Szögi Csaba
Egy gyönyörnek helyébe

Éppen a szemembe sütött a nap, amikor lecsapott rám az égből, de azután nyomban fekete fellegek fedték be a boltozatot. Abban a pillanatban, hogy megérintett, éreztem, menthetetlenül megfogant bennem a jeges világegyetem; a magja eszméletlen!

Egykoron pásztorlány voltam a ragyogó folyómenti legelőn. Tehénpásztor. Majd hirtelen hercegnővé tett valamely sötét átok. Egyszerre a félhold fénylett fel a fejem felett, napbarnított vállam baljára pedig lámpásnak állt be a holdkorong. Láttam még a madarakat szállni az égen, az embereket járni a réten, melynek minden fűszála máig őrzi talpam nyomát. De nem rezeg bennem már semmi sem.

Az angyalok irigylik tőlünk az istenség érintését, mivel ők képtelenek magvait kicsíráztatni, szárba szökkenteni, virágba borítani, gyümölcseit megérlelni. Az angyal csak angyal: felszárnyal, bukik, lezuhan. Ennyi a sorsa. Nem túl változatos. Fényből-égből a fekete semmibe és vissza. Csőpostaszolgálat menny és pokol között.

Napbarnított vállam hóvá változtatta a fellegtorlaszoló, mielőtt mennydörögve belém törölte véreres nyílhegyét, gyöngyházzal bőven fröcsögő vesszejét. Sej, de mikor mind leszakad! Egy gyönyörnek helyébe száz kárhozat akad.

Azután mehettem is, isten hírivel. De iziben. Megmásztam gigászi sziklaormokat. Elszarusodott talpam kegyetlenül csikorgott a köveken. A tépett májú titán erre meg visszazavart a létforgatagba, hogy e széles mellű csillagmadarat tollról tollra végigbiberéljem.

Nosza! Jöttek rám böglyök, darazsak, ászkaférgek és véremet szívó prikulicsok garmadával. Tehén vagy csak, azt mondták. Minden tejed s véred a miénk, húsod meg hadd trágyázza a talajt tenyerünk és talpunk alatt. Ezeken kívül másod amúgy sincs. Szarvad az égbe szorult, patád az agyagba süllyedt menthetetlenül.

De istennek lenni sem lehet könnyű. Ólom a lelke, csend az elméje, éter a teste. Ártó szándék, huss! Legelső fuvallata őt magát is elsodorhatja. Világával mi lesz? Ördög tudja.

Erre engemet szintén istenné tett az istenadta!

Ezetté lettem a szent folyam mentén, tarka borjúból szőke üsző, szőke üszőből keserű keselyű, panaszolkodván keringek körbe az alsó világokban Uziri befáslizott lőcse körül, míg a világ. Óh, kárhozat!

Ugyancsak változnék már vissza égyiptusi istennőből argoszi királylánnyá, a hókarú papnőjének epizódszerepéből visszamigrálnék lassan a Boszporuszon át otthonomba, kurta farkammal elhessegetném hátamról a böglyöket, aztán meg tehénkirálynőből lennék ismét pásztorlány a széles keblű mezőkön.

Ha meg mégis marhaüsző maradnék – akkor hágjon inkább rendszeresen a Taurosz!

Kicsit ráuntam már Zeusz pici kukacára.