Vasagyi Mária: Cézár XI.
„atölié üvegezett fenesztrái mögött”
(Részlet)

Kirúgatásom után minden tervem fuccsba ment, mármint ami továbbképzésemet illeti valamely, a Paulusz mester műhelyénél is jobb hírű ágostai drukkerájban. Ábrándjaimban a Szent Ulrih és Afra klastrom nyomdája járt élen, nemcsak a mesterek szakmai kiválósága miatt, hanem mert a kiugrott szerzetesek és más beavatottak szerint ott a város legműveltebb egyedei társaságában fűzhettem volna mélyenszántó gondolataimat. Hamarost azonban, hogy tudomást szerzék a klastrom roppant kegyetlen munkásegyed-skartolásairól, melyekre százegy példát is fölhoztak a kiugrottak, figyelmem egyre inkább a humanista Sönszperger Johan nyomdája felé fordult, hol is évekkel később, midőn már homlokegyenest más hivatás szépségeit abajgatta burjánzó fantáziám, szóval hol azokban a nagyszerű időkben majdan Miksa császár imádságoskönyvét és az életének hősi momentumait emlékszentesítő Vájszkunigot nyomtatják, oda húzott szívem-lelkem, hogy tágítsam szem- és szellemhatáromat a nyomdához ikerpárként illeszkedő atölié üvegezett fenesztrái mögött, vagy ha másért nem, bekandikáljak a legnagyobb málerek világába. És micsoda kiváltság, hogy a közelükbe szerencsültem! Mit mondjak, Kranah és Burgmair metszetei még Paulusz mester oktató jellegű leírásának hallatán minden korábbi műélményemet leüberelték, ráadásul az a mendemonda járta, hogy valahányszor megszakítja velencei útját, ama officína maró párájába tér be a Füvész, barátai ezzel a melléknévvel illették, Pöllerman, akinek képzeletét a gyim-gyom és a kerti virágok külleme és üzenete ugyanúgy fölcsigázza, mint a királyok gloriózus cselekedetei és a haláltáncosok ugrabugrálása. Ajtósi Dűrer. Mit mondasz, Dűrer?, vág közbe és azonmód bemutatkozik egy festő, teljes neve Kazimir Szeverinovics Málevics, ki, mint tudomásunkra hozta, a huszadik század harmincötödik májusának tizenötödik napja óta lakozik a Semmiben. Igen, Dűrer, de hagyjátok már végigvezetni a memézisem, mi a frászért szakítjátok folyton félbe?, csak mert Gilgamesről mást fabuláltam, mint a kőtáblák libráriusai?, kikérem magamnak!, sértődék meg. Nono, hasít villongásunkba Mnumba, másként Habolu, az Afrika szívében ötszáz évvel Krisztusunk előtt élt maszkmester, vagyis álorcafestő, színek és vonalak szimulációs alkalmazásának nagymestere, mániákus alkotó, és megjátssza a bírát, aki a kollégák legnagyobbjait illető tisztelettel viseltetik Kazimir úr emlényei, csakúgy, mint a Semmi valamely távoli csücskébe – ha ugyan van csücske a Tértelenségnek – vetődött Ajtósi hallomásból ismert rézkarcai iránt. És Kazimir Szeverinovics Málevics, a fabula ráza majsztere, ki ugyancsak mániákus, de ellentétben Mnumba Haboluval hagyománytagadó kreátor, azonnal kapott a szón, s a maga tárgynélküli tiltott, majd rettenetes hatású világáról némált, Málevics, mint afféle bőbeszédű magányos úgy istenigazából nekilendült, tudjátok-e milyen érzés OTT össze-vissza lebegni egy irreális térben?, vérködös világban fehér alapon fekete kör lenni?, vagy fekete kereszt?, netán fehér alapon fehér négyzet?, cilinderes úriemberként logikátlanságban ténferegni Moszkva anti-egén?, el tudjátok-e képzelni az oda nem illő idegen elveszettségét?, ahol semmi szó, semmi magasabb rendű forma, semmi reláció, csak önmagam vagyok?, ó, Sosztákovics pajtás, elvtárspukkasztó művészek művésze, ki élesre húzott kötélen táncoltál minden világok fölött, bárcsak ITT is melléd sodorna az ár, zeneíró sorstárs, Dmitrij...Irrealitás?, léttelen lét?, a Délvidéken őshonos nemzettestünk alig kétszázezer lelke a huszonegyedik század második évtizedében a sem itt, sem ott létezés irrealiatásában és a hontalanná válás valóságában teng-leng, tudjátok-e, mit tett velünk Trianon?, próbál bekapcsolódni valami ingerült íróféle, férfi-e vagy nő, mindegy, nevét nem értettem, csak azt, hogy irkász, és megint az a Délvidék, némálnak bele a tájékozatlanok, földrajzi fogalom, vagy ahol a nap szakadatlan delel s folyómedret, kútmélyt is repedősre szikkaszt, a nyavalya tudja, és ez a másik, a Trianon, talán diktátor vagy város neve, így, némálva is félelmetes...De a társaság dumáját ismét a vörösök feketelistáján szereplő szovjetorosz festő uralja – mint mások emlényeiből megtudtam, a világ megcsömörlött arsz pingendijében eladdig szunnyadó elemek kiszabadítója volt: ecsete nyomán, mint kőkemény kokonból a lárva, visszatarthatatlanul fölszínre tört a szupremusz, a legtökéletesebb, s a festői alkotószellemet azóta is markában tartja –, szóval Kazimir Szeverinovics Málevics viszi a szót: amiről némálok, az egészen más, olvastam valahol, hogy a történelem félálom, de én fütyülök rá és fütyülök a Téridőre, fuj, undorító az az örök változás, ami OTT a szépséget és a tisztaságot elfödi!, hová lett OTT a szabadság?, a Végtelent kell megalkotni, a Végtelent!, és belecsimpaszkodni!, csüngeni rajta, kör vagy négyzet lenni tiszta világban, ahol nincs testi szükséglet és prakticizmus és célszerűség, s a Végtelent nem kapja össze a tudat, mint állott tejet a rontó parány, hanem szabadon futos benne az érzékeny én...Levitáció!, üres kitaláció!, kottyol bele emlényével Zászló Adorján tanár, a diákok réme, mint bevallotta, szigora a szadizmust súrolta, s ímígy folytatja: intő példaként említem, Sekszpír Pukja és Bácsországban egy-két írónk Nyútn elméletére fittyet hány, s a földtől elrugaszkodva lesi és mint valami futballmeccset közvetíti, mi van odalenn, hát nem röhejes?, ez a leselkedő realizmus..., csakhogy Kazimir Málevics nem hagyja magát, oda sem figyel, memézise továbbra is tökéletes: ismerd föl az örök értéket és fessed meg!, akkor is, ha ezért magadra maradsz!, tiszta formákkal és színekkel fessed!, emelkedj az anyagi világ fölé!, ez az egyedüli út az ideális harmóniához!, az abszolútumhoz!, ha a világ a gyakorlati életben elfogadta volna elméletem, nem lenne háború és érdekütközés, hanem boldog szabadság az örök értékek szellemében, barátaim, mint bizonyára ti is tapasztaltátok, a szűkös földi világban nincs boldogság és szabadság, a Világmindenségben sehol sincs, hanem csakis ITT, a Nihilben, ahol a tiszta emlékezet..., Platón is örök és változatlan ideákról...Szokrátész meg..., és elhalóban Málevics némálása, fölösleges volt szaporítanod a szót, kedves Kazimir, kotyogok bele kérdezetlen, közismert, hogy a Semmi a Világon kívül van, minden világokon kívül, ennélfogva ITT csupán emlékekben él – de él! – az általad szennyesnek ítélt földi lét...Folytatnám, de megint nem hagynak békén, Dűrert! Dűrert!, róla fámázz!, kötnek belém többen is, köztük az afrikai Mnumba maszkmester és Filippusz Morénó festegető spanyol kispap, az inkvizíció legkezdetén máglyára került renegát, s mivel kérésüket parancsnak tekintem, augszburgi éveimhez visszahajolni kényteleníttetek.