Beszédes István
Lenti remény...

Ideje volna bontani kezdeni a romokat,
a fényteli felszínre kiásni magát,
de pihenget még benn kicsit, álmot
és erőt gyűjtve a mérhetetlenül elhúzódó
éjszakából, a létezésből a más által
nem járt bennső mélyben, ahol az ébredéssel
az agónia veszi kezdetét, s nyújtózkodik kicsit még
betakarva ledőlt városfalakkal.

Aztán hirtelen, mint valamiféle
sziklevelet, a sötétséget megemeli válla,
ez a földközi tüzek feltolta, csillagmagasba tartó,
tompa sziklaél, s feltöri az esőktől keményre
döngölt kérget, és cserepekre töri
a beborult eget.

Van valami zöld ebben a senki nem látta
mozdulatban – ami a puha moha és a lenti remény
sajátja...

A vers megírásakor a szerző
a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásában
részesült.