Szalai Andor
Farkas

Anettnek

A folyóparton ült egy ember, körülötte italos dobozok, és kutyaeledel-szagot árasztott, a Vitáét is, ami régi emlékek szaga, meg más fajtákét is. Nem ő volt az egyedüli abban a városban, akin ezt éreztem, de a többiek csoportokban ültek a parton, ittak azokból a dobozokból, akik meg túlságosan azt az italszagot árasztják, megbízhatatlanok. Egy ideig beszélgetnek velem, majd elkezdenek ölelgetni, puszilgatni (utálom!), majd a végén ordítoznak, elzavarnak vagy sírnak. Tőle se vártam többet, csak hogy egy ideig megpihenhetek itt mellette, nem kell játszanom, hogy sétáltat valaki, csak ülök mellette, mintha a gazdám lenne. Ahogy lefeküdtem mellette, hallottam, ahogy magában beszélget. Sokan csinálják ezt, némelyikükön drót lóg, valami kütyübe beszél, de ő csak a folyónak beszélt. Majd rám nézett, és hozzám. Teljesen normális volt a hangja, mintha egyet sem ivott volna még meg.

– Haver, te is hajléktalan vagy? Van gazdád? Okos szemeid vannak, de nem értesz magyarul. De jó neked... Itthon vagy, a saját hazádban. Ich bin obdachlos (hajléktalan vagyok). Semmi? Nem baj? Akkor maradj, ez a mi városunk most, eddig azt hittem, csak az én városom, de veled megosztom, okés? „Ne feküdj mellém, mert ez itt most csak az én városom. / Macskakő matracom, járdaszegély rajt a vánkosom / És ne hidd, hogy nem puha, olyan, mint ti soha még nem / Meghallgat, szétfagy és esőben is ázik értem.”* (Esti Kornél: A téren; Bodor Áron Tamás szövege)

Éneklős italozóktól sose vártam semmi jót, de ennek az embernek volt valami értelmes a hangjában. Nagyon szomorúan énekelt, de volt valami öröm a végén, aztán kérdezett is tőlem valamit, ami elég furcsa volt... Nem értettem persze, mit, pedig kutyához képest sok szót megértek, de úgy éreztem, elfogad barátjának. Hát, az még kiderül, mert úgy látom, itala van még bőven. Nem hagyom az utcán, felkeltem, elviszem valahova, sok búvóhelyet ismerek, sokat megmutattak az itteni kutyák...

– Te áznál értem, és alhatnék a hasadon, ha kéne, még vigyáznál is rám, tudom. De hova is vinnélek, mivel is etetnélek? Keress valaki mást, akinek szép autója, kertes háza van, vele élnek a gyerekei, és ahol sokan szeretnek egyszerre. Te is arra vágysz, mint minden élő lélek. Látom a szemeiden, hogy lelked van. Egyébként örülök, hogy ennyire kulturált kutya vagy. Mopszok szoktak ilyenek lenni, nyugisak, csendesek, észrevehetetlenek, csak a gazdijuk mellett lehessenek... Nem is vagyok a gazdád, nem is lehetek...

Mopszot emlegetett... Valami furcsa idegen nyelvet beszél, de úgy értem, néhány más szavát is megértem valahogy... Elég furcsák az emberek ahhoz, hogy ne sikerüljön megfejteni őket. Másnap például éhes volt, én elmentem és jeleztem neki, hogy visszajövök, de éreztem a szagán, hogy nem értette meg. Nem baj, megtalállak én, elárul a szagod.... Néhány kör az állomás körül, egy-két gyorsétterem, és kajával megpakolva jöttem vissza. Nem volt ott, de tudtam, hogy visszatér a folyóhoz. Egy bokorba rejtettem a zsákmányt, és végigfutottam a folyó mentén, mintha valahol épp mögöttem lenne a gazdám, és kerestem... Aztán, amikor visszaértem a városközpontba, ismét ott találtam a hídnál...

– Még mindig nem tudok bemenni, haver. Mutass majd valami helyet ahol alhatok, jó? Nagyon fáradt vagyok. Kemény napot dolgoztam le, meg szarul vagyok már reggel óta, és nincs hol aludnom, nem fürdöttem tegnap se, a ruhám ott maradt.

Elszaladtam a kajáért, és elé toltam... Igen, megértettem azon a furcsa idegen nyelven is, amikor azt mondta „fáradt”. Megoldjuk, ne félj, most egyél, pihenj egyet, vezetlek fel a folyón, én is ott alszom a sűrűben... Na, egyél!

– Jajj, haver, kedves vagy, tényleg nagyon szép tőled, de nem ehetek szemétből, tudod, nem szabad kockáztatnom. Mi van, ha lebetegszem, mit csinálok egy hasmenéssel akár? Kint ülök a városon kívül, és szenvedek, mert nem tudok a fiúkhoz bemenni? Finom lehet, biztos friss is, bízom én az orrodban, éhes is vagyok, de nem lehet... Na gyere, megyünk a Pennybe, eszünk valamit, aztán keresünk egy alvóhelyet estélig, jó?  

Nem értem az embereket persze továbbra sem. Csakis valami konzervekből, üvegből, poharakból tudnak inni, nem is akármit, fele büdös, másik fele méregszagú, vagy cukros, ragadós maszlag, vagy egyszerű víz. Én tudok csapból inni, ők a földről nem. És nem azért isznak, mert szomjasak, hanem azért, mert tántorgó hülyék akarnak lenni. Feledni. Nem továbblépni. Mit csináljak akkor én? Amikor a gazdám azt mondta ezen az állomáson, hogy „visszajövök”, akkor tanultam meg a sok szó után, melyet ismerek, azt is, hogy az emberek tudnak hazudni. Máig kijárok az állomásra, nem érzékelem, mennyi idő múlt el, hátha visszahozza az a büdös vonat erre az össze-vissza szagú utálatos állomásra. Egy családban nőttem fel, két gyerekkel, én tanítottam meg járni a kisebbet. Minden délután sétáltunk egy óriási parkban a gazdámmal, végigléptük, ő néha bicajozott, megmagyarázta, hogy maradjak le, ha gyors, meg is egyeztünk, és egész délutánokat voltunk kint, később meg a picivel, először játszótéren, majd a parkban. Megnőhetett az a pici is már biztos, mint a szomszéd iskolás gyerek. Sose kellett megjegyeznem a városom nevének kiejtését, ott éltem, nem törődtem azzal,hogy összerakjam az ismert szavakat. Most titkolom, hogy kóbor kutya vagyok. Az első éjszaka összetalálkoztam néhány sorstársammal, és elmondták, hogy milyen trükkökkel úszhatom meg a menhelyet, ahol elvesztem a szabadságom, és a legkisebb esélyem sincs, hogy visszakerüljek a gazdámhoz. Kérdeztek sokat tőlem, főleg a mopsz, aki rengeteget tanult, hiszen szinte éjjel-nappal gazdája mellett volt, és csak figyelt, figyelt, minden egyes szóra, gesztusra. Ő is az állomáson ragadt, de egy nagyvárosban, és jobbnak látta tovább állni. Túl sok idegen, túl sok veszély. Ajánlotta nekem is, hogy nyugodjak bele, hogy egyedül vagyok, álljak tovább, és keressek új gazdát magamnak egy kisebb városban, ahol nincsenek magas házak, hátha befogadnak, és addig keressek, míg formában vagyok, és nem jön be a tél, a hideg. Akkor lefogyunk mind az utcán.

– Arra vezetsz? Remélem, jó ötlet. Egy órát kellene csak aludnom, jobb lenne.... Nocsak. Itt egy kolléga aludt, hoppá, matrac és párna. Na jó éjt, haver, gyere, pihenj te is, gondolom, bejártad az egész várost... Már a kajából látva. – Naa, mi van, hé!... A francba, igazad van, gyerünk tovább, nem akarom, hogy így lássanak az emberek... Akkor most én jövök, gyerünk arra a nagy rétre ott a folyó mellett, ahol grillezni lehet, kiülök egy padra, ráborulok az asztalra, tán nem jön arra senki.

Azt hiszem, tudom, merre megy, van ott egy jó hely. Nekem is jó lesz, nyugis. Majd felkeltem sötétben, a sötétben már ketten is közlekedhetünk, nem vagyunk gyanúsak senkinek sem, sétáltunk, elszaladt az idő, megyünk haza. Csak fürdene már meg! Engem ez a szag cseppet sem zavar, de az emberek fintorognak rá, tudják, hogy hajléktalan. De este fel szokott menni, és ott marad reggelig, szemből figyelem, elosonok a vasútnál, van ott egy kis erdőféle, inkább bozótos, ott aztán senki nem lát, csak fel-felüvöltenek a vonatok, de megszoktam, hogy az éjszaka nem az alvás ideje. Már korán felébredek mindig, és várom, hogy meglássam az új gazdim, aztán megyünk egy nagy bevásárlóközpontig, autóba száll, és elviszik... Néha meg este, de mindig megérzem, mikor jön haza, és várom a bevásárlóközpont bejáratánál állva, mintha a gazdám épp bent vásárolna. Na, mondjuk, egyik reggel nem jött be, mert még nem volt nyitva az üzlet, és azt hitték, ottfelejtett a gazdám, szerencsére felfogtam, mi is van, amikor odajött az első ember, és ijedt szagot éreztem rajta, meg sajnálatot. Elszöktem, és otthon, a ház előtt vártam új gazdámat. Pedig jobb lett volna vele meglépni a várost... Szeretem, hogy nem siet. Nem tudom, hány éves lehetek, de már nem vagyok kölyökkutya, nem szaladgálok, nem ugrálok, és nem szeretek loholni, abból volt elég, tartalmas szép életem volt eddig, most jön majd a nyugis... Majd megtalálom.

Egyszercsak váratlanul felvitt egy tágas szép lakásba, ahol több ember szaga volt, de csak mi ketten éltünk ott egy ideig. Az enyém volt az óriási nappaliban a szőnyeg, az övé meg a nagy kényelmes kanapé, amelyet szétnyitott, hogy még nagyobb legyen. Nem zavart, hogy oda nem mehettem fel, régen is házban laktam, tudtam, hogy van saját helyem. Néha elhúztam a szőnyegem az ablak elé, és figyeltem, hogyan gyúlnak meg alszanak el éjszaka a fények a szemben lévő házon.   Nagyon szép időszak volt, lassan-lassan elkezdtem éjszaka aludni. Már nem tudom, mióta alszom úgy, mint a macska, fél szemmel ébren, hogy regáljak, ha támad valaki... Volt már eset, és a többi kutyától megtanultam: nem szabad támadni, abból lesz a nagyobb baj... És nem is támadtam.

Egy nap a gazdámon félelmet éreztem reggel, amikor jöttünk haza, meglátott egy autót. Nem kérte, hogy maradjak kint, felment velem. Éreztem, hogy most jobb, ha a nappaliban maradok. Jött is a felesége, és meglepődve nézett rám, majd valami olyasmit mondhatott, hogy akkor nekem itt most menni kell. Nem lepett meg. Megérzem a szagán. Odaálltam az ajtó elé lehajtott fejjel... Engedjetek ki! Gazdám meg csak magyarázott, magyarázott, szűkölni kezdtem: engedjetek ki! Az asszony nyitotta ki az ajtót, lerohantam a lépcsőn. De azért szép volt ott, és úgyis megyünk holnap reggel munkába… Csak persze egyre kevesebb időt töltöttünk együtt, a délutáni visszaérkezésnél is ugyanolyan szomorú volt a gazdám, elmentünk a boltba, vett nekem konzervet, kinyitotta, és letette ott a vasútnál, ahová ő már nem jöhetett utánam. Unalmas csatangolással múlt el az a délután, és a többi is, de továbbra is mindig elkísértem akár reggel, akár este, akár délután jött, vártam a megfelelő időpontokban, megéreztem őket.

– Haver, elköltözöm Heilbronnba. De ott sem tudok lakást adni neked, olyan panziószerűségben lakom majd, szobatársam is lesz, nem lakhatsz ott sem velem. Aztán nem tudom, hogy találnád fel magad ott, hol rejtőznél el... Nem ígérek neked semmit, nem állapodom meg azon a helyen, úgy érzem, beszéltem a szobatársammal. Különben is nagyon sajnálom elhagyni ezt a várost, láttad, barátaim vannak, még a nagy részüket nem is ismered, csak Zoliékat... Menj fel hozzájuk néha, jó? Vigyázz most rájuk, én nem tudlak elvinni.

Ugyanilyen roskadtan, görnyedten járt, mikor megismertem, és ugyanennyire italszaga volt, pedig ahogy átléptük a várost minden irányban, vagy csak lazultunk fent az emeleti teraszon, vagy a nappaliban, valami vidámságot láttam rajta... Elmegy... Értem, mit mondott, elviszi a vonat a régi gazdám után, hát vajon hova hord ennyi embert az a sok vonat?

Nem is tudtam, minek vagyok a vasútállomáson, semmi szag, ott senki nem sétáltat, valaki el fog vinni, azt hiszi, ottfelejtettek, de mindig visszahúzott valami. És eljött a nap, hideg december volt már, amikor megjött a gazdim... Hát jócskán italszagúan, de csaholva ugrottam a nyakába. Hallottam, hogy össze-vissza beszél, nem zavart, ha akarsz puszilgass is, holnapra normális leszel. Egyébként sose csinálta, csak beszélt, beszélt, beszélt világnak, meg sírt néha... Most is. Emberek.

– Te most velem jössz mindenfelé, akinek nem kellünk, az nem érdekel bennünket, ha kell, reggel viszlek vissza haza, addig inkább alszok kint a vasút mellett veled, minthogy bárhol is otthagyjalak ezután, érted? Majd lesz neved is, ne aggódj…

Akkor ismertem meg a barátait, mind örült neki, ő is jól érezte magát, csak nagyon-nagyon sokat ivott, és sikerült neki le is esni a székről, ki is zárni magát a haver lakásából (de miért nem szól nekem, nem értem. Hátha ki tudom azt az ajtót nyitni... Emberek...), és aztán hazafelé szépen elaludt a vonaton. Nem tudta, hogy csak mondania kellett volna nekem, hogy meddig utazunk, hol szállunk át. Megtaníthatott volna vasúttal utazni. Aztán felszálltunk egy vonatra, éreztem rajta, hogy mi már nem tudunk hazajutni, marad az utca. De nem, bevonult egy kocsmába, nekem meg hajnalig kellett várnom a vasút előtti téren, ahol épp mindenfajta alakok járnak. Éjszaka. De hát nem maradt az italtól annyi esze, hogy gondolkodjon. Hajnalban aztán kijött, kitántorgott, de már mögötte oltották is a villanyokat, és lefeküdt egy padra. Böködtem, hogy gyerünk innen, lehet máshol is aludni, de láttam, hogy nem is tud felkelni. Elé feküdtem, és őrködtem. Volt is miért.

– A kutyám morgására ébredtem fel, három alak állt körülöttem, és tépték volna ki a kezemből a hátizsákomat. A kutya abbahagyta a morgást, tudtam, hogy most baj lesz... Úgy nekiugrott annak, aki tépkedte a hátizsákom, mancsával a földre fektette. Elővettem úgy, kómásan a telefonom, tárcsáztam, és kezdtem a szöveget, hogy a vasútállomás előtt vagyok kutyával, megtámadtak... Megértették a skacok, elrohantak, az akire a kutyám rátámadt, fogta a fejét, de a kutya ott volt a lábánál morogva, és jelezve fogai kivillantásával, hogy a fegyver még csak most jön... Aztán elszaladt az is.

– Le a kalappal előtted, haver, ezt nagyon jól megcsináltuk... Pacsi... Legyél Farkas! Farkas, az jó lesz, magányos vagy, bátor vagy, német juhász vagy, farkaskutya, akkor legyél Farkas, okés? Az én nevem István, örvendek. István, majd megjegyzed!

Kaptam új nevet. Engem Jonathannak hívtak, de ezt nem tudtam senkivel sem közölni, ezért elveszett a nevem. A régi gazdám nem mutatkozott be, „drágámnak” szólította a felesége, ő is a feleségét, a gyerekek „apunak”, az ő neveiket hiába ismerem, az nem vezet nyomra... Farkas, azt hiszem, tudom, mit jelent. Jó lesz. Újdonsült gazdim leizzadva, sápadtan és nagyon büdösen tért vissza a WC-ről, igyekeztem hazavinni, megvártam, hogy mondja, hol kell leszállnunk, jeleztem neki, mikor szólt a hangosbemondó: mondjad már a város nevét, felismerem, naaaa…
– Mit akarsz? Figyu! Nincs átszállásunk több, Bad Friedrichshallba utazunk. Bad Friedrichshall, oké? Ezt akartad? Azt a... Igen, ezt. Le a kalappal, Farkas, tehát megúszhattam volna veled az éjszakai hajcihőt is... De hát... Ha nem volnál okos, te már rég a menhelyen volnál, igaz? Nem is értem, hogy úszhattad meg. Na most velem fogsz élni, van egy pici lakásom, kettőnknek épp megfelel, majd meglátod.

Hát, kicsi, de meleg hely volt, szerettem: Alám terítette minden gúnyáját, amit nem hordott, hogy ne fázzak, de órákba tellett, hogy megmagyarázzam végre neki, nem hogy nem fázok, hanem piszokul melegem van... Aztán ablakot nyitott, és be se csukta sose többet. Láttam, hogy fázik kint mindig, tél volt, de az emberek magukra húznak nagy ruhákat, ő nem tette. Nem értettem miért. A karácsonyt megértettem, mondta is németül. Nem tudott hazamenni, és napról napra jobban kikészült, nem aludt, csak ivott, a gép előtt ült, üvöltette a zenét. Még rosszabb lett annál, amilyennek megismertem. Volt egy szomszédunk, unalmas, kellemetlen ember, kerülöm én is az ilyeneket, kizárta. Nem ment ki, csak engem vitt el a tóhoz, oda is vitte az italát... Meg sem vált tőle egy percre sem, volt hogy elment dolgozni, hazajött, és mentünk mindjárt venni még sokat. Bűzlött minden a szobában, kidőlt... Végül mondta, utazik a barátaihoz karácsonyra. Hát vigyázni kellett rá, hangoskodott, megint eltévesztette volna az átszállást, bele akart kötni emberekbe... Hát szerencséje, hogy vele voltam, elhúztam a helyszínről, mielőtt felfigyeltek volna rá, miket beszél... Rendes volt a társasága, kedvesen fogadtak bennünket, maradhattam én is, nem küldött ki a barátja a lakásból, de István akkor is csak ivott, ivott, és ki is fektette valami, betegszagú lett, egyre jobban...

Aztán mégiscsak elutazott szabira, valahogy hetekig izgult rajta, összejön-e, magyarázott sokat, de én nem értettem, csak a lényeget: hogy menne, de nem biztos, hogy tud. És aztán összejött neki... Hajnalban kelt, és magyarázott, magyarázott, hol németül, hol magyarul, megértettem persze, sokkal hamarabb, mint gondolta, de hogy mondjam meg neki? Két választásom volt: vagy ki se lépni a lakásból, vagy vele menni a régi városunkba, és ott megvárni... Beszélt rá, maradjak, vesz elég kaját, ott a fürdőszoba, meg tudom engedni a csapot, tudok inni, ne menjek ki a hidegbe. Hihetetlenül félt a hidegtől, máig nem értem, miért nem öltözött fel... Persze, vele mentem, még azt is megpróbálta elmagyarázni, mikor várjam... Az éjszakát értettem meg az egészből. Pedig németül is próbálta. Éjszaka fog jönni, és az állomásra. Épp ideje újra látnom a barátaim...

Nagyon megörült nekem, amikor meglátott, és szaladgált, meg keresgélt a telefonján egy ideig, aztán leültünk egy padra... – Hát Farkas, az van, hogy megint csavargunk, csak reggel lesz vonatunk. És épp ezen a rossz hírű állomáson vagyunk, mindig olvasom a város újságában, hogy megint megtámadtak valakit... Gyerünk sörért a törökhöz, csak a cigim fog elfogyni, a francba... Hanem, hallod, jó bőrben vagy, biztos nem a vasút mellett aludtál...

Hazavezettem, nem tudott aludni, mentünk a boltba italért, alig tudta hazacipelni, nem ment el dolgozni, másnap idegesen telefonált, írogatott, és elkezdett összepakolni... Tudtam. Megyünk tovább ismét az ismeretlenbe. Időközben azonban megjött szép lassan a tavasz, valahogy István is egy kicsit derűsebbnek nézett ki, meg úgy éreztem, szeret valakit. Új városkánkban, amelyet szántóföld, erdő vesz körül, nagyokat sétáltunk, kilométereket, mutatta távolból a helyet, ahol laktunk, ő fent, az emeleten, én pedig az alatta a sűrűben lévő kis kertek egyikében, amelyben nyitva áll a faház. Lényegében, mintha együtt laktunk volna, lejött esténként, mentünk egy kört, beszélt hozzám, és vidám volt a hangja. Reggel korán kelt, jött, aztán megint jött délelőtt, hozta, amit főzött. Szépen élhet ott fenn, jobb lett a szaga is. Aztán még egy új barátja is lett, akivel még furcsább nyelven beszélt, de jó embernek ismertem meg, megéreztem a szagán azonnal. Még kávézóba is elvittek, régi szép időkre emlékeztem, azok az égő dolgok az asztalon, a sokféle illat, sokféle ember, szavak, amelyeket megértettem... És akkor elutazott ismét Pforzheimbe... Tudtam, hogy baj lesz, költözködés, csavargás, ital.

Nem tévedtem. Jó volt újralátni a barátaim, de mondtam nekik, hogy megint szarás lesz, és nem tudtak tanácsot adni. Vigyázzak a gazdámra... Azt se tudom, hová csavarog el, kinél lesz, úgysem engednek be. Utcán alvás, bűz, ital ismét, majd ideges költözködés, új város... Két idegen, a nagyobb azonnal elzavart, ahogy meglátott, hallottam, hogy beszélt a gazdámmal. Széttépném érte legszívesebben. Marbach am Neckar, megtanultam a vonaton. Kis kerti kunyhókban laktam, és elmentem a gazdám munkahelyére, nem volt messze, húsz perc futás a kerékpárja mellett. Éreztem, hogy csak hozzám beszél, hogy nem akar máshoz szólni sem. Nem volt már annyira abba a kütyüjébe se belegabalyodva, csak ült, nézte a völgyet, a hidat. Néha megállt egy-egy kutyás ember beszélgetni velünk, de éreztem a gazdámon, hogy alig várja, hogy tovább menjenek... És az ital, egyre több és több... De Marbachot legalább fényképezte, videózta, akkor még érdekelte ez... Nem tudtam, hogy ennél is rosszabb állapotba kerül... Költözés lett a vége, de a munkahelye ugyanaz a büdös maradt, egy nagy helység mindenfajta olajszagú, füstös mozgó géppel, be se mertem menni. És utaztunk minden nap, és eljött az első hétvége, amikor más irányba mentünk, kiszálltunk, és a gazdám egy ismerősen csengő nevet említett... Stuttgart. Egy park, kastéllyal, jól kifutottam magam, nagy szabad tér volt, füst és autók nélkül, majd jött a következő park, és a szagok...

– Mi van veled, Farkas?! Mitől hülyültél így meg, naa? Hova vezetsz... Letéped a nadrágom, vagy kiszakítod, oké, megyek már, nem tudok annyit futni mint te, jóóó, gyerünk lassan, odaérünk úgy is, érted? Eez az, na látod! Valahova vezetni akarsz, oké, értem. Csak akkor az azt is jelenti, hogy ismered a várost. Stuttgarti lennél? Du bist ein Stuttgarter? Aazta! Haza akarsz menni, sőt: haza TUDSZ menni. Guten Tag, bitte, diese Hund sucht seine eigentümer... Was? Ausziehen? Aber wo... unbekannte Adresse? Andere Stadt? Welche? Nein, kann nicht ihre Briefen mitnehmen, ich kenne ihr nicht... Jajj, Farkas, nyomukat vesztettük. Még városnevünk sincs... Gyere, haver! Pforzheimben hagytak, ugye? Vonattal utaztak el... Ne szűkölj már, bazdmeg, elbőgöm magam rögtön. A kurva életbe, Farkas, most mit hisznek rólam az emberek az utcán?... Gyere, hazamegyünk, jó? Oda, Feuerbachba, ahová valók vagyunk, a haveromhoz, aki beenged...

Valamijét elveszthette, a kukában turkált utána nagyon idegesen, nem tudtam felébreszteni, otthon maradt, még többet ivott... Semmiben sem hallgatott rám, tévelygett, még akkor is, amikor hazautazott szabadságra, mondta nekem. Ha nem vagyok vele, nem éri el a buszt, biztosan, betévedt Bad Canstattba, szerencsére el tudtam vinni a pályaudvarra, a helyi vonalakon sokat utaztam már. Mi lehet az ő baja? Nem mondja el, pedig tudja, hogy megérteném. Érzek rajta olyan szomorúságot minden nap, mint amikor rájöttünk, hogy engem szándékosan hagytak a pforzheimi pályaudvaron. Az új otthona a munkahelye volt. Ezt nem értettem, és oda soha nem mentem be, elég volt az ajtóból megérezni a szagot..., dögszag, állatorvos... Fujj, nincs esély, hogy oda belépjek. Amikor kiült először füstölni, meg inni, elvezettem, megmutattam neki, hol lakok. Nyár volt, a folyópart épp jól jött, és szerintem tetszik majd neki. Ismét elkezdett fényképezni, videózni, és a kütyüjével sokat játszani, majd ugyanabba sokat beszélni is... Ennek az érzésnek a szagát ismerem... Ez az illat vette körül a gazdáimat, ha egymáshoz értek... Persze jöttek az új városok, Frankfurt am Main, ahol egy kedves nő fogadta, és miután beszélt rólam, rábólintott, hogy vele alhatok. Csendesek voltak, nézték azt az eszközt, beszélgettek, főztek, de nem aludtak együtt, mint a volt gazdáim, elvonult gazdám is, az a nő is más-más szobába, pedig emlékszem még kölyökkoromból, hogy hányszor tessékelt ki a gazdám a szobájukból, amikor együtt aludtak... Pedig olyan jó meleg volt, és az illatuk... Azt most nem érzem. Tovább is mentünk, csak két napot voltunk, vissza a munkahelyére, ahol nekem egy új otthont emlegetett, és egy településnevet, elmagyarázta németül, hogy ott fogunk lakni. Még mindig nem értem, hogy nem tudja felfogni, hogy értem, amit beszél... Házam lett, a kollégái hozták nekem, más kutya szaga volt benne, jeleztem neki többször is, hogy büdös, hát, mint mindig, háromszor kell neki újra jelezni, annyira nem érti meg, mit akarok közölni vele. Értem, igen itt fogunk lakni, ez Rielingshausen, ő fent az emeleten, ne menjek be, ha látnak mások, okés. Végül is saját házam lett, neki meg, azt hiszem, otthona, úgy értettem. Talán megnyugszik végre.

– Mit csinálsz te ott kint az esőben, Farkas? Teljesen el vagy ázva, a franc vigye el, le kell mennem érted? Ne már, gyere fel! Mit nézel? Jaaj, most elázik a cigim, míg felhozlak... – Na-na, nem a ruháimat, kaput machen! Gyere, kapsz egy törölközőt, és tessék itt lenni a radiátornál, bekapcsolom maximumra... Bőrig átáztál, diló... Gyeere, ok, itt vagyok veled, csak most csinálok még egy cigit, és kifüstölök az ablakon, jó, itt vagyok, neee gyere már utánam, maradj a melegen, na... Most mi nem tetszik? A szag? Vagy a zene? Na próbáljuk ki... Iggen, a zene, okés, keresek nyugisabbat. Egyáltalán milyen zenét szeret egy kutya, bocs, pontosabban egy Farkas? – Nézzük például Bachot... Na, bejött? Okés, melegedjünk Bach mellett... Perfekt? Oder etwas anderes? Mozart? Mi van Farkas? A gazdáid is hallgatták? Jujj, bocs a csörgetésért, Kati hív. Tudod, Mein Schatz…

Mein Schatz...., és az ami abból a két fekete dobozból szólt, majd egy arcszerű mozgó kép azon a gépen..., mint kölyökkoromban, amikor Schatzi beszélt egy ilyen sík kütyüről... Egy kellemes, nagyon kellemes hang, odabújtam én is a képernyő elé, és Schatzi beszélt hozzám is... Akkor még nem értettem, mit mond. Sötét lett, beszélt, beszélt, és mindkettőnknek olyan jól esett. És a gazdám egyszercsak elaludt. Elaltatta Schatzi. Mint kölyökkoromban, és most is én maradtam ébren, és Schatzi beszélt hozzám. Mondta, hogy vigyázzak a gazdámra. Németül beszélt, persze tájszólással, de érthetően. Reggel ne engedjem, hogy italt vegyen, ha kell, harapjam meg inkább. És mondtam neki, hogy nem szabad megharapnom, a gazdám, a vezérem. És ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy ért engem. A gazdám nem értette soha, mit mondok, Schatzi pedig igen... Nem baj, el tudok mondani neki mindent, ő meg a gazdámnak, úgyis olyan sokat beszélgetnek, Schatzi, bocsi, Kati, mondd, mit tegyek, amit megtehetek? És mesélt sokat, vigyem fotózni, keressek neki szép helyeket, mondta, hogy tudja, hogy kivittem a Neckarhoz, míg a munkahelyén van, keressek neki folyót, erdőt, azt ami szép, és vigyem, hadd fáradjon ki, hadd aludjon, amikor hazaér, és vigyázzak az álmára, ne legyen nyitva az ablak, legyen fűtés, és kapcsoljam ki azt, amin most látom..., de én nem tudom kikapcsolni, nincs kezem... Mondta, hogy nem nekem kell kikapcsolni, hanem neki, bírjam rá, hogy tegye meg, majd segít nekem, hogy a gazdám megértsen... Elutazik, szabadságra megy, mondta. Megmutatta, hogyan, és mikor tudok bemenni a szobájába, beosonni csendben..., hajnalban, amikor a kollégái készülnek elmenni, és nyitva hagyják az ajtót, csak felosonok a lépcsőn, az ajtaját ki tudom nyitni, csukjam is be, de csendben... Meleg lesz, és ott a törülközőm.

Én inkább Marbachban éltem, főleg a parkban, de egyszer nagyon csúnyán eláztam, fellopóztam a buszra, tudtam már, Rielingshausen, hallgattam a bemondót, lelopóztam és vártam, hogy reggel legyen, hogy be tudjak osonni a szobájába. Van egy kütyüje, amit állandóan nyomogat, és meglepő módon ott hagyta a szobájában, és egyszercsak a kütyü elkezdett valami undorító hangot kelteni, rá is mancsoltam, és akkor hallottam meg a hangjukat... Schatzi mondta, hogy épp engem akartak felhívni, hogy vagyok, már sokszor próbálták. Mondtam nekik, hogy jóllaktam, és nagyon jó meleg van itt a szobában... És Schatzi még sokat beszélt, a gazdám is, kérdezte, minden rendben van-e? Tudok kiosonni, bejönni? Üzentem neki, hogy ne aggódjon. Nem látom jól azt, amiről beszélnek, de úgy tűnt, hogy gazdám simogatja Schatzit, de hát a hangja is elárulta... Mennyire más most... Mondtam Schatzinak, hogy engem zavar ez a kütyü, köszönöm hogy hívtak, de ne hívjanak ismét, számolni tudom a napokat, hogy mikor jön a gazdám vissza, nyugtassa meg, itt várom majd, a szobájában... És vigyázzon rá, és jöjjön ő is. És addig pofoztam a kütyüt, míg végül elhallgatott. Helyes. Én eleget tudtam meg, ők pedig hadd örüljenek. Ami engem illet, hazaértem, tudom és érzem...

Rielingshausen, 2018. december 2.

* (Esti Kornél: A téren; Bodor Áron Tamás szövege)