Elásott romként, egy korszak nyelvi romjaként áll előttünk a szöveg
Orcsik Rolanddal Legalja című kötete felett Patócs László beszélget

Patócs László: Orcsik Roland első kötetét Rozsdamaró címen jelentette meg. A Forumnál és a Kárpát-medence több más kiadójánál is vannak munkái. A bevezetésben a prózáját emelném ki. Talán önöknek is volt lehetőségük olvasni a   Fantomkommandó   című regényét, ami a zenei prózaopus határait is feszegeti. Van egy tudományos munkásságot folytató Orcsik Roland is, méghozzá nem is akármilyen tudományos munkásságot folytat. Szerzőnk másik énje fordít, és véletlenül rátalált egy Orcsik Roland nevű tehetséges költőre, a munkásságának egy részét pedig átültette szerb nyelvre. A beszélgetés fókuszában azonban a Legalja című legújabb Orcsik-kötet áll, amely – ha nem tévedek – az idén a vírushelyzet miatt Könyvhétnek „csúfolt” rendezvény alkalmából jelent meg. Az első kérdésem az volna, hogyan tudjuk megközelíteni a címet? A legalja mint Donald Trump, esetleg a legalja mint a   café latté csészéjének a legalján található esszenciális édesség?

Orcsik Roland: Először is köszönöm, hogy eljöttetek a járvány ellenére. Lehet, hogy az est egy pontján leveszem a maszkot, mert a levegő és a gondolat között összefüggés is van. Ha elfogy a levegő, akkor a gondolat nem tud kibújni a zsákból. Hogy mi motivál a címben? Alapvetően én nem szeretem magyarázni a címeket. Amikor címet választottam, az volt bennem, hogy olyan legyen, hogy ne kelljen magyarázni. Úgy érzem, hogy sikerült. A Legalja cím által felmerült asszociációk az én elgondolásom szerint mind helyesek, mert aki ezzel a szóval találkozik, nem azt gondolja majd, hogy ez a csúcs, hanem hogy a legalja. Az első címváltozat a Legalja csúcsa volt, de Mészáros Sándor, a Pesti Kalligram vezetője nagyon jó érzékkel azt mondta, rövidítsük le. A névelőt is elhagytuk, így alakult ki a cím. Olyan, mint egy ütés, ebben nincs kompromisszum, sem finomkodás. Azt gondolom, aki ezzel a címmel találkozik, valami olyasmit érezhet, hogy nem kerülgetem a kását. Vagyis amit mondtál: nem kakaó van abban a csészében, hanem kása.

P. L.: Korunkat – nagyon leegyszerűsítve – a költészet koraként, költészeti korként határozom meg (pontosan úgy, ahogy az összes minket megelőző korokat). Orcsik Roland költészete is eltávolodott a lélek, a szerelem, a szív szavakkal leírható elvont eszméktől. Sőt, ha még radikálisabban közelítünk a kötethez, megjegyezhetjük, hogy Orcsik Roland felrobbantja ezt a „klasszikusnak” tűnő versnyelvet. Néha már nem is arról van szó, hogy az olvasónak kell jelentéseket tulajdonítania a versekhez, hanem a szerző mintha tudatosan rájátszana arra, hogy ne legyen neki könnyű dolga. Roland, mi a problémád az egyszerű, könnyen olvasható, könnyen értelmezhető költészettel?

O. R.: Az égvilágon semmi. Hiszen ebben a kötetben nemcsak ilyen nyelvroncsoló versek vannak, olyan is akad, ami egyszerűen, könnyen olvasható, könnyen befogadható. Még a Fekete péntek címűben is – amely talán a legmesszebb megy a vers szétszedésének az útján – vannak olyan részek, amelyek ellentmondanak a szétesésnek. Nem úgy van, hogy semmi sem érthető belőle. Más kérdés az, milyen nyelvet álmodtam meg. Ebben a versben két fontos szöveget szedek szét, a Jelenések könyvét és Marx és Engels Kommunista kiáltványát. Úgy tekintettem rájuk, hogy agyonidézett szövegek, sokszor használták őket különböző célokra. Sok minden van itt, az az érzésem, hogy szájba rágok valamit, és te pont ezt akarod. Például nemrég voltunk a családdal kirándulni. Olyan templomromokkal találkozunk a természetben, amelyekben semmiféle dísz nem volt. Tényleg romokról van szó: 12. vagy 13. századi romok a természetben. Számomra ez a legtisztább vallási élmény, mert nincs benne dísz, megfosztódott a szimbólumoktól, a jelentésektől, az intézményi háttértől. Amikor a verseket szétroncsoltam és privát elemeket kevertem bele, az volt a célom, hogy romként mutassam meg a szöveget. Aki olvasta az előző két szöveget, számára a versem remélhetőleg valamiféle romélmény lesz, de ehhez nem feltétlenül kell ismerni a Jelenések könyvének archaizált nyelvét és Marx gazdaságpolitikai vonatkozásait. A verset pusztán intenzitásként éli át, olyan intenzitásként, ami úgy ragad magába, hogy nem tudom megmondani az okát. Ha úgy olvassuk ezt a költeményt, mint a kötet úgymond hagyományos nyelven írott darabjait, akkor ez nem fog működni. Felmerülhet az olvasóban, hogy saját ideológiai prekoncepciói korlátozzák abban, hogy ráhangolódjon egy radikálisan más világra. De ha ezt a verset lassan, akár többször megpróbálja elolvasni, azt gondolom, valami olyasmi játszódik le benne, ami a hagyományos verssel nem történhet meg. Nem én fogom meghatározni, mi az. Az adott olvasóban játszódik le az a folyamat, ami megnyit számára egy eddig teljesen ismeretlen versintenzitást. Ehhez kellett ez a fajta kompromisszummentesség. Ez vállalás, kockázat, azt mondhatják róla, hogy ez hülyeség, avantgárd izé. Ott a kockázat, hogy leírják, ennek semmi értelme, vagy azt gondolják esetleg, hogy ismerni kell a Jelenések könyvét vagy a Kommunista kiáltványt – szerintem nem. A két szöveg elsőre totál egymásnak ellentmondó hagyományt képvisel. A barokk irodalomban kedvelt volt a módszer: az ellentéteket egységbe hozni. A költészetben discordia concorsnak nevezték. Ez képes feloldani az ellentéteket a két dolog között. A Fekete péntekben a roncsnyelv oldja föl az ellentéteket. Hogy hogyan oldja föl, az attól függ, hogy mennyire tudott ráhangolódni az olvasó. Teljességgel megértem azokat, akiknek mindez zavaró, idegesítő. Elég sokáig dolgoztam ezen a szövegen, körülbelül kilenc hónapig, és bennem is felmerült, nem sok ez? Alakítgattam, de aztán az volt a fejemben, hogy nem szabad itt kompromisszumot kötnöm, mert amit ezzel vállalok, annak az ereje csökkenni fog. Végig kell vinnem akkor is, ha így esetleg nevetségessé, komolytalanná teszem magam mások szemében. Itt nem pusztán avantgárdról van szó, kétségtelen, hogy a módszer az, de amit a vers megcsinál, az túlmutat az avantgárdon, a formai játékon. Nem csak rombolás.

P. L.: Pontosan ezt akartam mondani, hogy bármi is éljen avantgárdként a fejünkben, azokban a versekben másként alakul ki a jelentés, mint itt. Egy klasszikus avantgárd költeményben egyszerűbben játszódik le mindaz, amiről beszéltél. Bennem az elhangzottak távolították el az avantgárd hagyománytól ezt a verset. De nemcsak költészeti, hanem vallási korban is élünk. Roland már utalt a Jelenések könyve jelentéseire. Mit ad hozzá a   Biblia, a Könyvek Könyve a költészetedhez? Nem csak egy-egy versben, hanem a kötet egészén végigvonul ez a hagyomány, jóval több helyen, mint például a Kommunista kiáltvány. Mi a viszonyod a Bibliához?

O. R.: Nem is tudom pontosan, mikor ötlött fel a fejemben az ószövetségi próféták hangulata. Elővettem az Ószövetséget, elkezdtem őket olvasni. Nem vagyok hívő, költészetként olvastam a szövegeket. Elképesztő erőként éltem át mindezt. Semmi gond, ha valaki hívőként olvassa őket, ez teljesen legitim. Több fordításban is fellelhetőek ezek az írások, de Károli Gáspár archaikus nyelve is nagyban hozzájárult az élményhez. Csomó olyan nyelvi megoldás van ebben a fordításban, amit ma nem úgy használunk. Valamiféle roncsként, elásott romként, egy korszak nyelvi romjaként áll előttünk a szöveg. Ebből átsugárzik ránk az elképesztő, egyszerre etikai és spirituális erő, vonatkozás, valamit sok minden más. Ezt kifejezetten költészetként közelítettem meg, és mindemellett a düh is fontos volt számomra. Van céltalan és pusztító düh, ennek a szakrális változata a közjó érdekében, meghatározott céllal bíró düh. Ez költészetként sugárzik ki: igazán fantasztikus volt foglalkozni ezzel. De ha az ember saját magát méri ezekhez a prófétai szövegekhez, amelyek nagyon magas elvárással fordulnak a társadalom felé, akkor hirtelen kicsinek érzi magát. Hogyan lennék én etikailag ennyire tiszta, erkölcsileg makulátlan, folttalan? Az foglalkoztatott, hogy hol tud elhelyeződni az ember életében ezeknek a szövegeknek a hétköznapokban való működése. Itt kezdtem azon gondolkodni, hogy olyan verset akarok, amelyben a privát családi élményeim és az aktuális magyarországi és a tágabb politikai helyzet megjelennek. Ezek is beszédmódok, különböző regiszterek, stílusok: politikai beszédmód, prófétai beszédmód, egy ember családi működésének nyelvi megformálása hogyan gyúródik össze és válik költészetté. Számomra valami ilyesmi a prófétai hagyomány. Sok kérdés merült föl a közéleti költészet kapcsán, hogyan lehet ezt művelni relevánsan? A vajdasági magyar vonatkozásban eszünkbe juthat Sziveri János: a kimondás bátorsága, az igazmondás vállalása nyilván kockázat, de ha az ember ezt vállalja, hatalmas erő szabadul föl benne. Én is így éltem meg ezt. Az előző, a Harmadolás című kötetemnél távol tartottam magam a politikától, úgy éreztem, nincs hozzá eszközöm. Hogyan tud a vers ehhez az egyébként nagyon alacsony szintű magyarországi politikai beszédmódokhoz viszonyulni? Nem pusztán a végletesen lebutított kormánypárti üzenetekre gondolok, az ellenzéket sem kímélném ilyen szempontból. Egyáltalán nem vagyok közömbös azzal szemben, ami zajlik. De mégis, hogyan jelenhet meg mindez a költészetben? Ha Sziveri költészetét veszem, ő bele is roppant ebbe. A versekben jelen van a próféta és a költő naivitása, hogy hathat, hogyan képes hatni a közállapotra. Sziveri egyébként tényleg hatott, csak nem úgy, hogy megváltozott volna a közállapot. Azokra hatott, akik a hozzá hasonlóan látták a dolgokat, de nem tudták kimondani. Szerintem ez nagyon fontos vonatkozása Sziveri költészetének. A keletkezés időszakában, amikor az összeomlás felé tartott valami, akkor volt, aki mindezt ki merte mondani. Ehhez hasonló Ady költészete is. A próféta lényegében kockára teszi saját bőrét. Ha ezt a kockázatot vállalja, akkor hatalmas erőt meríthet belőle. Az események végkimenetele persze nem tőle, vagy nem csak tőle függnek.

P. L.: Roland, gyaníthatóan rálátsz a jegyzetemre, ahol a harmadik pontként a politika korát írtam fel. A témát már az előző válaszban is érintetted. Nem csak a bibliai hagyományokkal találkozó verseidben jelennek meg a politikai dolgok. Néha-néha úgy érzem, hogy a kötet lírai énje politikai állasfoglalásokat tesz. Ha jól értettem a szavaidat, a forradalmi líra nem feltétlenül egyeztethető össze a mai korral. A kérdésem: lehet-e a költőnek vagy a költészetnek politikai állásfoglalása manapság?

O. R.: Mindenkinek van politikai állásfoglalása. Ez alatt nem csak azt értem, egyetértek-e az uralkodó pártnak a közmédiába fröccsentett hülyeségével. Ennél tágabb értelmet látok mögé: van egy idea a fejünkben, ami alapján létezünk a társadalomban, ezt nevezném én politikának. Röviden: úgy élünk együtt, hogy ne egymás kárára éljünk. Tudom, ez idealisztikusnak hangzik, de ideákról beszélünk. Ez akkor is működik, ha az ember nem direkt módon politizál. Ilyen értelemben ez az állásfoglalás az élet különböző szintjein is megnyilvánul. Más kérdés az, hogy amikor olyan korszakban élünk, ahol kiéleződnek a politikai tényezők, amikor a politika már nem az „úgy éljünk, hogy ne egymás kárára” elve alapján működik, hanem épp az ellenkezője szerint, akkor így vagy úgy, de valamilyen módon meg kell szólalni. Úgy érzem, bennem ez vágyként jelent meg. A verset ilyen szempontból úgy képzelem el, mint ahogyan Walter Benjamin fogalmaz az esztétika politizációja és a politikai esztétizációja kapcsán. Mintha Göring mondta volna, hogy ők nem politikusok, hanem művészek – ez az: a politika esztétikai szintre emelése. A shoah, a zsidók, a kommunisták, a melegek, a mentális sérültek kiirtása a nácik szemében esztétikai cselekedet volt. Ezzel szemben az esztétika politizációja a válasz. A művekkel nemcsak esztétikai ideológiát képviselünk, ami szerint nem érdekel minket a közjó, hanem meg kell találnunk egy nyelvet, bármennyire is nevetséges azt hinni, hogy ez hatást érhet el (Bertolt Brecht az egyik példa, de ilyen Sziveri, Ady Endre, Petri György). Kosztolányinak van egy esszéje, melyben azt feszegeti, mit tehet a költő a háborúval szemben? Ha felolvasunk egy szonettet, vajon le tudunk-e állítani egy ágyút. Képzeljük el, hogy Szarajevó ostromakor odaáll néhány költő, és elkezdi olvasni a verseit. A megszálló katona erre magába borul, fog egy verseskötetet, és azt mondja: „Brate, čitaj mi poeziju!“ A vers és a művészet természetesen nem tudja megállítani a háborút, sem a szonett, sem a haiku, sem a formabontó vers nem képes erre. Gondoljunk bele, miféle kultúra volt Jugoszláviában a környező szovjet blokkhoz képest! Mindez nem volt elég arra, hogy a társadalmat arra eszméltesse, hogy nem mások kárára kell léteznie. Innen indul ki a politika és költészet kapcsolata: ez egy abszurd helyzet. A Legalja esetében ez annyira feszített belül, hogy nem tudtam mást csinálni, mint vállalni ezt a házi bohóc szerepet, a nevetségessé válást. Természetesen azért írok így, mert várom, hogy normalizálódjon a helyzet, és természetesen ez nem történik meg. Aki olvassa a verseimet, az azt érezheti, hogy nincs egyedül. Ha már társad van valamiben, akkor máris valami változott.

P. L.: Már a kötet olvasása előtt volt szerencsém több verset is olvasni. Az egyik ilyen a Rozsda című, amely In memoriam Sinkó Ervin ajánlással jelent meg. A szöveget úgy kell elképzelniük, mint amikor egy szobrászt azzal ugratnak, hogy csupán meg kell találnia a megfelelő márványtömböt, és csak le kell róla fejtenie a megfelelő márványmennyiséget – és már kész is van Rodin Gondolkodója! Te is hasonlóképp jártál el Losoncz Alpár egyik tanulmányával, az Idegenség forever cíművel. Ha az eljárást elfogadjuk költészeti munkának, az azt jelenti, hogy mindegyik szövegben benne van legalább még egy vers. Mi vitt rá erre a technikára, miért pontosan ezt a tanulmányt daraboltad fel?

O. R.: Nagyon egyszerű az ok. Az Ex Symposionban jelent meg ez a tanulmány, a folyóirat mindig egy szerzőtől választ valamilyen idézetet a borítóra, ezt a szövegrészt egy kép vágja ketté. Ránéztem a borítós idézetre, azt mondtam, ez egy kész vers, csak egy picit kellene itt-ott fazonírozni. Alpár egy költő! Persze a Sinkó-vonatkozás is lényeges. Ő egy ellentmondásos figura. Jugoszláviában rengeteg kultúrpolitikus és író kapcsán felfigyelhetünk erre az ambivalenciára. Losoncz Alpár az Új Symposionról szóló könyvében alaposan körbejárja ezeket a vonatkozásokat. Sinkó nyilván pártkatona is volt, meghatározta, hogyan alakuljon a kultúrpolitika. Viszont! Ő alapítja meg az újvidéki Magyar Tanszéket, ami a fiatal symposionisták szempontjából meghatározó. És persze mondhatjuk, hogy ezek mind jugoszlavisták voltak! Én nem éltem még a hatvanas években, de utólag megvizsgálva a kulturális nyitottság mintázatait – ez Jugoszlávia mítoszának elemi része –, akkor láthatjuk, hogy a nyitottság sem teljes egészében az. Nem volt szabad például a magyarokat ért atrocitásokról beszélni, nem lehetett firtatni a népfelszabadító partizánok erkölcsi makulátlanságát, Tito személyi kultuszát sem lehetett birizgálni. A Goli otokra nemcsak a soviniszta-rezivionista eszméket hirdető emberek kerültek, hanem rengeteg más ember. Sinkó ezen a bonyolult rendszeren belül működött, és jelentős alapokat rakott le. Az, hogy mi most itt ülünk és arról beszélhetünk, hogy a vajdasági magyar kultúrát magasabb szintre kell emelni, ez neki is köszönhető. Függetlenül attól, hogy a jugoszlávságnak voltak negatív vonatkozásai, hogy ő maga miért nem beszélt a partizánok bűneiről. Ez egy probléma, ám ezzel együtt nagyon sok pozitív dolog történt abban a Jugoszláviában. Sinkó Ervint roppant fontos figurának látom, aki egyszerre volt különböző rendszerek áldozata, a kereszténység–kommunizmus kettősben létezett, próbálta kiadni az Optimistákat. Emlékezzünk híres mondatára Sacher-Masoch képzelőerejéről! Egy különleges figurának látom, a közép-európai zsidóság jellegzetes alakjaként tűnik fel: hol ott van a hatalomban, hol nincs, hol cenzúráz, hol nem, állandó keresésben van. A közép-európai nemzetekre is ezt lehet elmondani: folyton keressük magunkat, mert nem tudjuk, kik vagyunk. Hol a fasiszta, hol a kommunista diktatúra masírozik át rajtunk. Ha Sinkó nincs, egy generációnyi író nem születik meg. Ma már kevesen olvasnak Sinkót, és ráadásul az Optimisták nehézkes is, érezzük benne az ideológiát. Amikor ezt a regényt írta, kritikusan viszonyult a saját mozgalmár-társaihoz. Nem mondhatjuk rá, hogy teljes ideológiai bezárulás, de azért ez is ott van. Nem problémamentes könyv, de a baloldali mozgalom kezdeteiről, a Tanácsköztársaságról releváns nyelven ír. Hány olyan irodalmi mű van, amelynek az ideológiája távol van tőlem, de mégis tudom értékelni szövegként? Az egyetemen szerb középkori egyházi irodalmat is tanítok. Tele van izgalmas szövegekkel. Mi történt velünk, hogy ennyire beszűkültünk, hogy nem vagyunk képesek valamit irodalomként olvasni?

P. L.: A fordítói munkásságod felé vinném el a beszélgetés ívét. Közismert tény, hogy ezen a pályán is rengeteget tettél le az asztalra. Én most két fordításodra fókuszálnék. Az egyik egy irodalmi klasszikus, Mirko Kovač munkássága, a másik pedig egy fiatal tehetség, egy bizonyos Orcsik Roland akitől a Mahler letöltve című kötet versei a te fordításodban olvashatóak. Feltételezem, hogy a két életműhöz más stratégiák mentél nyúltál hozzá. Melyik volt a keményebb dió: Mirko Kovač vagy Orcsik Roland szerbre fordítása?

O. R.: Mirko Kovačnak más nehézsége volt: a hercegovinai nyelvjárást használta, de keverte a vajdasági szerb nyelv elemeivel. A magyar olvasóval ezt lehetetlen és nevetséges érzékeltetni: a szereplő elkezd palócul beszélni? Ez lehetetlen.

P. L .: Kétségbe vonod az adriai palócok létjogosultságát?

O. R.: Hát igen. Legalábbis irodalmi vonatkozásban magamat vonom kétségbe. Örülnék, ha az adriai palócok kiharcolnák a jogaikat. A saját verseim fordítása pedig úgy történt, hogy Dejan Matić, a Treći trg belgrádi kiadó vezetője, fesztiválszervező nyert pénzt a könyvem kiadására, a fordításra nem. Felmerült, hogy lefordítanám-e? Pénz nem lesz belőle, az igen mellett döntöttem. Mirko Kovačnál törekedtem, hogy ne írjam át. Ahol finomításra van szükség, ott magyar szöveget hozok létre a magyar olvasónak, de nem alakítok át radikálisan dolgokat. Nem akartam Tandori útjára lépni, aki Musilt 50 oldallal megnyomta. Ha nem tévedek, Karl Kraussnak Az emberiség végnapjaiban meg 200 oldalt írt bele. Lehet, hogy az olvasó ezt észre sem veszi, ez valóban Tandori bravúrja. 200 oldal, te jó isten! Az emberiség végnapjai Tandori kezdőnapjai lettek. A saját verseimnél fejemben volt a szerb nyelv, a szerb kontextus. Ha tudtam, hogy valami nem működik, akkor beleírtam olyan dolgokat, amelyek működtek a szerb szövegkörnyezetben. Nem biztos, hogy jó, ha az ember saját magát fordítja. Egyébként Ladik Katalin is fordította saját magát. Azt nyilatkozta, hogy azért, mert konfliktusai voltak az akkori Forummal, illetve úgy érezte, hogy a verseit jobban értik a délszláv olvasók, mint a magyarok. Ez azért érdekes, mert Ladik nagyon ismert volt: ha elment Belgrádba, bemutatkozott, azonnal kapott, mondjuk, egy buszjegyet. Elképesztő!

P. L .: Nem véletlenül hoztam el a Detonáció című kötetedet. Orcsik Roland lefordítja a saját verseit szerbre, Domonkos Istvánnál pedig az életmű egy pontján nyelvváltás történik. Ezt egy izgalmas tanulmányban boncolgatod a kötetben. Érzel-e hasonlóságot a kettő között. Vagyis ha visszatekintesz a Mahlerre, akkor az fordítás vagy nyelvváltás?

O. R.: Ez fordítás, némi csalással. De amit Domonkos csinált, az nyelvváltás-kísérlet volt. Nem olyasmi, mint Beckett vagy Nabokov esetében, ott komolyabb következmények húzódnak a háttérben. Domonkos esetében egy alkalomról beszélhetünk. Egyébként Tolnai Ottónak is van szerb verseskötete, sőt, egy szerb drámája is van, de az még nem jelent meg. Dominál a nyelvváltás összefügg a jugoszláv kontextussal. Node: nem írt róla senki. A kritikusok azt hitték, hogy ez a korábban megjelent Ja biti versválogatás újabb változata, amit Judita Šalgo fordított szerbre. Emiatt nem tudtak a szerb irodalmárok a szerb nyelvű kötet, a prevodi trajanja (kb. 'létfordítások') létezéséről. Ebben benne van az ellentmondásos viszony, ami Jugoszláviát is tükrözi: a felszínen van testvériség-egység, de ez a kulturális fúzió nem nevezhető mélynek. Tolnai a Költő disznózsírból című szövegben megjegyzi, hogy Antun Šoljanék nem értik, mit akarnak az Adriával a jugoszláviai magyar írók. Igazából ez mégiscsak egy felszíni mitológia volt. Az, hogy Domonkossal is ez történik, azt mutatja, hogy a mélyebb kulturális közeledés a falba ütközik. Ha Domonkos István itt volna, biztosan másként mondaná ezt el. Volt egy ötletem, hogy szerbül is írok verseket, de gyengének tartottam őket, visszatáncoltam. Arra jöttem rá: egy dolog beszélni egy nyelvet, és más, ha szépirodalmi szöveget írok. Utóbbi munka, folyamat, évekig készül a kötet, létre kell hozni egy nyelvi korpuszt. Hogy szerbül elkezdjek írni, ahhoz érési folyamatra volna szükség, de erre nincs időm. Lehet, hogy kábé kétszáz évet venne igénybe.

P. L .: Hogyan állsz a prózával? Van-e időd prózaírással foglalkozni? Várhatunk-e tőled hosszabb prózaművet a közeljövőben?

O. R.: Igen, írtam egy új regényt, a másodikat. Most hagyom pihenni. Meglátjuk, mikor lesz belőle könyv. A járvány rosszul érintette a Kalligram Kiadót is, nem tudom, hogy a társkiadó Forumnak lesz-e kapacitása, hogy jövőre együttes erővel kijöjjön a könyv. Több dolog függvénye, de amikor megjelenik, akkor majd jó lesz.

P. L.: Elárulod a címet?

O. R.: Nem, mert valaki lenyúlná, és nem szeretném. Hasonlóképp járt Fenyvesi Ottó, aki sokáig írta a Maximum Rock & Roll című kötet verseit. Egyszer pontosan ezen a címen jelent meg egy kiadvány az AC/DC együttesről. Földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta. Szidta az AC/DC-t, egész Ausztráliát, én nem szeretnék így járni.

P. L.: Zárásképp fölolvasnék egy névlistát az általad elnyert díjak és ösztöndíjak névadóiról: Faludy György, Sinkó Ervin, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Sziveri János, Csáth Géza, Hazai Attila és Térey János. Tételezzük fel, hogy el tudjuk különíteni egymástól a költőt és a költészetet. Költőként és/vagy költészeted kapcsán tudsz-e száz százalékig azonosulni ezen írók valamelyikével?

O. R.: Igen is, meg nem is. Száz százalékig senkivel sem tudnék azonosulni, de mind nagyon jók, szívesen vállalom őket.

A beszélgetés a zEtna (amorf) XVII. Irodalmi Fesztiválján készült a Zentai Alkotóházban, 2020. november 7-én.
A hanganyagot feldolgozta: Patócs László.