Balázs Attila
A Sopálovics vándornyomda
(szépirodalom-történet)

A mohácsi vész évében, Pétervárad eleste után születhetett helyben az a történet – esetleg jóval később –, amely szerint a török, mielőtt tovább haladt volna, őrséget állított az elfoglalt vár kapujába. Később kisszámú helyőrséget hagyott hátra, mert nem gondolta, hogy többre lenne szükség azoknál az árva, használhatatlan, még szinte füstölgő romoknál. A legenda úgy tudja, hogy mégiscsak, biztos, ami biztos alapon Szulejmánék egy óriási kitömött medvét cipeltek oda Kamancról. Beállították a kapuba, majd azt a török császárnak tulajdonított érdekes mondást röppentették fel, hogy Pétervárad akkor lesz visszafoglalva, amikor a medve megszólal. Nos, ez nyilvánvaló vándormotívum, testvérei vannak többfelé, ám a sztori itt konkrétan úgy folytatódik, hogy egy tréfás kedvű, kissé spicces cipészinas valamely szép napon mezítlábasan, hogy minél kisebb zajt csapjon, észrevétlenül belopózott a medvéhez közeli bokorba. Legott iszonyatosan brummogni kezdett, mire a maradék török hanyatt-homlok elmenekült. Mi ebben az igazság, mi nem, ne rontsuk a szép mesét, ám tény, hogy a környékbeli lakosság összefogott, egy ugyancsak ijesztő medvét festett a zászlajára, majd ugyan változó sikerrel, mégis meglehetősen sokáig ellen tudott állni a visszaszivárgó oszmánoknak. Természetesen élő példáját nyújtva ezzel a jól megolajozott, lelkes együttműködésnek a jóval későbbi testvériség-egység alapmintájaként.

Weisz Rudolf kardjavító, régiséggyűjtő nyomdászmester akkor már örökre elvándorolt Németföldre, hogy ott éljen és dolgozzon tovább, s hogy soha többé ne térjen vissza Péterváradra. Mondá ő előtte, hogy esze ágában sincs deftereket és hatiserifeket nyomtatni, meg handzsárokat élesíteni, pedig szép egyenesre tudná őket kalapálni. Végeredményben a pipáját sincs kedve csibukra váltani, ez van, kérem alássan. – Így szólt, majd elment.

Utána maradt a kipofozható fegyverműhely, amit a török használt időnként, amikor a helyzet épp úgy hozta, viszont a porig égett nyomdával nem tudott hódítónk mit kezdeni. S akkor itt lép be, ezen a ponton a jelenleg zajló elbeszélésünkbe egy újabb jeles férfiú, bizonyos Sopálovics Pál, akinek az utódai majd valamikor vándorszínházat működtetnek. Persze, valószínűleg nem ez adta az ötletet az idő valamely titokzatos visszaáramlása folytán ahhoz, hogy a hamukupacból kikaparászott, el nem égett alkatrészek mintájára egy kisebb nyomdagépet készítsen Pál. Amolyan mobil gépet, amelyet szükség esetén költöztetni lehet. Kellett hozzá egy ponyvás szekér is ugyan, minimum két ökörrel, ám haladt, és az volt a lényege Sopálovics Pál vándornyomdájának.

Eppur si muove!

Úgy tudni, Sopálovics mozgó könyvkiadásában anno sok szép kötet jelent meg. Különféle szerzőktől különféle földrajzi pontokon végig a Duna-mentén, egészen Valkóvárig, sőt: azon is túl. Mondjunk Mohácsot? Lenn meg Nándorfehérvárt? Tény, hogy a törökök őt valamiért nem bántották. Titokban valahol még tisztelték is, miként az indiánok a bolondot. Már csak babonából sem tettek kárt benne. Főleg azt követően, hogy megmutatta a saját fantasztikus tündéreit, sárkányait. Állítólag maga a híres-neves Deli bég írt neki hosszú szakálla alatt úgy, hogy alig látta, mit ír: egy bumáskát (hogy mondják törökül?), amivel aztán szabadon közlekedhetett Sopálovics Pál. Egészen a bég haláláig, amikor is más idők köszöntek be, mi azonban még csak itt tartunk.

– Verseket vegyenek! Verseket vegyenek! – visszhangzott a fél világot bejáró ekhós szekérről, mert a modernizáció folyamatában a lassú ökröket itt is a sokkal fürgébb lovak váltották fel, miközben a későbbi japán gondolkodás mintájára maga a nyomtatógép egyre kisebb és könnyebb lett. Ezzel párhuzamban – logice – egyre több hely jutott magának a terméknek. Végül bekövetkezett az is, hogy a verseket könnyed kis kétkerekűekkel röpítették szerte – ha nem is éppen Pegazus szárnyán –, a nyomdász pedig gépestül csak mintegy cammogott utánuk a pénzt megolvasandó. Mert bizony akkoriban nem volt se rádió, se tévé, hát még mi nem, ezért végül is nagy keletjük volt a verseknek. Persze, meg kell jegyezni, hogy itt is a rövidebbeknek, fejből könnyebben szavalhatóknak, nagy előnyben pl. a hőseposzokkal szemben.

A hosszabb énekekre az ún. guzlicások szakosították magukat a Balkánon úgy, hogy nulla zenei képzetséggel együtt, egyetlen húron is előadhassák a históriát, amely egyhúrúság gondolati szférában is sok udvari és nem udvari történész számára buzgón követendő módszernek bizonyult.

Persze, megjegyzendő, hogy itt azért nem kell valami hű, de milyen hatalmas olvasótáborra gondolni a magyar alvégeken. Elsősorban is kevesen értettek a betűvetéshez. A papságot, deákságot, különféle hivatalnokokat leszámítva még kevesebben ismerték a latin nyelvet, így aztán összevetve még csekélyebb számban olvastak irodalmat az emberek, mint ma. (Ide egy mosolygós, esetleg kikacsintós hangulatjel kívánkozik, persze!) Azonban mint mondtuk, lévén igen kicsinyke a szórakozási lehetőségek tárháza, nyúlfarknyi a vidámságok lajstroma, így hát valahogy csak összejött akkora olvasócsapat, hogy megérje kinyomtatni az ezt meg azt. Netán házalni vele. Persze, a legkelendőbbnek a szerelmi ponyva számított – itt sincs nagy eltérés a későbbi szokásoktól –, meg hát ezzel együtt a kimondottan erotikus literatúra. A korabeli pornó. A latinul tudók között utóbb elterjedt bizonyos, magát Janus Pannoniusnak nevező költő lírai művekben vaskosan megfogalmazott, később mások által is szaporított kalandjai az olasz kuplerájok színes világában. Eleinte csak amúgy pult alól vették az érdeklődők ezt a ritka csemegét, utóbb azonban a magyar fordítások és utánköltések elterjedésével olyan népszerűségre tett szert példának okáért bizonyos Orsolya nevű hölgy anatómiája, hogy az üzleti szempontok győztek: Ursula kikerült az asztalra.

Sajnos vagy pont fordítva, a szerző már nem érhette meg eme boldog fejleményt. Így hát nem tudhatjuk, mi lett volna valójában a véleménye, ugyanakkor halk kopogtatásával bebocsátást kér ebbe a történetbe épp ezen a ponton egy kis pelyhedző állú könyvmoly, bizonyos Zay Ferenc apród.

Történt ugyanis, hogy Sopálovics Pál, amikor megtapasztalta a növekvő népszerűséget, látta a kimutatások felfelé ívelő görbéjét, leült saját maga írni az egyre felkapottabb szerzőjéről, ám nem jól állt a kezében a toll. Ezt saját maga is észrevette, nem kellett külön győzködni, ahogy Ferenc apródot sem, az egyébként egyik legbuzgóbb vásárlót, hogy ugyanezt tegye meg ő némi tiszteletdíj fejében ama leizzadt, nyikorgósra mozgatott székén a minden evidencia szerint felsült gazdának. A tehetséges kamasz, akinek a kezében csak ritkán folyt meg a lúdtoll, ám annál könnyedébben gördültek a mondatok, lett így a megkérdőjelezhetetlenül és abszolúte módon első ember ezen a földkerekségen, aki előszó gyanánt összefoglalta Pannóniai Jánosunk életét és irodalmát.

Dióhéjban, persze, hogy aztán írjon még pár jelentős dolgot ez az első zsenge után, amelyben utóbb belendült a fantázia, s amely mindörökre egyik kedvenc műve maradt Ferencünknek, minden kezdői alaktalansága és sarkossága ellenére eme értékes kis fogalmazványnak. Nagy kár, hogy nem maradt meg sok belőle, csak pár fecni, azokat is már elfújta a szél. – Szerencsénkre pár szeletke fennakadt hátul a kerítésen.

Item. Ferenc apród munkája nagyjából úgy rekonstruálható, hogy J. P. – akiről jóval-jóval később a híres argentin író, Jorge Luis Borges verse szól majd úgy, mint abszolúte első magyar költőről, bár az érintett latinul verselt – az egykori Csezmicén született. Ez csupán kis valószínűséggel egyenlő a mai Čazma városával. (Lásd egyébként: Čazmatrans busztársaság.) Magyarul mondjuk még Csázmának, dr. Bori Imre Kesinceként emlegeti, mindenesetre emberünket egyértelműen Csezmiczei János névre keresztelték – horvátul: Ivan Česmički –, mégpedig a tizenötödik század dereka felé azon a helyen, amelyen. Erről ugyanis némi pontosítani igyekvő irodalomtörténeti viták folynak még mind a mai napig. Vízmélységig menően, hogy igazából mégis melyik volt az a település, torkolatnál volt-e, vagy sem, mert a később magát Janus Pannoniusra átkeresztelt költő meglehetősen Janus-arcú módon beszél mind a Dráva, mind a Duna folyóról. Ugyanakkor ez nem is annyira fontos, hiszen nagyon kevés időt tölthetett ott, ahol. Legvalószínűbben egy helyváltoztató városkában. Mindenesetre nem ereszthetett valami mély gyökeret derék kis emberünk ottanság semmiképp.

A sors tehát másként akarta, ahogy az időnként a mi írásunkban is határozottan feltámadó szél, amely anno jól felkavargatta a szlavóniai port, termékeny esőt hozván a tájra; bizonyos embereket meg arrébb görgetve-pörgetve, mint az ördögszekeret. – Egyébként tudjuk jól: Dunáról fúj a szél. Nem? Ahogy azt is, hogy Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lába szára, azt viszont soha nem mondta senki úgy, hogy a Dráváról vagy a Száváról fúj a szél.

J. P.-ről meg azt is tudjuk még, amit Ferenc apród úgyszintén, hogy Nagyváradon tanult, majd elbúcsúzott ő is Váradtól, mint később Ady Endre, a sokak szerint legnagyobb magyar költő. Persze, ego dolgában Janusunk sem állt rosszul, már elismert poétaként zengve például, hogy az ő dalaitól híres a föld, amelyen áll, és amelyet tapod: a pannon föld. Mindenesetre életéről azt is tudjuk jól még-még, hogy miként csaknem mindenki, aki tehette, előbb-utóbb Itáliában kötött ki. Mondhatni, eléggé zsengén. Megjegyzendő, hogy sokakat vonzott akkoriban ez a lehetőség, aztán bukott diák lett-e az illetőből, vagy sem, érthetően embere válogatta. Janust nagybátyja, Vitéz János (vigyázzunk, a János vitéz más!) egyházi méltóság, Mátyás király nevelője szponzorálta, a magyar humanizmus oszlopos tagja, így a kis Jánosnak nem kellett külön ösztöndíjért ácsingóznia. Ferrarába került, ahol jól megállta a helyét Guarino mester humanista iskolájában, távolról sem hozván szégyent a családra.

Ferrarai korszakából maradtak fenn egyebek mellett azok a híres epigrammái. A pajzánok között a legendás De vulva Ursulae. Ennek a rövid története márpedig az, hogy attól a helytől, ahol a legjobb barátjával, Galeotto Marzióval lakott, plusz még pár csintalanságokra hajlamos deák haverral, egy keskeny, kanyargós utca vezetett fel a domboldalon az iskoláig. Úgy félúton lett Janus figyelmes holmi nagyobbfajta ablakra, amelyben – nap, mint nap – egy jól megtermett, angyalarcú ifjú hölgy ült, s kedvesen mosolygott rá. Ugyan nem mindig lehetett látni ott a lányt, ám többnyire igen. Amikor egyszer elmesélte ezt a haveroknak, a srácok összenéztek, majd hirtelen elnevették magukat. Janus nem értette pontosan, mitől a nagy mulatság, ám eljött ama kivételes pillanat is, hogy megértse.

Születésnapja volt épp, amikor a társak azzal álltak elő, hogy elviszik valahová. Valóságos ünnep lesz a dolog, csak szépen tartson velük. Mivel hátul mentek be az épületbe, az „áldozat” nem tudta, hol járnak. Világosság csak akkor gyúlt az agyában, amikor a szobában, ahová betuszkolták, az ágyon fekvő, lenge öltözetű nőben felismerte az ablakban ülő leányzót. Késő lett volna visszafordulni megszégyenülés nélkül. Így lett, ami lett, hogy utána az ifjú kéjnő fantasztikusan tág hüvelyének nem kevésbé fantáziadús megéneklése mellett lírájában elmondja azt is – mondhatni, eléggé szemforgató módon J. P. –, hogy bizony a társai bordélyházba csalták, de ő még aznap elpanaszolja majd e méltatlanságot Mesterüknek. A Guarinót név szerint említő epigrammájában ezt valamiféle megtisztulásként érzékeltette, a hölgy nem mindennapi dimenzióiról pedig úgy énekelt, mint olyan tágas-komfortos helyről, ahol csaknem az összes mitológiai lény kényelmesen, különösebb könyöklés és tülekedés nélkül elférne. Az egész, melegebb tájakra kívánt török hadsereggel együtt.

(Érdekes, hogy a pajzán epigrammák jeles pécsi fordítója, Csorba Győző a vulvát a szlenges, de mindenképp roma eredetű mindzsóra magyarította a múlt század nyolcvanas éveiben. Kerülvén nyilván a magyarban használatos legdirektebb kifejezést, ám ebben a pikantéria az, amire nem gondolhatott, hogy így önkéntelenül is mintha eléggé egyenes célzást tett volna a bizonyos szempontokból gulliveri tulajdonságokkal rendelkező hölgy etnikai hovatartozására.)

*

Mátyás királyunk akkoriban, amikoriban Janus Pannonius hazatért Ferrarából, hatalma megszilárdításán dolgozott, méghozzá nagy erőfeszítéssel. Szép sorjában maga köré gyűjtötte a hozzája hű embereket, így Vitéz Jánost is. Ám nem tudta, hogy kígyót melenget a kebelén, mert amikor a háttér megszilárdításául legalább valamiféle átmeneti megállapodásra igyekezett jutni az oszmánokkal, már a saját udvarán belül kifejezett ellenállásba ütközött. Ennek egyik hangadója Janus nagybátyja volt. Persze, az egész nem két nap alatt történt, nem is három, mert Pannonius közben udvari tanítóból a hivatalok vezetőjévé emelkedett, alkalma volt visszalátogatni Itáliába, odahaza a püspökségig vitte. Ugyanakkor pillanatra sem hagyta abba a versírást, olyan minőségű epés epigrammákat és bús elégiákat költve, amelyek méltán váltottak ki elismerést a mai Európai Unió egész területén.

Amikor Mátyás kalap, illetve hát korona alá hozta a békét a törökkel, Vitéz János eleinte felháborodásának adott hangot, majd eléggé gyorsan magához tért. Igyekezett királyával megbeszélni a dolgot, amin egy kis fogda is lendített, ám a dacos költő ugyanerre képtelennek mutatkozott. Inkább a szökésben látta a megoldást, kevésbé a megalkuvásban.

Mondhatni, neki is muzsikált a messzeség. Ezúttal a napfényes Velence formájában, ahonnan a víz csobbanásait, az összeütődő evezők koppanásait, és a gondolások énekét vélte hallani. A férfi torkokból zengő Ave Mariát. Oda akart menni, Velencébe, ebben ugyanakkor két súlyos körülmény gátolta. Első az egyre inkább elhatalmasodó tüdőbaja, kettő meg az, hogy jókora, főleg vastag kötetekkel teli könyvtárától képtelen volt megválni, ami jócskán fékezte a mozgásban. Ráadásul jött egy baleset Varasdnál, ami aztán jókorát lendített a tragédián.

Hogy mi történt ott, a mai Varaždinnál? Az történt a legfurcsább horvát nyelvet beszélők, továbbá a világ legpocsékabb, legsavanyúbb borát büszkén magukénak tudók területén egy rozzant útszéli fogadóban, hogy nyomorát és borzalmasan sípoló tüdejét felejtendő a költő jól felöntött a garatra, majd csaknem eszméletét veszítve dőlt bele az ágyba. Előzőleg senki sem tájékoztatta, hogy a cvicsek nevű tájbor – amiből híres Tinódi lantosunk sem tudott volna két pohárnál többet meginni – nagyobb mértékben való fogyasztásához megelőző gyakorlatok kellenek, aminek aztán súlyos következménye lett. Janus éjszaka leesett a priccsről a szőnyeg nélküli döngölt padlóra, és mivel csak reggel ébredt fel, annyira átfázott, hogy a tüdőbajára rá belázasodott, aztán úgy nagybetegen nem is jutott messzebbre a Zágrábhoz közel lévő Medvevárnál, ahol rövidesen visszaadta lelkét a teremtőjének. Mégpedig az Úr 1472. évének szokatlanul hideg márciusi havában, amikor erős talaj menti fagyokat lehetett észlelni hajnaltájt.

Azon az utolsó éjszakán valami furcsa nyikorgást hallott lázálmában Janus, ezért – reflexszerűen – a bejárat meg a kijárat felé nézett egyszerre. Csakhogy a meglepetés nem az ajtók irányából jött, hanem a szoba legsötétebb sarkából. Kisvártatva onnan táncolt elő lomhán – a keskeny ablak ezüstös fényében, szokatlanul lenge, kihívó csipkeruhában, két felemelt mancsával – Anyamedveként Orsolya. Elsőre Borbálának mondta magát, ám gyorsan váltott. Egyre szűkebbre vett körökkel végül odalejtett az ágyhoz, onnan nézett a haldokló szemébe, úgy kacsintott rá egyet: felettébb cédán.

– Nem-e, hogy a plajbásszal volt ott mégiscsak a nagyobbik gond, fűzfácskám? – búgta lágy női hangon Ursula, aki megcsókolta a poétát, majd óvatosan melléje feküdt.

Az esemény letörölhetetlen mosolyt forrasztott a haldokló Janus búcsúzóban egyetlenné összeolvadt arcára. Úgy találta meg reggel hullamereven a takarító személyzet, abban a ködös erdőkre néző lakosztályában: Csezmiczei Jánost. Csak arra nem leltek magyarázatot, hogy miért is volt tele az ágy barna állatszőrrel. És miért volt az, hogy minden diszkrét medveszagot árasztott, még Szűz Mária falon függő képe is. – A lepedő pedig határozott pinaszagot.

*

A fárasztó, nem minden elemében egészen világos történet végén Zay Ferenc apród hátradőlt írói székében, majd lerakta a lúdtollat, utána a kardjára nézett. Közben a dolgok gyakorta rendhagyó alakulásán gondolkodott, meg azon, hogy a következő, amit ír, egy rémhistória lesz. Azoknak a kiéheztetett szerencsétlen páriáknak a rémtörténete, akik ettek a parasztvezér Dózsa György máglyán sült húsából. Utána majd harcba vonul, s ha onnan sikerül visszatérnie, akkor megírja tervezett nagy és komoly művét Nándorfehérvár elestéről. Azt még nem láthatta lelki szemeivel sem, ahogy majd sok-sok évvel utána, már a huszadik században egy önmagát úgyszintén Pannóniainak és Jánosnak tartó, amúgy simán eretneknek tekintett költő Újvidéken felugrik a kocsmaasztalra, megismételve Janus Pannonius régi, ferrarai mutatványát, mielőtt lehullana az a bizonyos utolsó függöny.

Civil és művésznevén egyformán így fogják majd hívni: Sziveri János. (Egy hangos költő a Bega partjáról.)