Gergely Tamás
Boca do Inferno
(Rémálmaim)

A portugáliai Cascais közelében van egy Pokol kapujának elnevezett képződmény, portugálul Boca do Inferno. Zord szikla, formátlan kő, ahogy a láva megszilárdult többszáz négyzetméteren, és hát tenger, amíg a szem ellát.

Oda buszoztatják a turistákat, mert jól hangzik, ugye, minden, ami a Poklot asszociálja. Van valami az emberekben, ami vonzóvá teszi számukra a rettenetet.

Mentünk mi is, néztük a Poklot és néztük az óceánt. Az Európa legnyugatibb fokát jelentő sziklaképződménytől visszafele jövet szemem kereste a könnyebb, rövidebb utat. Akkor történt, hogy – mert az ösvény lejtett –, meglódultam, s hát nagyon kellett vigyáznom, hogy le ne essem, a formátlan sziklák ne sebezzék meg a testem.

Szemüvegem úgynevezett progresszív, vagyis a lencse felső része a távollátásban segít, a vékonyabb alsóval olvasok. No de, ha a lábam alá akarok nézni, az alsóval nézek, néznék, az viszont, mert a lábamig a távolság egy méter hetven centi, homályos képet ad.

Homályos a kép tehát, azonkívül újabban, mert öregszem, gyakran telik meg könnyel a szemem. A könny tovább nehezíti a látásom, mert duplán homályos lesz, amit látok, vagyis amit már alig látok.

Láttam körülbelül, merre visz az ösvény, tapasztaltam a barnás-feketés szikladarabokat, lábam elé nem láttam tisztán, s hogy a talpam miképpen fekszik az ösvényen. A talaj amúgy is lejtett, hát a rosszullátás következményeként úgy tettem meg néhány lépést, ahogy a részeg ember lődörög. Még mintha lőtte volna fel a talaj a talpam, amikor a lábam rá visszaesett, nem simult puhán, hanem újra a levegőbe emelkedett.

Egyensúlyom megtartására összpontosítottam minden erőm. Közben féltem. Hogy elvágódom, hogy eltöröm a lábam szabadságunknak mindjárt az elején. Ráadásul idegenben – portugálul nem tudok, angolul is éppen csak.

Végül nem történt baj, leállítottam a testem, az aszfaltra épségben kijutottam, de a kép, a lődörgés gyakran előjön. Újabban olyan kérdéseket asszociál, hogy ilyen bizonytalan a járása a világnak ma, mint az enyém volt Boca do Infernóban. Homályos minden vagy majdnem minden. A régi biztonság, a viszonylagos, odavan. Amerikát egy őrült, a világot egy új világelső igazgatja, legalábbis fitogtatja izmait, Kína. Pusztít a koronavírus, s annak leple alatt az erőskezű politikus bitangok a zavarosban halásznak. S nemcsak „a világban”, hanem a mi közvetlen közelünkben is, Európában.

Csak el ne veszítsük az egyensúlyt! Félek.