Takács Nándor
Allegória

Allegória

Ez egy hajóút,
s egy összefirkált
hajónaplóban lapozgatok.
Nem értem a bejegyzéseket.
Egy kis vígaszt jelent,
hogy mások is tévedtek el így,
s ha nem vesztek oda,
csodálatos szigeteken
verhettek tanyát.
Nem tehetek mást,
a hullámzást figyelem
és a változékony szelet,
ahogyan mérik fölöttem az időt.

Kalüpszó

A tengerre visz, vizét kóstoltatja.
Haragomban szelídségre int.
Azt mondja, eszemért szeret,
a nemzedékeken átfolyó tudat
ezen szűköcske öbléért,
melyen végtére is egyedül hajózom.
A parton eltűnik a fák alatt.
A só ízével nyelvemen,
felszáradó pocsolyák között
a nyomába indulok.

A senki fia

Tudok valamit magamról,
ami egyre több és egyre
kevesebb. Azt hittem,
vannak forrásaim, de már
szavaim és mozdulataim
sem adnak támpontokat.
Valaki más nyitja szemét
reggelenként, s a megálmodott
szigetet hullámok dobálják,
nem tudni, mikor távolodik,
mikor van közelebb.

Készülődés a télre

Elutazás, visszatérés
távolodó földrészek között.
Ahogyan a madarak,
én is megtanulom a vonulás
új irányait. A se túl nagy,
se túl kicsiny különbséget
március és november között.
Mire számítok a kikötőkben?
Akárcsak annyian, magam is
szökésből, és nem a találkozás
reményében indultam el.

Az utolsó kikötő

Emelkedő, ereszkedő ágak
a szél lassú hullámaiban.
Kincseket rakosgatok
az utánam érkezőknek,
akik naphosszat unatkoznak
majd a sok felesleges holmi közt.
Mielőtt rájuk hagynék mindent,
úgy állítom a székeket,
hogy rálássanak belőlük a sziget
tengerbe omló lankáira,
novemberben az ázott fák
hullámzó karjaira.