Jelena Lengold
Rés

Mások belénk mart nyomai kitörölhetetlenek.
Emil Cioran

Emberek, akik szeretik az állatokat és emberek, akik szeretik a tengert. Emberek, akik horgászni járnak. Akik bajuszt növesztenek és akik átkutatják a bolhapiacokat. Emberek, akik nem visznek esernyőt, ha esik az eső. Aztán itt vannak azok, akik újságot olvasnak, reggel, a kávéházban, rövid presszókávéjuk mellett. Emberek, akiknek minden reggel ugyanabban az időben csörög az óra. Egyszerű emberek tehát, olyan emberek, akik hasonlítanak egymásra, emberek, akik ha nem tudják, mit is húzzanak fel, fekete pólót vesznek fel és farmernadrágot. Emberek, akik a rádióállomásokat váltogatják, az autóban, míg a szemafornál állnak, és emberek, akik villamosból nézik ezeket az embereket az autókban. Emberek, akik nem viselnek karórát és emberek, akik egész életükben nyakkendőt hordanak. Emberek, akik gondterhelten nézik saját képüket az üvegben. Mindazok az emberek, akik azt hiszik magukról, hogy jók, hogy igazságosak és tévedéseiket igazoltan cselekedték. Emberek, akik hajlamosak azt mondani, hogy különösen érzékenyek, emberek, akik azt hiszik, van intuíciójuk, emberek, akik nem emlékeznek álmaikra. Emberek, akik évekre abbahagyják a dohányzást. Emberek, akik sötét arccal mennek családi ünnepélyekre. Emberek, akik félnek a halálos betegségekről szóló újságcikkektől. Emberek, akik azt hiszik, hogy láthatatlanok, ha napszemüveget tesznek föl. Emberek, akik ok nélkül vakargatják a fejük búbját és a fülüket babrálják. Mindezek az emberek, akik ki tudja, mit gondolnak magukban, és lehet, hogy undoruk még az enyémnél is nagyobb, és unalmuk még nagyobb, mint az enyém, amikor találkozom velük. Mindezek az emberek dühítenek. Mindezek az emberek, akik sehogy sem válnak le az ujjaimról, hogy végre tisztán mehessünk tovább, mindenki a maga dolgára. Mindezek az emberek, akik csöngetnek, kopognak, berontanak, bedugják a tolóablakon a fejüket, és mindezt olyan kitartóan csinálják, hogy meg sem engedik, hogy befejezd a mondatod, mindezeknek egy pillanatban hátat kell fordítani. És elmenni. Persze, úgy tűnik majd, hogy őket lehetetlen elfelejteni. Meg fognak jelenni, eleinte nagyon gyakran, az emlékezetünkben, lázálmainkban, visszahozza őket valamilyen, bárki akarata ellenére is ideröppenő, csöpögős dallam, míg áthaladsz az utcán, ki tudja, kinek az ablakából hallatszik majd ki, és az a kéretlen muzsika visszahozza őket. Megjelennek majd némely városban, valamelyik évszakban. De csak mélyen kell lélegezni és valami másra gondolni. Tekintetünket el kell irányítani a fa lombjáról arra a vonalra, amely az eget és a földet köti össze. A messzeségbe kell nézni és nyugodtan lélegezni, és akkor ők lassan majd eltűnnek. Hinni kell, hogy a végén eltűnnek. Fürödni sokáig és alaposan kell, lemosni magunkról a szagukat. El kell költözni, minél messzebbre. Még véletlenül sem őrizni az emlékeket. Eldobni az albumokat, füzeteket, vonatjegyeket, a megrágott ceruzákat, elégetni a képeslapokat és megváltoztatni a telefonszámunkat. S ami még jobb, lemondani a telefont, megváltoztatni a lakcímünket, új nevet venni fel, elmenni egy idegen városba, kerülni az új, idegen embereket, senkivel sem ismerkedni, mert előbb vagy utóbb ezek az újak is ugyanolyanok lesznek, mint a régiek. Erre mindig gondolni kell. Nem etetni az utcán kószáló állatokat, nem ébreszteni fel magunkban a szentimentalizmust, nem magyarázkodni, senkit sem győzködni, nem érdeklődni mások véleménye iránt, nem nézni a szemükbe, mindenekelőtt, nem menni bele a gondolataikba, nem közelíteni hozzájuk, ha valóban nem muszáj. Nem figyelmeztetni őket a veszélyre. Nem menteni őket saját maguktól. Megérteni, hogy senki számára nincs menekvés. Külső kinézetük lépre ne csaljon bennünket. Tekintetünk ne pásztázza végig lábukat, hátuk ívét, ne támaszkodjunk a vállukra. Nem engedni, hogy nálunk töltsék az éjszakát. Nem mesélni nekik a múltunkról, nem érdeklődni a múltjuk iránt. Nem ajándékozni nekik dedikált könyveket. Nem kérdezősködni a gyerekeik felől, nem nézegetni a hegyekben levő gyümölcsöseik fényképeit. Nem fogadni el hétvégi meghívásukat. Azt mondani rá, hogy már vannak korábbi terveink. Nem magyarázkodni.

Csak a legszükségesebb dolgokat összecsomagolni. Megérteni, mik a valóban legszükségesebb dolgok. Minden mást otthagyni nekik. Semmit nem vinni, ami rájuk emlékeztet. Kivenni egy szobát egy ismeretlen hotelban. Kérni, hogy minél magasabb emeleten legyen. Gyakorolni a falra való többórás bámulást. Ha van egy kép a falon, levenni. Nem kapcsolni be a televíziót. Egy résre fókuszálni, vagy a sarokban levő pókháló szálaira. Arra gondolni, én vagyok az a rés, és itt fogok létezni ezen a falon addig, míg le nem döntenek, vagy míg be nem meszelnek. Akkor eltűnök. Megbékélni ezzel. Nem nézni be az ágy alá. Nem tekintgetni be a szekrényekbe.

Pedáns sorrendbe rakni legszükségesebb dolgainkat, nagyság szerint, a másik, az üres ágyra. Nem venni el a párnát a másik ágyról. Nem csinálni magunknak illúziót, hogy az a másik ágy is él. Üzenetet akasztani az ajtóra a szobalánynak, hogy ne zavarjon. Néhány papírrepülőt gyártani a hoteli prospektusokból. A repülőket sorba rakni az asztalon. Leülni az ablak mellé és nézni a háztetőket. Ezt olyan sokáig csinálni, amennyi elég ahhoz, hogy teljességgel megértsük, miért jobbak a háztetők az embereknél. Nem gondolkodni azon, mi van a háztetők alatt. Hinni, hogy az alattunk levő város sivár és emberek nélküli. Elképzelni, hogy mindannyian eltűntek valahová, mint egy filmben, és te vagy az utolsó ember a földön, valami csoda folytán itt felejtettek. Megbékélni ezzel. Örülni, hogy így van. Megérteni, hogy valóban így van.

Alkonyatkor megjegyezni a tárgyak helyeit a szobában. Megvárni, míg beesteledik. Nem gyújtani villanyt. Ülni az ablak mellett, míg eljön az éj. Semmi esetre sem keresni a Holdat az égen. Megmagyarázni magunknak, hogy a Hold értelmetlenül messze van. Nem érdeklődni az égitestek iránt. Megmagyarázni magunknak, hogy minden értelmetlenül messze van. Kinyitni az ablakot, és megkezdeni a papírrepülők dobálását. Nézni őket, amint a háztetők fölött röpködnek. Tekintetünket nem lesütni. Nem érdeklődni az iránt, hová estek le. Lépkedni a sötét szobában és számolni a lépteket faltól falig. Körben járni és áthaladni az átlón. Gyakorolni a kis és a hosszú lépteket. Felemelt kezekkel járni. Lábujjhegyen járni. Behunyni a szemünket. Előre nyújtott kezekkel járni. Megtapogatni az összes legszükségesebb dolgunkat, amelyek a másik, az üres ágyon hevernek. Belegondolni, vajon valóban nélkülözhetetlenek-e. Fele holminkról lemondani. Egyenként odavinni őket az ablakhoz. Kidobni őket az ablakon úgy, ahogyan a frisbee-t dobják, erősen, határozottan, erős lendülettel. Nem várni, hogy valami csoda folytán visszaszállnak, mert nem fognak. Semmi sem jön vissza. Megérteni ezt. Nem sajnálni az eldobott dolgokat.

Minél több tárgyat megérinteni magunk körül. Érezni az anyagok összetevőit az ujjunk alatt. Eggyéválni a fal hűvösével és a párna melegével. Elképzelni, hogyan változik a testi forma és hogyan válik valami mássá. Elképzelni magunkat, mint szőnyeget. Elképzelni magunkat, mint fogast. Megbékélni azzal, hogy a fogas egy napon eltörik és egy ideig a pincében áll majd, egy rakás kidobott bútorral együtt, aztán felpakolják egy teherautóra és kidobják a szemétre. Megérteni, hogy ez elkerülhetetlen. Vannak helyek, ahová az összes szükségtelen és kidobott dolgokat viszik. Van ebben valami rend. Minden , amit az ablakon kidobtál, mondjuk. Az is összeszedik és kiviszik a szeméttelepre. Függetlenül, hogy azon a reggelen is azt hitted, ezek a dolgok számodra a legszükségesebbek közé tartoznak. Megérteni, hogy nincsenek legszükségesebb dolgok, és hogy az egyetlen igazán fontos dolog a perspektívaváltás.

Figyelni, ahogy lassan virrad a háztetők felett. Nem lelkesülni a reggel színein. A tudományos magyarázatra gondolni, hogy színek valójában nem is léteznek, csak a fénytörés által kiváltott csalóka látszat ez. Az illúzió hullámhossza. Arra gondolni, hogy a teljes sötétségben nincsenek színek. Milliárd szorosan egybekötött molekula, az az egész élettelen színtelen világ, olyan, amilyen valójában, míg el nem önti a fény. Megérteni, hogy a háztetők tulajdonképpen ilyenek. Nem szenvedezni a színek után. Meggyőződni, hogy megvirradt. Átnézni a megmaradt legszükségesebb dolgainkat. Megérteni, hogy azok sem kellenek, és azokat is kidobni az ablakon. Becsukni az ablakot. Integetni a kezünkkel egy ideig, elképzelve, hogyan válik el a test a talajtól, érezni a szabadságot. Befűzni a cipőnket. Felhúzni a ballonkabátot. Zsebre vágni a kezünket és kimenni az utcára. Bedobni a hotelszoba kulcsát a szennyvízlevezető csatornanyílásba. Olyan utcát keresni, ami lefelé lejt. Kitartónak lenni a keresésben. Megtalálni. Akkor elindulni azon az utcán, érezni az inerciót, érezni a könnyűséget, a gravitációtól felbátorodva meggyorsítani lépteinket. Talán eliramodni. Lefelé, ameddig csak lehet. A város legalsó pontjáig. A folyóig. A tengerig. A völgyig. Addig a helyig, ahonnan lejjebb már nem lehet menni. Útközben rá nem nézni senkire. Nem fordulni meg a megjegyzésekre, nem felelni a kérdésekre. Semmilyen csapdába nem beleugrani. Elérni, tehát, addig a pontig, ahonnan már nincs tovább. Találni egy padot. Leülni a padra és várni. Előbb vagy utóbb történni fog valami. Mindig történik. Vannak olyanok, akik törődnek azokkal, akik lejönnek és leülnek. Ez már nem az ön problémája. Átengedni nekik, hogy gondolják ki, mit kellene tenni. Nem megkönnyíteni nekik. Nem gondolkodni azon, mi lesz tovább. A falban levő résre gondolni. A fogasra gondolni. A legszükségesebb dolgokra gondolni, ahogyan kirepülnek az ablakon. Elképzelni mindezt. Mindezzé átváltozni. Hagyni őket, hogy döntsenek ön helyett. Megérteni, hogy ez miért logikus. Nem ellenkezni. Menni utánuk. Összegörnyedni a színtelen világban. Soha többé nem birtokolni legszükségesebb dolgokat. Várni, hogy múljon el mindez. Közömbösnek lenni a várakozás ideje alatt. Mint a fogas. Mint a rés a falban.

Kovács Jolánka fordítása