Döme Szabolcs
Fejbunker III.
(Első személyű gyerekhang)*
Apukám most nincs itthon. Azt nem tudom neked megmondani, mikor jön haza. Elment sörért.
A boltban minden alkalommal két fél literes üveggel vásárol. Ezeket azután bámulatos gyorsasággal tudja kiüríteni az én apukám. Persze az ivóhelyen, vagyis egy apró szögletben, amit a bolt udvarának kerítése és a szomszédos ház téglafala alkot, ha van társaság, azért megiszik néhányat, mielőtt hazaindulna. De mindig csak kettőt vesz otthonra. Ez olyan szabályféle. Így csapja be saját magát, hogy nem fogyaszt el olyan sokat. Csakhogy napjában gyakran háromszor-négyszer is el kell mennie a boltba. Apukámnak van egy kopott, csíkos, vászon bevásárlótáskája, abban csilingelnek az összekoccanó üres sörösüvegek, amikor elindul itthonról megvenni az italt, amit olyan nagyon-nagyon szeret.
Tizenkettő éves vagyok, a húgom pedig nyolc. Anyuval és apuval egy emeletes családi házban élünk egy kicsi faluban. Anyut nagyon szeretem, a húgomat is nagyon szeretem. Ő még kicsi. Hosszú, barna haja van, kékes szeme és sokat nevet. Kedveli az állatokat. Sokszor veszekszünk azon, melyik műsort nézzük a tévében. Anyu nagyon sokat dolgozik. De kell is, mert apunak állandó sörutánpótlásra van szüksége, ami pénzbe kerül, és rólunk is gondoskodnia kell valakinek.
Másoknak van rendes apukájuk.Az én apukám alkoholista. A bolt nincs messze a házunktól, öt perc, ha gyalog akarsz menni. Délelőtt kezd iszogatni. Általában estefelé már részeg. Ilyenkor sokat beszél, és veszekszik anyuval. Sértegeti, és olyanokat mond neki, hogy el kellene költöznie velünk együtt valahová, hogy őt ne zavarjuk, az ő nyugodt életét. Szerintem apu jobban szereti az italozást, mint bennünket, a családját.
Elárulom, az én apukám valamikor régen kamionsofőrként dolgozott, de én akkor még egészen kicsi voltam, a húgom pedig még meg sem született. Dolgozni járt, mint mások, és játék kisautókat vett nekem: kék Rally Porsche 911-et, vörös Ferrari Testarossát, lila Lamborghini Gallardót.
Aztán csődbe ment a vállalat, és megszűnt a munkahelye. Anyu és apu ideköltözött, ebbe a kicsi faluba, ahol apu szülei is élnek. Azóta rendesen inkább csak anyu dolgozik, mert apukámnak sok italt meg kell innia. A bolt melletti ivóhelyen, amiről már beszéltem, áll két pad, elég hosszúak. Ott gyülekeznek az olyanok, mint apu. Mindig van ott valaki, akinek éppen muszáj sört inni. Általában egyszerre több is.
Igazából nem bánom, ha apukám nincs itthon. Nyugodtan beszélgethetek anyuval, húgommal nézhetjük a tévét, vagy megírhatom az iskolai feladatokat. Tanulni is lehet.
Persze előbb-utóbb azért mégis mindig hazajön. Nem lehet állandóan az ivóhelyen lenni, ezt mindenki tudja. Apunak és a többi bácsinak pisilnie kell néha, elfogyhat a pénzük vagy megéheznek. A bolti ivóhely nem kocsma, étterem vagy ilyesmi, még vécé sincsen.
Az a legrosszabb, amikor apu éjszaka ér haza, amikor már lefeküdtünk. Mi hárman, vagyis anyu, a húgom és én együtt szoktunk aludni. Így apu, ha részeg és veszekedni támad kedve, nem bánthat bennünket külön-külön. Elárulom, ha apu még nincs itthon, amikor lefekszünk, nem nagyon tudok elaludni, mert elképzelem, milyen lesz, amikor megérkezik. Ha pedig mégis alszunk már, sokszor felébredünk a zajokra, amikor kinyitja a földszinti bejárati ajtót. Ilyenkor úgy teszünk, mintha aludnánk. Hátha akkor békén hagy bennünket. Elmesélem neked, nagyjából hogyan szokott ez az egész történni.
Miután meghallom a feltáruló ajtó hangját és apu lépéseit, a neszeket, hogy toporog, forgolódik, valahol a belsőmben, a hasam környékén szorítást érzek. Szerintem ez a félelem. Vagy valami hasonló. Tehetetlennek, gyengének, jelentéktelennek érzem magam. Ez elég rossz.
Érdekes, most, amikor neked mesélek, eszembe jutnak a szavak, de akkor, amikor valóban történik, nincs a fejemben egyetlen szó sem. Lehet, hogy pontos szavak csak a nyugodt emlékezőben alakulhatnak ki. Vagy nem tudom. Olyankor, amikor történik, csak feszültséget érzek, üvölteni tudnék. Nagyra tátani a számat és üvölteni, ameddig az erőmből futja. De nem csinálok ilyesmit. Csöndben fekszek, mintha békésen aludnék. Ez a mi taktikánk. A szoba, ahol együtt alszunk egy kényelmetlen ágyon, a házunk emeletén van. Apukám szobája pedig a földszinten.
Sötét van, a sarokba pillantok. Szögletes piros számokkal világít az órás rádió. Apu elindul felfelé. Hallgatom a fa lépcsőfokok roppanásait, a vaskorlát csikorgását, ahogy megszorítja. Úgy érzem, remegek a félelem és a fáradtság keverékétől. Eszembe jut, holnap reggel iskolába kell mennem. De hosszú még az éjszaka. Anyuhoz bújok. Csitít, mintha aludnánk, mondja. Apu léptei között mintha percek telnének el. A kilincs nyelve hangosan felpattan, régi a zár, talán ki kellene cserélni. Végül felér.
Kinyílik a szobaajtó. A szempilláim közül figyelem. Egyelőre úgysem látja, hogy nézem. Megáll az ajtóban. Ilyenkor azon jár az eszem, hogy most vajon mit csinál, mi járhat a fejében, mit fog mondani. Vagy csak áll ott a sötétben némán, figyel hármunkat, hogyan alszunk? De nem, ezek a felkészülés pillanatai, most gondolja ki, mit tegyen, most gyűjti össze a fejében a szavakat, most képzeli el az események lehetséges alakulását. Ilyenkor mintha nem is az én apukám lenne, hanem valaki más.
Fekszünk a takaró alatt. A három test mintha egyetlen lenne, nem szó szerint, hanem úgy érzésre, tudod. Egymásba kapaszkodva várjuk, mi fog történni. Hallom, hogy apukám nagyokat nyel, böfög, szipog. Szuszog a lépcsőzéstől.
Amikor részeg, mintha megváltozna a hangja. Néha rekedtes, néha magasabb, mint máskor. Elkezdi szólongatni anyut. Alig forog a nyelve, nem tudja rendesen megformálni a szavakat. Mint fogorvos után, amikor zsibbadt még a szád és a nyelved. Ilyenkor olyan az apukám, mintha beszédhibás lenne. Kitartóan anyukám keresztnevét ismételgeti.
A húgom már nem tudja tovább színlelni az alvást. Anyu, fáradt vagyok, mondja. Hallom, mindjárt sírni kezd. Valahogy úgy remeg a hangja. Anyukám szól apunak, hogy alszanak a gyerekek, feküdj le te is, majd holnap megbeszéljük. De apu ilyenkor általában nem szeretne még aludni. Előtte veszekedni akar valamennyit. Hogy megkönnyebbüljön, gondolom. Apukám egyre hangosabban elkezd olyan bugyborékoló, italos hangon beszélni. De mi nem válaszolunk. Az csak olaj lenne a tűzre. Ezt úgy kell érteni, hogy apukám a tűz, a mi szavaink pedig az olaj, amitől még nehezebb helyzetbe kerülnénk. Fekszünk tovább mozdulatlanul a sötét szobában a kényelmetlen ágyon. Még mindig üvölteni tudnék, de megszoktam, hogy nem kiabálok.
Apukámat zavarja, ha nem válaszolunk, ha nem figyelünk rá. Ilyenkor felkattintja a villanyt. A szemem könnyezik a fénytől.
Közelebb lép az ágyhoz. Szorosan megmarkolja a takarónk szélét. Elkezdi húzni. Anyu felül az ágyban. Kócos a haja. Hát nem látod, hogy alszunk, kérdezi. De aput ez nem érdekli, ez őt nem tántoríthatja el. A takaró távolabbi végét húzza, a közelebbit pedig anyukám. A húgom sír. Apukám végül persze mindig eléri, amit eltervezett: fázunk, világít az égő, a húgom sír, anyukám arca dühös, görcsös grimaszba torzul. Figyelünk rá. Ő erre vágyik.
Szerintem apukám ilyenkor összefüggéstelenül beszél. Amikor részeg, én nem nagyon értem, mit miért mond. Anyu sír, a húgom is sír. Tényleg teljesen olyan, mintha szét akarnék robbanni. Nem tudom, mit csináljak. A veszekedés tarthat fél óráig, de akár két-három órán át is, vagy még tovább.
Ha apukámnak hosszú veszekedésre van szüksége, akkor muszáj pisiszüneteket tartania. A pisiszünetekben szoktunk reménykedni. A vécé a földszinten van. Ha fáradt, előfordul, hogy utána már nem akar újra felmászni a lépcsőn.Amikor apukám részeg és bánt bennünket, én gyűlölöm őt. Ez a szó azt jelenti, ha tehetném, bosszúból elpusztítanám.
Hetente kétszer-háromszor fordul elő apukámmal, hogy részeg éjszakai veszekedéshez támad kedve. Ez nemcsak a szorongás és a félelem miatt rossz, és mert sírunk meg hevesebben dobog a szívünk, hanem azért is, mert másnap iskolába kell menni. Ilyenkor általában fáradtabb vagyok. Nehezebb figyelni. Meg valamiért szégyellem is magam. Mintha tehetnék arról, amit apu csinál. Nem tudom, ez miért van.
A szomszédok tudják, hogy apukám alkoholista. Szerintem a faluban mindenki tudja, hogy az én apukám alkoholista. És azt is mindenki tudja, hogyha részeg, márpedig sűrűn az, veszekszik, kiabál velünk, bánt bennünket. A tanáraim is tudják, hogy apukám alkoholista. Egyszer az osztályfőnököm kérte, látogassam meg az otthonában. Azt mondta, a jegyeim jók, de azért beszélgessünk egyet. Utána sírt, hogy mennyire sajnál engem, a testvéremet és anyukámat. Töltött limonádét, mondta, hogy majd rendeződnek a dolgok. Meglepődtem, mert az osztályfőnök matektanárnő, elég szigorú az órán. Kellemetlen volt, hogy sírni látom az idős tanárnőt.
Sokáig képtelen voltam megérteni, miért nem segít valaki, aki tudja, mi történik nálunk. Rájöttem, azért, mert ez a mi magánügyünk. A többi ember tehetetlen. Meg hát sok családban vannak olyanok, akiknek muszáj sört vagy más alkoholt inni. Úgy működik a társadalom, hogy tiszteletben kell tartani mások magánéletét, otthonát. Azért, mert mindenki óvja a sajátját. A magánélet az, amikor olyan dolgokat csinálunk, amihez kicsit el kell bújni, hogy nyugodtan lehessen őket csinálni. Minden felnőttnek szüksége van magánéletre. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amik titkosak, csak őrá tartoznak. A felnőttek ezért nem foglalkoznak egymás magánéletével. Ez egy olyan kimondatlan megállapodás közöttük.
Apukám bármikor hazaérhet. Amit elmeséltem, azt ne mondd el senkinek. Sok családban történnek hasonló dolgok, de attól még nem kell másokat ilyesmivel nyugtalanítani. Az emberek a vidám történeteket szeretik. Talán rosszul tettem, hogy apukámról beszéltem neked. Most kicsit szégyellem magam.
Néha izgulok valamin. Hallottam, hogy sokszor mondják valakire, hogy nem esett messze az alma a fájától. Ez szerintem azt jelenti, hogy az illető leutánozta az apukája viselkedését, szokásait, őrá hasonlít, ahogy az amúgy természetes is. Én mégis remélem, ha majd nagy leszek, kiderül, hogy kivétel vagyok, és nagyon messzire estem a fától.
* A szerző a szöveg megírása idején a Nemzeti Kulturális Alap Gion Nándor alkotói támogatásában részesült