytatása volt az orvosi egyetem.

Ez nagyon nagy kihívás volt, mert Újvidéken volt, és szerb nyelven. Felvételizni biológiából, vegytanból meg fizikából kellett. Szerbül. Nekem akkor még az is gond volt, hogy az azot nitrogént jelent. Tudtam valamennyire szerbül, de a szaknyelvet nem ismertem. Az a nyár arra ment el, hogy felkészültem a felvételire. De elkötelezett voltam. Hál' istennek sikerült. Az ország minden részéből lehetett jelentkezni. Voltunk vagy ötszázan, de csak százötven hallgatót vettek fel. Én a százharmincötödik lettem. Magyarok mindössze néhányan voltunk, akiket felvettek az Újvidéki Orvostudományi Egyetemre. Így kerültem Újvidékre.

Közben már középiskolás koromban elkezdtem írogatni. Negyedikes voltam, amikor az Új Symposionban az első verseimet közölték.

V. Z.: A lapszámra emlékszel?

Sz. Z.: Hogyne, a 76. szám. Az 1971. augusztusi, betiltott szám. Persze nem az én verseim miatt tiltották be. Tehát próbálkoztam a költészettel, de akkor még nem éreztem ezt a pályát teljesen a magaménak. Rákövetkező év késő tavaszán volt aztán a rádiónak egy meghívásos eseménye. Egy ifjúsági költészeti találkozót szerveztek Kičevóban, Szkopje környékén, Macedóniában. Elmentem oda. Akkoriban Jugoszláviában divatja volt a különböző ifjúsági fesztiváloknak, ahová minden nemzetből és nemzetiségből érkeztek a meghívottak. A magyarok közül rám esett a választás. A házigazda macedónok mellett ott voltak a horvátok, bosnyákok, szlovének, montenegróiak, szerbek, albánok, ruszinok, szlovákok, románok. Ismerkedhettünk egymással. Etettek-itattak, kirándulni vittek bennünket. Felolvastunk verseinkből, megkoszorúztuk valamelyik néphős emlékművét, majd hazajöttünk.

Az orvosi egyetem, tudnivaló dolog, mindig is nagyon komoly, egyirányú odafigyelést követelt. Az elvet, a hitet nem adtam föl az egyetemes emberi egységben (amit a vér fejez ki), viszont az egészségügyi dolgozók, akár az orvosok, akár a nővérek helyzete elbizonytalanított. A szaktantárgyak tanárai, kiváló gyakorló orvosok a Zentai Közkórházból, már a középiskolában elmondták nekünk, hogy hát igen, ezeket a dolgokat tanuljuk elméletben, de a gyakorlatban nincs idő mindent az előírtaknak megfelelően végezni. Ekkor gondoltam először arra, hogy nem gond, egyelőre maradok a pályán, elvégzem az egyetemet, de nem fogok gyakorló orvosként praktizálni. Legfeljebb kutató orvosi vagy misszionáriusi munkákban veszek majd részt. A rangot jelentő doktori titulus helyett inkább csak a humánum irányában tudtam gondolkodni.

És akkoriban erőteljes volt az Ifjúsági Tribün működése is Újvidéken, ami komolyan foglalkoztatott engem is. Nekem lemaradásom volt minden téren az egészségügyi szakközépiskolából kifolyólag.

V. Z.: Már ami a művészeteket, az irodalmat, a filozófiát illeti?

Sz. Z.: Igen-igen. Bár amellett, hogy ismerkedtem a fizika, a vegytan, a biológia szerb szakkifejezéseivel, anatómiát és latint tanultam intenzíven, igyekeztem olvasgatni azokat a szerzőket és műveket is, amik nálam kimaradtak a középiskolai képzésből. Mindig olvastam, de inkább csak szépirodalmat. Az elméleti dolgokat viszont nem ismertem. Ezeket igyekeztem pótolni. Megértettem, ha írni akarok, ez elengedhetetlenül szükséges. Az idő azonban kevés, halogatni pedig nem lehet. A lényeg az, hogy annak ellenére, hogy tudom, vannak kiváló példák arra, hogy valaki író és orvos egyszerre, rájöttem, bennem ez a kettősség nem fog működni. Teljes embert kíván mindkettő. Azt meg el sem tudtam képzelni, amit egyébként szüleim mellett többen is tanácsoltak, hogy előbb tudjam csak le az egyetemet, s majd utána írhatok.

És még egy, ami foglalkoztatott azon kívül, hogy melyek azok a dolgok, amik minden emberben egyformák, mi az, ami bennünket mindannyiunkat összeköt, hogy függetlenül attól, hová születünk, az egész Föld a miénk. Ezért minden nyáron, a középiskola harmadik és negyedik osztályától az egyetemi éveken át egészen '75-ig minden évben tettem egy egyhónapos, autóstoppos hippi-túrát Nyugat-Európába, de Keletre is, igaz, a Boszporuszon éppen csak túlra. Módszeresen, sok helyre eljutottam a vizek, a tengerek mentén. Mindenfelé az emberek léte érdekelt. Úgy mentünk, úgy stoppoltunk, hogy lehetőleg minél több területet érintsünk. Fantasztikus élmények, tapasztalatok voltak: a holland falvak szalmakazlaiban aludtunk, aztán átsétáltunk Belgiumba, Luxemburgba. De jártunk Svájcban, majd lent délen, a francia és olasz, majd a görög tengerpartokon is. Ilyenkor valóban azt éreztük, hogy minden kicsit a miénk is. Majd hazajöttünk, és folytattuk a megszokott életünket. Tehát Adáról, egy kis településről is el lehet jutni bárhová. Ezekben az időkben egyébként már felerősödött bennem az az érzés, hogy a gondolkodás a legfontosabb. Mert végül is, elvehetnek tőled mindent. Megsemmisíthetnek. Egyedül a szabad gondolkodásodat nem vehetik el. Semmilyen helyzetben. Azt éreztem, hogy azt kellene megtanulni, ami a legfontosabb lehetne az ember számára. S bár akkor a vért még nem tudtam a lélekre cserélni, arra jutottam, feladom az orvosi pályát, és az irodalommal kötelezem el magam.

Ám a bölcsészkarra szintén felvételiznem kellett. Magyar nyelvből, magyar történelemből, magyar irodalomból. Felvételiztem. Felvettek. Az orvosi egyetemet otthagytam. Átmentem a Magyar Tanszékre. Így lettem évfolyamtársa Sziverinek meg a többieknek, akik egy évvel fiatalabbak, mint én. S itt addig tanultam komolyan, ameddig azt fontosnak éreztem. Sajnos nem diplomáztam le.

V. Z.: A korosztályodból többen hasonló cipőben járnak.

Sz. Z.: Igen. Nem tartottuk annyira fontosnak a diplomát. Kétségtelen, hogy egzisztenciálisan mit jelentett volna, de valójában engem soha nem tudott megérinteni önmagában a diploma, a titulus. Hogy mennyire fontos. Viszont, ha nem lenne szabad a gondolkodásom, nem érezném magam jól. Ebből volt a legtöbb szenvedésem mindig. Saját magammal. Nos, így gondolkodtam bölcsészkarosként is.

V. Z.: Milyen szellemi légkör fogadott a filozopterek között, kikkel kerültél közelebbi kapcsolatba? Találtál-e olyan tanárokra, akiknek intellektusa, emberi tartása példát mutatott számodra?

Sz. Z.: Elsőéves voltam Sziveri Jancsival, Fenyvesi Ottóval, ők nálam egy évvel fiatalabbak, Tari Pista ugyanúgy akkor került oda, mint én, mert ő megismételte a negyedik évet a gimiben. Persze látogattuk is az egyetemet, meg nem is. Jancsival nem sokkal korábban ismerkedtem meg itt, Zentán, de Újvidéken kovácsolódtunk össze ősszel, amikor elindult az oktatás. Nagy ambíciókkal indultunk. Tari, Sziveri meg én. Triumvirátust alkottunk. Hogy majd megváltjuk nemcsak a vajdasági magyar, de az egyetemes magyar irodalmat is. Meg minden egyebet.

Eljutottunk odáig, hogy Képes Ifjúságban mi szerkeszthessük az irodalmi rovatot. De nemsokára az történt, hogy a Képes Ifjúságban Tarit nevezték meg, mint irodalmi rovatszerkesztőt. Ez önmagában még nem lett volna baj. Jancsi akkor már házas volt, gyereke is született. Megbeszéltük, hogy a kapott pénz Jancsié lesz, mert ő van leginkább rászorulva. Minden munkát meg így is, úgy is közösen csinálunk. Viszont Tari, amikor rovatszerkesztővé tették, nem azt mondta egyszerűen, hogy rajta, csináljuk, gyerekek, hanem, hogy közlök bármit, amit adtok. Rögtön szerkesztőként viselkedett. Mi, Jancsival mondtuk neki, hogy nem ezt beszéltük meg. Úgy tekintettük, Tari elárulta a triumvirátusunkat. Ő lett a szerkesztő, s azonnal úgy is kezdett viselkedni. Ketten voltunk ideig-óráig, de utána jött Fenyvesi Ottó. Gyorsan-frissen újra hárman lettünk. Az igazsághoz tartozik az is, hogy talán többet voltunk a kocsmában, mint az egyetemen. Akkor még a belvárosban, a Njegoš utcában volt a bölcsészkar. Kijöttél az egyetemről, és a kijárattal szemben, rögtön ott várt a kocsma.

Azért az első és a második évet maradéktalanul elvégeztem. Hiszen az irodalmi alapokat, a legfontosabb dolgokat akkor tanultuk. Különösebb vitám senkivel sem volt. Ágoston Mihály tanár úr viszont rám hozta a frászt. Mert én középiskolás korom legelején, nagy erőfeszítések árán tanultam meg külön tagolt, nyomtatott betűket olvashatóan írni. Tehát kisiskolás maradt a kézírásom. A tanár úr a helyesírási órákon egyre gyakrabban emlegette, hogy ő bizony hibának tekinti, ha valaki nem köti össze a betűket. Megrémültem, mert akkoriban nem tudtam másként írni. Gyakoroltam, igyekeztem. Zoltán, nem lehet, ez a szabály, mondta. Egyik alkalommal, amikor diktált, megpróbáltam az egykor tanult módon, írottan írni. De nagyon lassan ment, és nevetségesen festett, amit leírtam. Olyan volt, mint egy első osztályos kisdiák kézírása. Ágoston tanár úr ránézett, és azt mondta, inkább írjon csak úgy, ahogyan szokott. Úgy emlékszem, egyébként kilencesre vizsgáztam nála. Szeli tanár úr előadásait kedveltem még. Amúgy nem volt különösebb gondom sem a tanári karral, sem a diáktársaimmal.

V. Z.: Az 1970-es évek utolsó harmadában kerültél néhány évre a Magyar Szóhoz, ahová több esztendőnyi megszakítás után vissza is tértél. Beszélnél-e az ott szerzett munkahelyi tapasztalataidról?

Sz. Z.: Ennek az az előzménye, hogy '75-ben elvesztettem édesapámat. Huszonkét éves voltam. Rám szakadt az a felelősségérzet, amivel nem rendelkeztem korábban. Akkor váltam igazán felnőtté. Nem tizennyolc évesen. Édesanyám soha nem volt teljesen önálló, mert apa gondoskodott a családról. Én akkor még Újvidéken éltem albérletben. Mindenfelé mentem, csak haza ritkán. Nem nagyon szerettem ezt hangoztatni, mert nem akartam megsérteni az adaiakat, de igazából a szórakozáson kívül „szűkösnek”, éreztem valahogy mindent. Úgy tűnt, ott még az átlagosnál is jobban érvényesül a kispolgári világ, hogy ki kicsoda, kinek van nagyobb vagyona stb. Hogy minden fontos, csak a tudás nem. Ezt fizikailag is nehezen éltem meg. Nem akartam én ezen változtatni, csak hagyni a francba.

Középiskolásként és egyetemistaként irodalmi csoportot szerveztem. De mindenfelé falakat éreztem, azt, hogy nagyon jól elvan ez a világ nélkülünk is. Eleinte azt vallottam, hogyha akár egy ember is odafigyel ránk, már megéri. De gyorsan eljutottam a felismerésig, hogy ennek, a frázispuffugatáson kívül, nincs sok értelme. Kiábrándultam a gondolatból is. Azt azért elértük, hogy ne tudja a mi babérjainkat learatni a Szocialista Ifjúsági Szövetség. Mert akkor minden ifjúsági szerveződésnek oda kellett tartoznia. Mi kiharcoltuk, hogy a Könyvtárhoz tartozzunk. A Könyvtár irodalmi csoportja lettünk. Hogy ne a párttitkár vagy az ifjúsági elnök mondja már meg, jó-e az az írás, az a vers, amikor ő talán még a gimnáziumot se végezte el. Ösztönösen szerettem volna, hogy a helyükön legyenek a dolgok. Kevés helybeli értelmiségivel vagy íróemberrel tudtam akkoriban együttműködni. Íróembernek számított például Urbán János bátyám, akivel nagyon sokat vitatkoztam. Ő szintén pártalapon került előtérbe elsősorban, de tagja volt az írószövetségnek, s hivatalosan őt tekintették az írónak. Kompromisszumként ugyan még az ugyancsak adai születésű Laták István nevét vette fel a csoportunk, de én Laták István verseiért sem tudtam annyira rajongani. Urbán János bátyánk műveiért pedig még kevésbé. Ő volt a munkásköltészet talán legnagyobb propagátora, hogy munkásköltészet így meg úgy. Munkásköltő, munkásasszony-költő, szakácsnő-költő. Merthogy ők munka mellett alkotnak. Ezt díjazni kell, engedményeket tenni, külön mércét kell megállapítani. Megőrülsz, hogy amikor még magad is csak próbálsz kapaszkodni, hogy egyáltalán megértsd, mi is az irodalom, akkor szembesülsz az ilyesmivel. De ő a tekintély. S nyilván a fiataloknak illik az öregeket meghallgatni...

János bátyánk megírta Ada történetét is két kötetben. Arról én is elismerően szóltam. Igaz, a második kötet kizárólag a párttal foglalkozik, de akkor is. Sokat dolgozott vele. Két vaskos kötet, megérdemli az elismerést, hatalmas anyag van összegyűjtve. Az utókor hozzányúlhat, ha akar, dokumentum értékű. De az, hogy egy kétkezi munkás bármit is írjon le, már munkásköltő… Nem is tudom.

V. Z.: A tekintélyelvűség eme összefüggései a Magyar Szónál miként alakultak?

Sz. Z.: A Magyar Szóhoz kényszerből kerültem. Abban az időben el voltam veszve az italozásban is. Nem találtam magamat. Annyit viszont tudtam, hogy szeretnék váltani. Megházasodtam. Tudatosan döntöttem egy másfajta világ, egy másik életforma mellett, de ehhez dolgozni is kellett. Katonának is csak később mentem. Adódott a lehetőség, hogy felvételre pályázhassak a Magyar Szó zentai mellékletéhez, a Tiszavidék szerkesztőségébe újságírónak, éltem vele.

Az adott élethelyzet sok mindent diktált. A Magyar Szóba tehát nem az újságírás mint kihívás miatt, vagy a publicisztika iránti elkötelezettség okán kerültem, hanem csak jobb híján. Ezt aztán később, vesztemre, Erdélyi Károlynak meg is mondtam. Jelezte, hogy ambicionálhatnám magam jobban. Őszinte ember vagyok. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de engem az egész újságírás úgy nem érdekel, ahogyan van. Azért csinálom, mert ebből tudok egy kis pénzt keresni.

Keserű dolog ez, mert ha akkor egy kicsit bölcsebben állok hozzá a dolgokhoz, ezt is lehetett volna sokkal jobban hasznosítani. Jobban művelni. Annak örülök, hogy jó kollégákat ismertem meg. Fodor Pistával, Cs. Simon Pistával riportoztunk. Egész Észak-Bácskát bejártuk. Tapasztalatszerzés szempontjából nagyon sokat jelentett mindez. Nagyon sok vers csapódott le ezekből az élményekből, úgyhogy azért nem volt hiábavaló. De férfiasan be kell vallanom, nem úgy nyúltam a dolgokhoz, ahogyan lehetett volna.

V. Z.: Az az időszak, amit az Új Symposion Sziveri János vezette szerkesztőségének tagjaként töltöttél el, sajnos nem bizonyult valami hosszúnak, sem zökkenőmentesnek. A meghurcoltatásotok és a későbbi visszaédesgetési kísérletek kapcsán felidéznéd a személyes emlékeidet?

Sz. Z.: Persze. Szívesen is, meg nem is. Egy rövid, hároméves időszak volt a nagy nekibuzdulásunk, örömünk. Szerettük volna visszaadni az Új Symposionnak azt a fiatalos arculatát, amilyen akkor volt, amikor elindult. Aztán az lett belőle, ami lett. Nagyon keserű szájízzel gondolok még mindig rá. Lehet, hogy egy kicsit most összevissza mondom, de a végén majd azért érthető lesz talán.

1995-ben voltam Amerikában és Kanadában is. A kanadai látogatásom Kaslik Péter szervezte, aki akkor még élt. Ő bánáti származású. Jogot végzett, 67-ben ment ki Kanadába. Az öreg sympósok jól ismerték. Írt egy könyvet is A zen... ki érti? címmel. Vele őszintén beszélgettünk el a dolgokról. Tudott mindent. Ott merült fel először bennem, hogy volt-e egyáltalán értelme az egésznek. Mert értelme, nyilván volt, csak az a helyzet, hogy Sziveri Jancsi barátom ebbe belehalt. Ez számomra akkora tragédia, hogy én nem tudok átlépni a történtek felett. Ahogyan apám halála, úgy Jancsi halála is az életemet meghatározó esemény volt. Hogy fejek hulljanak vagy hasonló, nem kívánom. Istenre tartozik a megbocsátás. Ha egyáltalán kérné valaki. De nem kérte, kéri senki. Nincs rendjén, hogy ez megtörtént. A beszélgetés Kaslik Péterrel, Jancsi halála után öt évvel zajlott. Jómagam ezen a mai napig nehezen tudok túllépni.

Olyan ez, mint a '91-es háború is. Tudod az igazságot, de tehetetlen vagy, gyakorlatilag nem tehetsz semmit. Magyarországon éltem meg a behívó elutasítását követően a háború java részét. Egyszerűen nem lehetett azzal mit kezdeni, ami itt zajlott, pár száz kilométerre: Vukovárnál, Szentlászlónál. Úgy kellett élnünk Pesten, mintha semmi közünk nem lenne az eseményekhez. Pedig valóság volt, hogy emberek pusztulnak, halnak, mennek tönkre. Mikor elmentem, már jöttek haza frontot megjárt bekattanva leszereltetett tartalékosok. Tehát az abnormális dolgokat is úgy kellett kezelni, mintha azok normálisak lennének, s örülni annak, ha már azok nem érintenek bennünket. Ezt érzem a Sympóval kapcsolatban is. Akit közelről érintett, az egyáltalán örülhet annak is, hogy túl van már rajta. Mások részéről meg igazából az indifferencia a jellemző. Hogy mi közöm hozzá. Sőt volt, aki azt mondta, hogy megérdemeltük. Volt, aki Jancsira is azt mondta, mint rám, hogy miért iszik annyit. Voltak, akik megkérdezték, hogy miért nem csináltuk másként. Így a hogy volt-e értelme kérdésben az lett végül csak a konklúzió, visszatérve Kaslikhoz is, hogy így kellett ennek történnie...

V. Z.: 1991-et említetted. Ebben az évben Magyarországra költöztél. Ha már a latinos műveltség orvos-egészségügyi összefüggésben szóba került, talán nem stílustörés megkérdeznem: az ubi bene, ibi patria tőled egyáltalán nem idegen gondolatával békésen összefért a lakhelyváltoztatásod szükségszerűsége?

Sz. Z.: Ez sem volt olyan egyszerű. Az alapkérdés az volt, hogy hogyan menekedhetek ki ebből a helyzetből. Miután az evidens volt, hogy nem veszek a háborúban részt semmi szín alatt. Nem táplálhattam azt a hazugságot, amit a világ elfogadott, hogy ebben a háborúban csak szabadcsapatok vesznek részt. Én viszont a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos állományának tagjává váltam, miután becsülettel teljesítettem a szolgálati időmet. Csorba Béla megtagadta, hogy engedelmeskedjen a bevonulási parancsnak. Bebörtönözték. Volt, aki elbujdosott. Volt, aki elment. Nekem, nekünk is dönteni kellet.

A mérlegelésnél a legfontosabb szempontot a két kisfiunk jelentette. Hét- és kilencévesek voltak akkor. Az vált döntővé, hogy nekik mivel tudnánk elfogadható, a teljes élet reményét is magában hordozó körülményeket teremteni. Mindenki elfogadja, hogy az embernek alapvető joga van ahhoz, hogy olyan körülmények között éljen, amelyek segítik a kiteljesedését. Hogy ne legyen megfosztva a lehetőségektől, elzárva, bezárva. Úgy láttuk, itt ez nem teljesülhet. A feleségem még borúlátóbb volt, úgy gondolta, hogy hosszú időn keresztül, évtizedek alatt sem fog a konfliktus rendeződni. Ezért döntöttünk úgy, hogy az lenne a legjobb, ha mindannyian elmennénk az anyaországba.

Amikor visszamentem a Magyar Szóhoz '90-ben, elég jó kapcsolatok voltak a Délmagyarországgal. Rebesgették, hogy elképzelhető, kialakul egy olyan munkarend, ahol kettős, szegedi és zentai tudósítóra lesz majd szükség. Erre én nagyon figyeltem. Hogy milyen jó lenne, ha sikerülne megpályázni a szegedi állást a Magyar Szó részéről, mert akkor a gyerekek ott tanulhatnának középiskolában. Közel lenne a határ. Tehát nem volt idegen tőlünk a kétlakiság, gondolata, s hogy a gyerekek Magyarországon folytassák a tanulmányaikat. A háború felgyorsította a folyamatokat.

1991 tavaszán kerültem kapcsolatba református lelkészekkel, emberekkel. Amikor már a szlovéniai események elkezdődtek. Júniusban jó néhány barát, új ismerős felkínálta, hogy ha odakerül a dolog, ne adja Isten, elkezdődne a nagyobb háború, akkor a gyerekekkel együtt biztonságos helyre távozhatunk a segítségükkel. A barátok, Zalán Tibortól kezdve mondták, ne aggódjunk, számíthatunk segítségükre. De nem könnyű elfogadni egy ilyen nagy léptékű segítséget sem. Tisztában voltunk azzal, milyen lenne, ha rátelepedne a családunk egy másik családra. Ilyesmi még a legnagyobb egyetértés és elfogadás mellett is komoly nehézségeket okoz. És az ismerőseink sem voltak olyan helyzetben, hogy könnyedén megoldhattak volna egy ilyen súlyos kérdést.

Viszont felcsillant egy lehetőség. Budapesten, az Alagi téren, egy régi iskolaépületben működött a Magyarországi Református Egyház Zsinatának társadalmi missziói szolgálata. Ez négy-öt missziót gyűjtött egybe. Itt Ceaușescu idején létrehoztak egy menekültügyi szolgálatot is. Ekkor a hajdani iskolaépületben egy tornatermet és még egy helyiséget hálótermekké alakítottak át. Nagyjából harminc embert tudtak befogadni átmeneti szállást nyújtván. Ennek a nagy épületnek a gondnoki állását hirdették meg. Ígéretet kaptam, hogy megpróbálnak engem oda beprotezsálni, mert ez az állás szolgálati lakással együtt jár. Így megoldódna a lakhatás kérdése a családunk számára.

A letelepedéshez abban az időben kellett munkavállalási engedély, amihez nagyon körülményes volt hozzájutni, mert a kiadásához a letelepedési engedély megléte szintén feltétel volt. Ördögi kör. Mint az őrült, szaladgáltam a különböző dokumentumok, igazolások, engedélyek után. Nehéz idők jártak. Ügyintézéssel múlt az egész hónap. Mondtam valamelyik hivatalban, hogy azért kellene mindez, mert jönne a családom is. Kérdezték, hogyan képzelem ezt, amikor hamarosan nekem is távoznom kell az országból. Voltak, akik azt javasolták, menjek be az idegenrendészetre, ideiglenesen költözzek menekülttáborba. Mondtam, hogy nem akarok menekülttáborba menni. Együtt, családként szeretnénk élni, itt Pesten.

A helyzet úgy alakult, hogy kaptam végül egy rövid időre szóló tartózkodási engedélyt, nem kellett azonnal elhagynom az országot. Miközben a zsinatban arról ment a huzavona, ki kapja a gondnoki állást, én a munkaengedélyt igyekeztem volna beszerezni. Egy levéllel is rendelkeztem, amelyben egyházi személyek, többek között az egyik püspök ajánlása szerepelt, melyben garanciát vállalnak, hogy semmiképpen sem leszek az állam terhére. A legvégén egy angyal küldte jó ember közbenjárásával megkaptam az ideiglenes letelepedési engedélyt. S utána a munkaengedélyt is. De alkalmazásomról a zsinat döntése sem volt egyszerű. Három jelölt volt, kettő püspöki háttérrel. Három család. Az én idős lelkész barátom pedig csak azt tudta hangsúlyozni, hogy én, illetve mi lennénk a leginkább rászorulóak. Végül, akinek odaítélték az állást a lakáshasználat jogával együtt, ő maga adta át e jogosultságát nekem, mondván: ő hívő ember, családjával együtt, és tudja, nem lenne az Istennek tetsző dolog, ha az adott helyzetben elfogadná ezt a lehetőséget. Isteni gondviselés volt ez is. Október végén küldték ki a hivatalos tanúsítványt, hogy elsejétől kezdhetek dolgozni, november közepén pedig már a családom is megérkezett, és beköltöztünk a kis másfél szobás lakásba az Alagi téren.

V. Z.: Áttelepülésed idején öt kötet fűződött már a nevedhez, költészeted formai jegyeinek, egyénítő vonásainak értelmezése újabb és újabb színvonalas állásfoglalásra késztette a pályád kiteljesedését figyelemmel kísérő szakembereket. Személy szerint lírai észjárásod kiemelkedő értékeként tartom számon, hogy mennyit tettél a periféria méltóságának megőrzése érdekében, egyúttal pedig azért, hogy a kisebbségiség létkalkulációi, a minoritárius helyzetű megnyilatkozások kinőhessenek az önmagukról és az önmagukhoz szóló statikus rezonanciából.

Sz. Z.: Nagyon igényesen fogalmaztad meg. Gyorsan mondtad, és nekem ezt meg kell még emésztenem.

V. Z.: Elmúlt bő negyedszázad távlatából szemlélve mi az, amit a menekülés és a megérkezés koordinátái között sikerült maradéktalanul fenntartanod?

Sz. Z.: El kell mondanom, hogy bennem kialakult, hogy mindent, ami fontos, lényeges, végig kell gondolnom teljesen, és megpróbálni azt a lehető legpontosabban, de verstanilag is működőképesen megfogalmazni. Ha ez sikerül, akkor onnantól az enyém, nincs bennem tovább dilemma. Kész. Akkor erre már többé nem kell visszatérni. Amikor áttelepültem Magyarországra, ezt igyekeztem folytatni. Legelőször azt kellett eldöntenem, hogy egyáltalán akarom, vagy nem akarom folytatni az írást. Én, hiszen tudod, egykor erre tettem fel az életem. Viszont ahhoz, hogy folytathassam, mindent teljesen újra kell kezdeni, mondták a barátaim jóindulatúan. Mondták, hogy valahová be kell csatlakoznom, és az a kör majd vinni fog magával. Ezt pedig nagyon nem tudtam elképzelni.

' 91-től itt már kezdődött a polarizálás. Akkor már javában érződött például az SZDSZ és az MDF közötti szembenállás. Hogy ki kivel van. Én meg csak kapkodtam a fejem, mert nekem régebbről minden körből volt legalább egy-két kiváló ismerősöm. Most nem akarok neveket felsorolni, de számosan különböző pártokhoz, csoportosulásokhoz csatlakoztak. És akkor talán még szelídebb formában, de már egyre nagyobb mértékben jelentkeztek a konfliktusok. Táborok, ellentáborok alakultak. S minden oldalról elvárták volna a kizárólagosságot. Ezért nem csatlakoztam inkább sehová. Amíg személyesen nem bánt, sért meg valaki, addig nem fordulok el tőle – vallottam. Abban az időben már hitben gondolkodni tudó ember voltam. Úgy voltam vele, hogy a közszereplés szorgalmazása helyett maradok a hitnél. Másként tekintek a dolgokra, másként mérem őket. Ami fontos: ha írhatok, akkor Istentől várom az engedélyt, és igyekszem azokat a dolgokat írni, amik számomra fontosak. Nincs újrakezdés. Elkezdtem valamit egykor, és azt kívánom folytatni. Leszámoltam a népszerűséggel, vagánysággal, „menőséggel”. A mai napig ezt szenvedem el, hogy nem voltam hajlandó csatlakozni valahová.

Számomra nem volt tét nélküli a kezdet sem. A Forum Könyvkiadónál megjelent első kötetem Mi közöm a többihez című versében elsősorban saját magam számára fogalmaztam meg: „szúr a levegő/ fájó a só/ honnan/ való vagyok” (Hangosan és csendesen, 1977). Hogy ki hogyan fogadta a verseimet, hitelesnek tekintették vagy nem, azzal igyekeztem nem foglalkozni. Ugyanígy kívántam Magyarországon is folytatni. Így jött a Csendteremtés és a többi versem is például ( Énekünk éneke – a gondnok verseskönyve, 1995).

V. Z.: Hadd olvassak fel egy tapasztalat-sűrítő további szövegrészletet. A 22-es járat című alkotásod korszakokon átívelő otthonosság-képét a következő sorok teszik igazán érzékletessé: „mindent újra/ hogy/ amerikai a cipő/ hogy/ benne magyar bácskai/ a láb.” Maradt még bármiféle nosztalgiád?

Sz. Z.: Az idézet nem jugó-nosztalgia egyébként. Tényszerű közlés. Az életem úgy alakult, hogy szertefoszlott fölülem a haza. Így élem meg. Ez tény. Hogy ez jó vagy rossz, ezzel nem foglalkozom. Ha a történelem példáit tekintjük, rengeteg helyzet fennállt, majd tovatűnt. De aki akkor élt, az átélte. Ahogy én is, az én életemben. Megéltem azt a momentumot, pillanatot a valóságban, amiről másoknak csak elképzeléseik lehetnek. Ezért is éreztem fontosnak megfogalmazni a hazához, az otthonhoz fűződő gondolataimat, hogy feloldódjanak, megszűnjenek ezek a kérdések.

Az áttelepüléshez visszakanyarodva, annak örülök a legjobban, hogy megadatott a lehetőség a család együtt maradására. Később sikerült az itthoni házat eladni, és Kispesten egy kis kertes házat venni. Ott állapodhattunk meg 1994-ben. Azért számunkra az már egy életteret jelent. Fontos, mert nem lakni mentünk Pestre, hanem élni.

V. Z.: Budapesti újrakezdésed kapcsán hallottuk, milyen kacskaringósan jutottál épületgondnoki pozícióba, s immár vegyük sorra azt is, hogy nem sokkal utána a Szivárvány folyóirat belső munkatársává, hamarosan pedig a szerkesztőjévé váltál. Ez utóbbi minőségedben az Új Mandátum Könyvkiadónál ugyancsak tevékenykedtél. Mi az, amit kamatoztatni tudtál a korábbi ismereteidből? Van-e olyasmi, amit csak Magyarországon lehetett megvalósítanod?

Sz. Z.: Persze. Végül is több ilyen dolog is van. Ha nem így történnek a dolgok, akkor nem valószínű, hogy Amerikát megtapasztalhatom. Így Mózsi Feri, azaz a Szivárvány jóvoltából két nyáron, '95-ben és '98-ban három-három hónapot eltölthettem Észak-Amerikában, Kanadában. Néhány államban, s az ohiói ITT-OTT Találkozón voltam. Különösen nagy élményben volt részem '95-ben, augusztus 20-án. Az ITT-OTT Találkozókat az Amerikában élő, értelmiségi magyarok szervezik Kanadától kezdve Dél-Amerikáig. Egy hétig együtt vannak, beszélgetnek, előadásokat hallgatnak, fürödnek a Reménység tavában. Az egész protestáns hátterű, és mindig meghívnak európai, magyarországi művészeket is, megemlékeznek augusztus 20-ról. Ennek az eseménynek a díszvendége lehettem 1995 augusztusában. Vendég volt már többek között a Ghymes Együttes, Kocsis Zoltán, Lőrincze Lajos, Mészöly Miklós, Csoóri Sándor, Göncz Árpád, Faludy György is. Vagy Zalán Tibor barátunk. Tehát nagyon sok kiváló kortárs művészt, költőt odautaztattak. Ez például, ha nem így történnek a dolgok, nem valószínű, hogy megvalósul.

Tartottuk a kapcsolatot otthonról a párizsi Magyar Műhellyel. De Észak-Amerika Mózsi Ferinek köszönhető.

Ami a gondnokságot illeti, nagyon sokan jöttek például gyógykezelésre Erdélyből. Mikor odakerültem, befogadtunk az innen, a Délvidékről gyógykezelésre érkező magyar embereket is, de a szerb, horvát, bosnyák menekültek közül ugyancsak megszálltak nálunk egy-egy éjszakára, míg tovább nem tudtak utazni. A holland segélyszolgálatra szintén emlékszem, mellyel az ökumenikus szeretetszolgálat támogatásán kívül néhány alkalommal tartós élelmet, kötszereket és gyógyszereket tudtunk közvetíteni Adára, Zentára, Kanizsára, Újvidékre is. Segítségre szoruló voltam. Ugyanakkor magam szintén segíthettem, s ez emberileg nagyon jó érzés.

A Szivárványnál, mikor Zalán Tibort kinevezte Feri pesti szerkesztőnek, rövidesen ő követelte ki tőle, hogy Jankovics Jóska és én is odakerüljünk a szerkesztőségbe. Mindjárt rám is bízták a határon túli magyar irodalom beszervezését. Az erdélyiekkel eleve tartottam a kapcsolatot, a délvidékieket ismertem, a felvidékiekkel és a nyugatiakkal egyaránt összeköttetésben álltam. Nagy örömmel leveleztem velük. Grendel Lajostól kezdve Vicei Karcsin át, Varga Zolival, Németh Pista bátyámmal, Simon Pistával, ugyanúgy Erdélyből Gálfalvi Gyuriékkal, Kovács András Ferenccel, Kántor Lajossal az Utunk, a Látó szerzőivel, és a nyugati emigrációban élőkkel is.

A Mandátumban a szociológiában merülhettem el.

Tehát létezik olyan többlet, ami valószínűleg elkerült volna, ha nem így alakulnak a dolgok velem és körülöttem.

V. Z.: 2006-ban szokatlan formájú könyvet jelentettél meg, ami egy a szonett strófaszerkezetét mutatóan elrendezett elektrokardiogramm vonalait tartalmazza, hetvenhét nyelven nyomatékosan ismételve a „Vagyok, aki vagyok” formulát. Szombathy Bálint arra figyelt fel a kötet származási, nyelvi, kulturális emancipatorikusságát vizsgálva, hogy „mindegyik emberi élet egymás mellé állítható, és egymásnak tükrében visszanézve minősíthető”.

Sz. Z.: Erre a munkámra úgy tekintek, hogy a költészetről alkotott véleményemnek, és magának a költészetnek egy olyan szüzséje, ami megvalósítja azt, amit a költészetben a legtöbbre értékelek. Mi, írók, költők, irodalmárok nyelvhez kötöttek vagyunk. Mindig bennem volt a vágy, hogy ahogyan a zenében megszólaltatnak egy hangszert, és arra mindenki tud rezonálni, az irodalomban is valami hasonlót hozzak létre. Vagy a festészet is ilyen: kommunikál, közvetít. Hogy mennyire pontosan, az megint más kérdés. A pantomim. Egy csók. Bármi jel, aminek szó nélkül is van üzenete. Ilyesmire a nyelv képtelen. Legfeljebb szurkolhatunk, hogy egy fordítás jó legyen. Íróként egyszerűen szinte lehetetlen a világ különböző nyelvű embereivel kommunikálni. A teremtett csendben a saját elektrokardiogrammomból létrehozott, könnyen felismerhető versforma, a szonett viszont erre tesz kísérlet: egyetemleges megnyilatkozás . Isten kinyilatkoztatta Mózesnek, hogy „Vagyok, aki vagyok” ( Kivonulás könyve 3,14). Ez pedig egy megnyilatkozás. A 22-es járat című költemény végén írom, ha jól emlékszem, hogy „úgy szeretnék szólni/ hogy el/ ne hangozzék a szó/ vagy talán/ – már –/ úgy se”. Amit versben leírtam, talán említettem már, onnantól kezdve saját magamra nézve kötelező érvényűnek tekintettem. Mikor a m egnyilatkozás on gondolkodtam, gondban voltam, hogy hogyan beszélhetnék úgy, hogy közben nem szólok. Akkor jött az EKG-ötlet. Szerintem fontos értelmezésekre is lehetőséget nyújt. Azon kívül, hogy tanúságtételnek tekinthetem az élő Istenről, kifejezheti nézetem, miszerint minden ember, minden nyelv egyenjogú, bárhol él is a földkerekségen, de azt is, ami talán ma már nevetségesen hangzik, hogy szívből kívánok szólni...

V. Z.: Sziveri János-i hangsúlyozással: „Szív veri ritmusát.”

Sz. Z.: Igen. És minden élő embernek van szívverése. Meg mondjuk azt is, hogy potenciálisan költő lehet mindenki. Igen, akinek a szívveréséből szonett születhet. Nem beszélve arról, hogy ezek a nyelvek nem új fordítások, létező bibliákból, szent iratokból gyűjtöttem ki a címekként szereplő passzust. Ez a könyv civilizációs örökségünk dokumentációjának piciny szelete is ily módon.

V. Z.: Klasszikus és modern nyelveken egyaránt olvashatóan.

Sz. Z.: Ha úgy számolnánk, hogy ki-ki a saját anyanyelvén szereplő tétel mellett a holt- és világnyelvek közül hányat ismerne még fel vagy értene meg, közel másfél milliárd embert tudna ez a munka megszólítani, a hetvenhét nyelvű változattal.

V. Z.: Miközben a lehetséges érintettek száma tényleg hatalmas, többekben azonnal megfogalmazódott az ijedelem, hogy a továbbiakban milyen folytatása képzelhető el a Szűgyi-költészetnek, maradt-e még szó egyáltalán, ami a jövőben leíratik. A 2009-re megszülető Pillangóversek a keleti hagyomány nyelvi ökonómiája, formatudata felé fordultak, amellyel a symposionista lírai tradícióban már régóta búvópatakszerűen felbukkanó tendenciákat, téma- és szerkezetvariációkat szintén megidéztél.

Sz. Z.: Igen, a Megnyilatkozás után bennem volt a dilemma, hogy ezek után mit írhat az ember. Aztán valahogy megszülettek ezek a versek. Ezek már nem íródtak, hanem születtek. Nagy tisztelője vagyok a keleti kultúrának. A haiku-írás hagyományának is. Voltak és vannak kiváló magyar haikuszerzők. Ezt már mondtam tegnapi újvidéki fellépésemen is, hogyha jóhiszeműen tekintünk dolgaimra, akkor egyből érhető, hogy ezek nem véletlenül pillangó-haikuk. Nem szeretnék a klasszikus haikuval versenyezni. Én pillangó-haikukat jegyzek csak le, mert a pillangó evezett be először az EKG-szonett után, mint lehetőség. A pillangóverset úgy definiáltam, hogy az egy klasszikus haiku, melyet követ egy Item, ami ugyancsak egy tizenhét szótagú szövegrészből áll. Ez a klasszikus pillangóvers. Persze szabad-pillangóvers is van, és pillangó-szonett is születhetne. A szonettet egyébként csak ritka alkalmakkor, fennkölt témában, hangulatban használom. Tehát nem azért írtam azt a néhányat, hogy demonstráljam, meg tudom csinálni, hanem ez csak így alakult.

V. Z.: Mivel foglalkozol mostanság? Készülőben lévő újabb kötet?

Sz. Z.: A Pillangóversek után megint nem volt egyszerű a helyzetem. Korábban voltak a csendképek. Én nem az az alkat vagyok, aki örül annak, hogy van egy forma, és azután azt variálja. Tudnék újabb pillangóverseket írni, újabb csendképeket. Benes József rajzolt némelyikhez nagyon jó képeket is. Élvezetes játék lehetne, de nem kívánok élni ezzel. Ám, már a csendteremtés idején, amikor a vért lélekre cseréltem, mert végtére rájöttem, hogy a lélek és nem a vér az, ami bennünket mind eredendően összeköt, a mulandóság kérdése is mind jobban kezdett foglalkoztatni. Rádöbbentem, hogy bizony el kell indítanom a lelket időben még. Hiszen bármikor utolérhet a halál engem is. S ezzel azért mégsem foglalkoztam úgy, ahogyan kellett volna. Mert a lelket az örökkévalóságra kell felkészíteni. Ahogyan Hamvas Béla is mondta, bolond, aki nem az örökkévalóságra rendezkedik be. Hogy a lélek kész legyen, mire odakerül, hogy el kell neki távoznia. Hogy az örökkévalóságra legyen kész. Ahol majd a test is utoléri. Ez ragadott meg, és ezzel foglalkozom immár. Ez belső intuíció. Ha valamit sikerül ezekből a gondolatokból megfogalmaznom, igazából csak megoszthatom. Felismerésként tekintek rá. Egyik versemben már régen megfogalmaztam: minek szólni azt, amit leírhat bárki. Nem célom tehát okvetlenül a publikálás sem. A magam feladataira próbálok összpontosítani. Lassan egy kötetnyi anyag összegyűlt már A lélek elindul címmel...

V. Z.: Felolvasnál végül egy még nem publikált verset?

Sz. Z.: Várj, mindjárt megnézem, van-e olyan, amit nem publikáltam. Ezt elolvasom, úgysem ismeritek. Pillangó-őszike. Ebből csak egy született, és nem is lesz több. Az Arany-év kapcsán íródott, és bekerült Az Országos Széchényi Könyvtár által idén kiadott 24 karát – Kortárs költők versei Arany János születésének 200. évfordulójára című antológiába. Viszont azelőtt nem publikáltam a szöveget, tehát részben a kérésednek is eleget teszek.

(Felolvas.)

V. Z.: Köszönjük szépen.

Elhangzott Zentán az Alkotóházban, a zEtna XIV. (Fluid) Irodalmi Fesztiválján, 2017. november 10-én. A hanganyagot feldolgozta Döme Szabolcs.