Vasagyi Mária: Cézár XII.
„Csak a nemlétezőben létező”
(Részlet)

Förtelmesen bűzlött az utcákon az ürülék és a szemét, gyilkos légyrajok lepték a várost, zöldek és sárgák, támadásuk a helyi mendemondában elevenen élő hunokéval vetekedett. Ratdolt Erhardt mester virágmetszeteire is rátelepedtek, és beköpték a reneszánsz szirmok cizelláit, be az asztronómusok könyveit a visszhangos raktár polcán, légyszar pöttyözte az asztalon felejtett nagyszerű velencei arabeszk-másolatok százát, félő volt, hogy fölismerhetetlenné torzítja mindet. Penetráns szagú barna lével tisztítottam a csillagászati könyvek födelét, belelapoznom tiltva. Szakmabeli elszegődésem itt is reménytelen vagyon, mint rossz hírem miatt városszerte, ennek dacára – avanzsálás reményében – a legundorítóbb munkákat is elvállaltam a nagynevű műhelyben. Légyirtás, klotyómosás. Árkushajtogatás, mázsás kötegek cipelése a papírmalomból. Világossá vált: derékba törte életemet az éhetetlenség. Hajnalugró mamó! Fölnevelőcském! Vajha enyémhez simulna némálásod, ahogyan dúdolásod fonódott cérnahangú énekemmel! Hiába ragadtattad szájamba, miként védekezzem, belém ült a sátán. Kemény pornográfiával cifráztam bibliáját. Ömlött a mani, hozzá tapadt szívem-lelkem, s midőn happolásom zabolátlanná vált, mit mondjak, a csúcshoz közel ért a vaterló. Így történt, hogy sorsomat elbaltázám. Ennyi. Dáriusz Klétusz! Fényes liliomszál! Jelezd, ha gyónásom memézisedhez ér! Hogy nem utáltál meg a piszkos munkámért. Erősítsd meg: a hatalmasok gaztetteihez képest vétségem bolhafing. Lettem volna hadvezér, fáraó vagy császár s vérontói passzióm gyümölcseként birodalmam nőttön nőtt volna – ne hanyagold a szajré említését, mit a nyalizókkal megosztani szokás! –, lettem volna egyszerre hétfelé gondoló Bonaparte, vagy langymosoly monstrum Viszarionovics, hegymászó Hannibál, fogkefebajusz Adolf, avagy kicsiben: szelíd szerbek szépséges Sztálinja, sáskabél népvezér Milosfi, vagy emancipuncija, hóvirágos Békelány, a véres manival megfutó rapax, és tovább minimalizálva: hatalmi tébolytól szenvedő, hiénázó Seggszáj, netán nála is kisebb: nyáját rossz legelőn terelgető s a javakat lenyúló meg hát juhász valahol Közép-Ázsia pusztáin, nos, ha effajta figura lettem volna! Egy nyomdászinas telhetetlensége a szóban forgó bagázséhoz mégsem mérhető, nyugtatnál. Hogy cselekedetem egy kis rakoncátlanság volt csupán. Nulla rebellió. Amidőn a plebszből csak úgy, per hecc, pillanatra fölüti fejét valaki. Azután visszahull a közönybe. Meg hogy senkit meg nem öltem, csak piacra dobtam egy kelendő árut...Nincs válasz. Dáriuszom ki tudja, merre ontja memézisét. Újabb haverok memóriájából árad a néma beszéd, s az enyém belevész, akárha OTT a Világmindenség zajába cincogna egy hőscincér. Cincérnyelven. Identitása megnyilvánulásának legfontosabb szellemi eszközén. Barátaim a Semmi árján! Bizonyítást nyer, de igazán, hogy a nyelv ITT csupán fölösleges foglalata volna a közlésnek – mint tapasztaljátok, nyelvek helyett ósz mutummal közlekedünk, mely egymás némálásából átvett, önálló, netántán idegennek tűnő jelentéstartalmi egységekkel bővelkedik –, memézisünk fácitja a gondolat és az értelem. És ha még nem tudnátok, ezért van, hogy legsötétebb titkaink és összes takargatni valónk szétnémálásával ITT minden határ elszűnik közöttünk. Ez lenne az abszolút szabadság? A Málevics maesztró megálmodta Libertász? Az OTT hiába vágyott? Tehát a csak a nemlétezőben létező? A nihilszunt-lények, a nincsek öncélú szabadsága? De szabadságnak nevezhető-e semmijárásra ítéltetésünk kényszerű állapota? A folytonos emlékezésre muszájítottság?

Te meg mit keresel itt?, visszhangzott a raktár, és elejtettem a légycsapót. A Füvész állt az ajtóban – hóna alatt téka, rajta írás: tod im drukkeráj –, mit bámulsz, rivallt rám, nem harapok, szedd a sátorfád, irány a rét! Csakhogy nem a városszél felé vitt lábunk, hanem Johann Sönszperger könyvnyomtató műhelyébe, annak is atöliéjébe, ahol kiterített rézmetszetei között Lukasz Kranah éppen kolbászt reggelizett, s hogy észrevett, szájában megállt a falat – bicskája fekete nyele nagyot koppant az asztalon, akár a falhoz csapódó csíkbogár –, vééée!, jajdult föl drabális termetem láttán, forgatta apró madárszemeit, mint akit hidegrázás kerülget, szánalmas látvány volt, rá is szólt a Füvész – kalauzom abban a másféle világban, Virgilem, útmutatóm, csalhatatlan duksz – , és egy kisebb terembe vezetett, érdekel-e a cirkalommal és léniával szerkesztés, a vonalak, síkok, téridomok birodalma?, szegezte mellemnek a kérdést, hümmögtem, mint a rossz diák, kár, folytatta a művészet korifeusa, túl sok munkát vállaltam, elkelne egy komoly segédlet, az inasom olajra lépett, különben is mindent elbetlizett, de ha nem, hát nem...De igen, érdekel, vágtam közbe a potomember lelkesedésével. Akkor hát holnap eljössz... Szívrepesve gyúltam rá: meghallgattatott fohászom a pünkösdi misén, midőn sorsom jobbra fordulásáért esedeztem az Egyhez, az egyedüli Vanhoz a Világmindenségben és azon is túl, akinek érintését én, a nincs, mellkasomban válaszként még a templomban azonnal megéreztem.