Gergely Tamás: Rémálmaim
Prága felé

Megírtam a sztorit korábban is, de akkor inkább a humoros oldalára volt kihegyezve a történet. Szóval:
Ötméteres régi Volvónkkal hajtunk ki Pozsonyból, keressük a sztrádát, vagy ami van, országutat Prága felé, s nem találjuk. S nincs ember – már esteledik –, akitől kérdezni lehetne. Végül mégis!

Autóbuszmegálló lehet, két tucatnyi ember áll egy helyben. Az angollal próbálkozunk, de a válasz néma csend. Végül egy jólöltözött középkorú nő kiválik a bolyból, felénk lép, és megkérdi, hogy beszélünk-e franciául?
– Bien sûr, Madame! – tör ki belőlem a hiányos francia tudás fölötti öröm –, merre jutunk el a Prága felé vezető országútig?

És elkezd magyarázni. Busz bármikor jöhet, lábam a pedálon, szóval pár száz méterrel odébb egy hasonló utca merőleges arra, amelyiken mi állunk, majd à gauche, à droite, vagyis balra, jobbra, aztán à gauche, à droite, köszönjük szépen! A buszközönség némán figyeli a párbeszédet, illetve oktatást. Mit gondolnak magukban, hogy svéd rendszámtábla, se csehül, se szlovákul nem beszélnek, de angolul, franciául tudnak, szóval egyesben elindulunk.

Eljutunk a „merőlegesig”, és akkor jön a megvilágosodás, hogy mi a harmadik utcától eltalálunk, de azt, hogy az első kereszteződésnél jobbra vagy balra kell mennünk, nem tudjuk. Nem jegyeztük meg, elfelejtettünk.
A hátamon érzem a kéttucatnyi szempár éles figyelmét, hogy no lám, mit értettek meg ezek a svédek abból, amit a „franciatanárnő” mondott, s a hátam lyukad be. Nemcsak, főleg nem azért, hogy eltévedünk újra, hanem a tanárnőnkért, hogy kiderülhet, hogy semmit sem értettünk meg abból, amit az nekünk mondott.

Rémálmaim egyike, hogy azon a ponton állunk bekapcsolt motorral, ahol a helyes irányt választanunk kell, és nem tudjuk, hogy melyik a helyes irány. Hogy rajtunk röhögnek a buszmegállóban a szlovákok, rajtunk meg… Esetleg milyen kínos lehet az a rajtunk segíteni szándékozó nőnek. Mert mi elhúztunk, de ő maradt. Előállt azzal, hogy ő tud egy világnyelvet, és kiderül, vagy kiderülhet, hogy humbug volt az egész.

Szégyellem magam, felébredek. Fúrom a fejem a teleizzadt párnába, de a történteken változtatni már nem lehet.