Gergely Tamás
Dvořák
(Rémálmaim)

Dvořák megy a rádióban: stockholmi 2-es, a svéd Bartók – ha még van ilyen, mármint Bartók Rádió a magyar közszolgálatiban. Zsebrádióm fülhallgatója segítségével ömlik a fülembe; nem voltam figyelmes, melyik műve, tragikus hangulat, húros hangszerek „tekerik” bele a fülembe, tudatomba. Körülbelül olyan, mint magyar fülnek a zeneszerző neve: a darabos, ám csendes, szelíd „dvo” után a fültépő „rzs”.

Figyelmes azért nem voltam, mert lefeküdtem, s már félúton az alvásba zuhantam, amikor bekonferálták a művét. A zenét különben azért kapcsolom be, mert ki akarom kapcsolni egyrészt a körülöttem létező valóságot, esetleges zajokat, másrészt kikapcsol az agyam a zenére. Különös, ám nálam ez így működik.

No de ez a dvořáki „nehéz idő ” nem hagy nyugodni, „vihar”, asszociálok még félálomban is: vihar a társadalomban, ami van, vészhelyzet. Mikor lefeküdtem, Mozart ment, majd váltottak. Félálomban egy mozgóképet asszociál az agyam Dvořák zenéjéhez: nagyobb teherautó közeledik, óriási sebességgel, be kellene venni a kanyart, sejtem, érzem, hogy nem tudja, aggódom, szorongok fekhelyemen, félálmomban.

Felismerem a helyet, a bukaresti Dorobanti tér, adott idő szakban annak a közelében laktam, majd később mellette húztam el a 131-essel, alig tér, inkább tenyérnyi terecske két fával, három paddal, átvág rajta a Calea Dorobanti, beletorkollik több kisebb utca, így a Strada Roma. Én a város északi része felől látom félálmomban a helyet, a teherautó vagy a busz (álmomban változik) ellenkező irányból, a Strada Roma felől közelít. Bár látomásomban hiányzik a líceum a Roma és a Dorobanti között. Mindegy.

Bekattan a képbe egy tragikusan feszült pillanat: Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó legendás hírű igazgatója mesélte, hogy egyik este kiment levegőzni, s amikor éppen haladt át a Roma torkolatánál, egy fekete limuzin közelített felé nagy sebességgel. Ilyenen száguldoztak a városban a szekusok (belügyesek) akkoriban. Domokosnak az volt az érzése, hogy őt akarják elütni; ugye, minden lépéséről tudtak. Azt is, hogy éppen a közelben sétál, és bár központi bizottsági tag volt, valójában ki nem mondott ellensége a rezsimnek.

Legalább négy húros hangszer borzolja az idegeket a fülemben, rendkívül nehéz a hangulat.

Domokos Gézának sikerült elugrania a kocsi elől, a félelem viszont benne rekedt.

Dîmbovita-parti félelem maradt bennem is, magammal hordom. A rádió svéd, mondtam már, vagyis dobbantottam – a szekus limuzinok birodalma helyett a viszonylag csendes skandináv országot választottam, de az emlékeim nem engednek…

Egy szelídebb, csendesebb tétel következik. Mintha Dvořák az én (Bukarest–Stockholm) történetem írta volna meg.

Vagyis az én rémálmom. A következő tételben pedig a nyugalmas létezést a szabad világban.

… és száguld felém egy fekete limuzin.