Tóbiás Krisztián
Kicsi gyíkocskák napoznak a lövészárokban (1999–2001)
– naplóregény-részletek

„Mindenki megkísérli
hogy átbújjon a tű fokán
de egyik sem született tevének”
Kassák Lajos

„mindegy […] akár itt Amerikában
éhen, akár ott egy golyó által meghalni”
Koszta Márton

„Mert mi emberek: a történeteink vagyunk, a történeteket pedig el kell mesélni.”
Odo Marquard

És istenüket nem tudák másképen szeretni, hanem ha keresztre feszíték az embert!
Nietzsche Frigyes

Reggelre hatalmasra duzzadtak a füleim. Centis hólyagok, érintésre kifakadnak, arcomon, nyakamon csordogál a genny. Felöltözök, megborotválkozok, a bakancsomról letörlöm a port (este, lefekvés előtt kisuvickoltam). A sorakozón jelentkezem, orvoshoz kell mennem. Minek? A fülem miatt. Majd elmúlik. És ha fertőző? Ha holnapra az egész század úgy fog kinézni, mintha Plinius természetrajzából mászott volna elő? Pliniust nem ismerik, a Chonchónt* már meg sem említem. Esetleg Dumbo? Disney rajzfilmeket hátha… Na menj! Az orvosi rendelőben sok szomorú fejű figura. Kb. háromnegyede szimuláns, de kollegiálisan sajnáljuk egymást, szomorúan nézünk egymásra, beszélgetünk, mindenki elmondja, mije fáj, megértjük, elhisszük, sajnáljuk. 365 nap. A lehetőségeket ki kell használni. Ez is egy opció. A sor gyorsan halad. Átlag 3 perc egy vizsgálat. Belépek. A szokásos orvosi szoba. Fehér falak, olcsó padlólapok, fémasztal, rajta mindenféle műszer, eszköz, kínzószerszám. Fekete hajú, vidám, kreol doki, akcentusából ítélve a bosnyák határ környékéről való, nézi a kórlapomat. Hé, Zoltán, gyere csak, itt egy magyar. A szomszéd szobából kilép egy kopaszodó, tőlem alig néhány évvel idősebb srác. Mosolyog, mintha magánrendelésre jöttem volna. Hát te honnan kerültél ide? Csókáról. Hát akkor isten hozott itt minálunk, a lehető legjobb helyen vagy. Felmentést akarsz? Nem, csak a fülem… Aha, látom. Majd elmúlik. Fáj? Egy kicsit. Akkor kapsz beutalót a katonakórházba egy hétre, és majd elmúlik. Délután én is ott leszek, majd viszek sört. Kezembe nyomja a papírcetlit, rajta az orvosok megszokott szabadkőműves kalligráfiái. Add oda a kapitányodnak, és szedd össze a cuccod. A kórház a laktanyán kívül van, a városban. Ha van civil ruhád… Nincs. Akkor majd szerzünk. A kapitány benn ül az irodájában. Állandóan benn ül. Kapott irodát és látá, hogy ez így jó. Jó, hogy van egy meleg iroda, délelőtt még úgyis fagy. Bekopogok, benyitok, kezébe adom a beutalót, elvörösödik. Kórház? Aha. Miért is? A fülem. Majd délután. A többiek kinn szarrá izzadják magukat, te meg kórházba akarsz menni. Én nem akarok, de… Na jelentkezz a konyhán, aztán majd délután meglátjuk. Lelépni! A konyha hátsó bejáratánál a maradék ételt öntik hordókba. Valaki majd jön és elviszi az állatoknak. Ilyet már láttam otthon is. Amikor nincs repeta a menzán, valahol, egy közeli ólban elégedetten mosolyognak a disznók. Az első tisztnél, akit meglátok, jelentkezem. Ide küldtek. És miért? A fülem miatt, orvosnál voltam, délután megyek a kórházba. Na jó, menj és segíts a többieknek. És mi van, ha fertőző? Az nem baj? Mi? Fertőző? Az. Lehet. Szinte biztos. Na takarodj innen. Hova? Az nekem mindegy, de húzz el innen. A kultúrházba mentem, befeküdtem a színpad vörös bársonyfüggönye mögé és aludtam délig. Ebéd után ismét kopogok a kapitány ajtaján. Igen. Benyitok. Mehetek? Hova? A kórházba. Minek? A fülem, itt a beutalóm, lehet, hogy fertőző. Ez a fertőző duma már egyszer bevált. Tömegben mindenki fél, mit fél, retteg a fertőzésektől. Evakuálás, karantén, egyebek, pestis(!). Na tünés, de aztán várunk vissza. Kinyitom az ajtót, háttérben hallom, a kapitány röhög. Dumbo.

▼▼▼

Néhány hónaposan elkaptam valami nyavalyát, és kórházba kerültem. Állítólag egyfolytában sírtam (még a cumimat is elvették). Naponta jöttek látogatni, néztek az üvegablak mögött, hogy kapálódzok, hogy próbálom elérni, megkaparintani azt a valamit, amit az újszülöttek, csecsemők oly nagy igyekezettel próbálnak, talán a fényt, vagy a hangot, vagy a plafon felé nyújtózkodva egyszerűen csak a végtelent igyekeznek tenyerükbe szorítani. Bátyám minden nap cipelte a ruhámat, hátha hazaengednek. Nem engedtek. Sírt ő is. Mikor szabadultam, anyám szerint fülig ért a szám, mint a fecskének. Ha ezt meséli, mindig elérzékenyül. Meg kellene néznem egyszer egy fecske száját, csőrét, fülét. Ez utóbbival alighanem gond lesz. Meglehetősen nehéz beazonosítani a fecske fülének helyét, térbeli, koordinátarendszerbeni elhelyezkedését. Mégsem kopaszthatok meg egy fecskét. Szeretjük, szép, inkább elhiszem csak úgy látatlanban. Mert hinni kell valamiben, még itt is, hinni istenben, hazában, szabadságban, hinni, hogy van a fecskének füle, épp ott, ahová képzeljük, és hall mindent, és mosolyog, és fülig ér a szája. Huszon-néhány év után ismét kórház. Az ágyam az ablak mellett. Este az utcai lámpa fényénél is lehet olvasni. A teljesség felé. Weöres Sanyi. „A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni. Minden katonai fegyvernemnek azt kell énekelni magáról, hogy ő a legkülönb, anélkül hogy bárki elhinné; minden állampolgárnak azt kell vallani az államfőről, hogy bölcs, hős, jótevő, anélkül, hogy bárki elhinné; és így tovább.” Feltétlenül elfogadtatni. Működik? Da.** Istenem, ezt Sanyi negyvennégyben írta, most kétezer van. Fog itt valamikor valami is változni? Lehet, megvárom itt az ágyban, hogy változzon, reggel felkelek, este lefekszem, és addig nem csinálok semmit, amíg meg nem változik minden. Kössenek infúzióra, dupla adagot és jóccakát. Akkor sem fog. Az egyetlen, nem változás, de legalább változatosság a fődoki. A fődoki, aki egyszemélyben katonatiszt és egy gyönyörű nő. Ahogy belép, néhány percre mennyei glória fénye tölti be a kórtermet, mindenki meggyógyul. Átmenetileg. Csak múló egészség kérem, nem fáj, csak kellemetlen. Gyógyít még a látványával is. Paranormális jelenség ő itt, a nyers militáriában, ha nem őt bámulnánk, talán észrevennénk, hogy, mint mellén a fehér orvosi köpeny, még az éjjeliszekrényen heverő kanalak is lágy ívben meggörbülnek néhány pillanatra. Mikor vizitelni jön, fekete, hullámos haján gellert*** vet a reggeli nap sugara.

▼▼▼

A Stojadin keresztnév. A Zastava 101-es autó beceneve is (101 szerbül sto jedan), majd elhagyva a századost, tizedest (jó is lenne), marad az 1, a szerb jedan, ami viszont hasonlóan a magyar „kampó”-hoz, a szláv nyelvterületen „kec”-ként becézendő. Az egyecske. Így lett Stojadin barátunkból Kec. Kec betegápoló. Kicsit alacsonyabb nálam, szemüveges, ami számomra mellékes tényező (számára nem, nélküle vak), és szereti a bő ruhákat, ami viszont számomra nem mellékes tényező (számára igen, vagy nem). A nadrág, mint a Jefferson Airplane énekesnőjének a woodstocki fesztiválon, a bokám fölött harangozik, de akkor is, civil ruha, személyi igazolványom a zsebemben (Kec zsebében, nadrágjában, rajtam), így nem állíthatnak meg a katonarendőrök. Nemrég még együtt járőröztek, egy katonarendőr, egy civil rendőr,**** felkészülve minden lehetőségre, elszántan, nincs átverés, a hatóságot nem lehet átverni, de a megszorítások… Most, ha katonarendőr megállít, szig-et villantok, és már mehetek is tovább. A civil meg nem állít meg, békésen ül a kávézó teraszán, úgy is ott az a hülye katonarendőr, no para. Valjevo unalmas. Néhány kávézó, bolt és ennyi. Meg a Kolubara. Inkább csak azért jó civilben járni az utcákat, mert egyébként tilos lenne. A szabadság friss fuvallata miatt. Ahogy belekap a nullásra nyírt hajunkba, simogatja fejbőrünket, mintha anyánk simogatná, semmi baj kicsi fiam, majd elmúlik ez is. Néhány kör a belvárosban és már megyek is vissza a kórház megnyugtató, klórszagú labirintusába. Viszek sört, és Kec-cel az orvosiban szikék és lélegeztetőgépek között iszogatunk, beszélgetünk, boncolgatjuk (szikék) az élet (lélegeztetőgépek) nagy dolgait, hátha letelik, hátha gyorsan, amíg van mondandónk.

▼▼▼

A kórházból visszaérve a szekrényemet feltörve találtam. A ruhám, felszerelésem nagy részét ellopták. Még a használt zoknikat, alsóneműket is. Van egy pont, ahol átértékelődnek, fejtetőre állnak az elvek. Átesik a ló a kínai nagy falon ( 長城 – Csang cseng). Jin-yang. A van magában hordozza a nincset, a birtoklás az elvesztést. Én meg túl töményen olvasom A teljesség felét. Feltörték a szekrényemet. Ha jelentem, az én zsoldomból vonják le a kárt, ha nem, ellenőrzéskor úgyis kiderül. Egyetlen megoldás, visszalopni. Mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal, / ha jő az éj?***** Kicsi gyíkocska lopni indul. Kúszik a kövön. Fényes pikkelyei épp csak éllel érintik, koccannak a fényes padlóhoz. Csend van. Egy-egy horkantás, szuszogás, sóhajtás és persze a holdfény. Ha most verset írnék, talán el lehetne játszani az ablaküvegen hangtalanul keresztülfúródó holdsugárral, ahogy megpattan, irányt vált, gellert vet (ezt már használtam nemrég, más kontextusban) a gyíkocska szivárványpikkelyén, de ez most nem vers, így egyszerűen csak telihold van. Kicsi gyíkocska kúszik, ágyak között-előtt-alatt, megáll, dermed, óvatosan körülnéz, les, hol egy nyitott szekrény, hol egy rohamcsomag. Ha már idáig jutottunk, legyünk úriemberek, bontatlan csomag zoknik, alsóneműk. Nem adjuk alább! A reggeli ellenőrzéskor már csak azt kell jelentenem, hogy elromlott a zár.

* A Chonchón olyan, akár egy emberfej; irdatlan nagy fülét szárnyként használja, amikor sötét éjszakákon repülni indul. Állítólag minden varázserővel rendelkezik. Veszedelmes jószág, ha bántalmazzák; sok-sok fabula szól róla. (Jorge Luis Borges: Képzelt lények könyve)
** Szerb: Igen
*** Uri Geller csak áthallás ebben az esetben, de találó.
**** Van egy vicc: Miért járnak a rendőrök mindig párban?
***** Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben