Celler Kiss Tamás
ami bejárható

csendesen kavargatni az állóvizet – milyen
silány ez életcélnak, mondanád, ha a parton
lennék, kezemben bármivel, amit – a sármezőn
túlról, ahonnan te nézed – nevetséges
lázadásnak hívni. védekezhetnék azzal, hogy
addig kell kavargatni, amíg vannak vizek, amíg
fel nem szárad bennem a szándék, hogy
elmeséljem, miképpen formált kettőnket is saját
képére a táj, ezek a gödrök, amelyekből csak
kijutni lehet, beléjük ragadni nem. és jóllehet
én vagyok a nevetségesebb, mégis te sírod el
magadat többször, habár azért jöttél, hogy
belenevess a világ arcába. háromszáz év múlva
bármelyik archeológus megállapíthatná, hogy
szerelemesek voltunk, és egy kicsit szégyenkezve
a homlokára csapna – persze, ez a latyakos
állóvízpart csak átmeneti életterük volt,
a vándorlások szükségszerű velejárója, a
történelemkönyvek sem jelölik. és mosolyogva
átpakolná szerszámait a folyóvízhez, ahol burjánzik
a fű, ahol kavarog az élet, és még nem bomlott le
a csónakok bélelésére használt hungarocell.