Gergely Tamás
Stockholmi abszurd
Metrón maradt lábam (I. rész)


1. Kérdések

Haladok a tömegben a metró kijárata felé, mikor észreveszem, hogy kifűződött a cipőm. Különös, gondolom, nincs is cipőfűzőm a tavaszi cipőmön, akkor meg mi fűződött ki...
Felvettem volna egy másik lábbelit, s nem is tudatosodott bennem. Vagy ráragadt egy fűző az én cipőmre? De hiszen nem ült senki velem szemben a kocsiban, se mögöttem...
Valaki más lép helyettem?

2. A mozgólépcsőn

Szóval haladok a kijárat felé* az idegen cipőben, mondtam: cipőfűzős, bár én tudomásom szerint hazulról egy csukában** indultam, s annyira meg vagyok lepődve, hogy meg sem állok, hogy befűzzem.
Akkor valaki megszólal mellettem/mögöttem(?). A hangját hallom:
„Veszem a lábam vissza.”
„Te jó ég, gondolom, nemcsak a cipő, hanem a lábam is idegen? S én láb nélkül maradok? Hogy fogok fél testtel kijutni a metróból?”
Nézem, a lift gombját, fél testtel el se érem, s a mozgólepcső újra áll. Hibás vagy leállították... Egyre megy.
Illetve: egyre áll.

*Odenplan megálló, Stockholm központjában.
** Cipőfűző nélküli, lábfejnél zárt cipő.


3. Hol a lába?

„No de ha ez nem az én lábam, akkor hol a sajátom?”
Nézek körbe, hogy hátha feltűnik valakinek az altestén az én W34, L30-as barna bársony Marlboro Classics gatyám, de nem látom.
Mind farmerbe vannak öltözve, kopott, színtelen, egyeseken szakadozott farmerbe. Hát van ezeknek ízlésük?!
De nincs időm ilyesmin elmerengni, mert belém hasít a felismerés:
„Te jó ég! A metrókocsiban maradt! Nadrágostul a lábam….”

4. Cukorbaj

Éreztem, hogy a vér kifut belőlem.
„Te jó ég, kiáltottam fel. Ha valaki most éppen viseli, mármint a metrón hagyott lábam, nem tudja, hogy inzulint kell neki beadni minden este. Húsz egység. Illetve húsz egység az egész testemnek, deréktól lefele ezek szerint tíz.
Ha nem kapja meg, fél év után vághatják le, ó, szegény lábam!
Mamma mia!
És nekem is csökkenteni kell tíz egységre az adagot, mert csak deréktól felfele vagyok cukorbajos. Ha húszat adok be, akkor kómába esem, Mamma mia!”

5. Mamma mia*!

Ahogy a peronon sápítozok („Mamma mia!”), hátba vereget egy ismeretlen.
„Ezé lenne?”, kérdem magamtól, mármint ezé lenne a lábam. Illetve a láb, ami szállít engem, míg az enyém…
Várom, hogy mit akar. Hogy fizessek? Hogy most lecsatolja rólam, mert az nem az enyém, hanem az ő lába.
„Mennyibe kerülhet az ötven méter? Metrókicsitól a mozgólépcsőig…?”
Barátságosan közelít: „Mamma mia…* Te is ABBA-rajongó voltál? Azonos korúak lennénk.”
„Marha – sziszegem. Én az ABBÁ-ra a katonaságnál tornásztam, reggelente hatkor. Arad mellett, Lippán**. Érted? Megvolt még a saját lábam. Most viszont a reggeli tornát ABBA-hagyom. Elvitte a lábamat a vonat…”

*Az ABBA együttes híres slágere.
** Romániai helységnevek.

 

6. Fenéken billent

Káromkodni volna kedvem, hogy a feszültséget kieresszem, de hogyan is tegyem: ha „mamma miá”-zom, vállon veregetnek, nem volt véletlenül „meleg” az illető?, cikázik át az agyamon. A „te jó ég” sem felelne meg, mert éppen a metró gránit tetejét látom az ég helyett, nem kompatibilis a szisszenet, hanem egy „istenes áldás” kifut a szájamon. Rögtön van következménye:
Elém áll egy gyér hajú tanult ember ezzel:
„Az Isten nevét a szádra ne vedd!”
„Na, gondolom, már csak ez hiányzott! Oda a lábam, lehet, levágják az inzulinhiány miatt, s még fel kell jutnom a felszínre, talán láb nélkül, mert visszaveszi a kölcsönlábat a gazdája. Ráadásul a mozgólépcső sem működik, s akkor jön ez…”
Arra gondolok, fenéken billentem.
„De hát, kölcsön lábbal lehet? Úgy értem, etikus?”
Meg hát jogilag is…

7. Az ágyékához kap

Szóval hogy idegen lábbal seggbe rúghatom-e a bibliás öregembert, ez volt a kérdés, de ha jobban megnézem, mintha túl telt lenne, túl formás, gömbölyű… Mármint a láb, a kölcsön lábam. Mint a villámcsapás ér a felismerés.
„Te jó…”, hogyan is sikoltsak fel, az istent emlegetni nem lehet, a slágerbe át nem mehet a felkiáltás, marad hát a „Tejó!”
„Tejó”, mondom, hiszen ezek női lábak lesznek!
Vegetatív idegrendszeri gyorsasággal az ágyékomhoz kapok.
„Megvan” – mondom –, és egy felszabadult sóhajt eresztek meg.

8. Tizenhét

Ahogy a sóhaj, sóhajom elhagyja a szám, megcsillan bennem a remény, ami így materializálódik: „ha lefordítom/kifordítom”. Hogyan is magyarázzam… a stockholmi metróban ugyan én jól érzem magam, de mégis idegen vagyok, legalábbis a nyelvet illetően*. Például ha ők, a bennszülöttek, kritikus helyzetben azt mondják, hogy „sutton”, akkor az nem azt jelenti, hogy „tizenhét”, hanem hogy „menj a francba”, minimum.
A francba!
Na most, ha én azt a magam nyelvén mondom, akkor se Jehova híve, se a zenerajongók nem támadnak le, tetszem érteni?
„Tizenhét!” – mondom erre, sőt: kiáltom, túl belemelegedtem a magyarázásba, s nekem a lábam kellene visszaszereznem. Mert ez, amivel járok, nem az enyém!

*Magyarul beszélek.

 

9. Donál

Hát igen, hol kóricál most a lábam, az enyém? A metró elsuhant, mobilomból az elem kifogyott, meg se állíthatom tehát a vonatot, le sem szállíthatom a lábam, egyáltalán, kinek telefonálnék? A Jóistennek?
„Tizenhét, párdon.”
Mert azt még könnyen elfogadná az agyam, hogy valaki felvette, s viseli. Donációként számolnám el Szent Péter* előtt. Vigye, ha kell neki! De…
El tudom azt is képzelni, hogy utazik tovább, egy magyar pár láb a stockholmi metrón, rendesen összetéve, hogy mást ne zavarjon, s a végállomáson…
A végállomáson pedig – eltakarom a szemem, hogy ne lássam – a szemétbe lökik.

*Bibliai alak.

10. Térdel

Azon kapom magam, hogy szégyenkezem. A nadrágom miatt. Nem a márkájával van baj, hiszen az ebben a környezetben egyenesen szuper, hanem hogy kitérdelt.
És annak oka van: túl sokat térdeltem az elmúlt napokban. Úgy értem, az albán meg a román könyvek az alsó polcon tanyáznak, s hát azon a részlegen dolgoztam*.
Azt akartam, hogy azok is jól nézzenek ki, emberbarát, könyvbarát tevékenységem viszont kitérdelte a Marlborómat.
S most mit gondol rólam, az, aki felhúzta lábastul. Hogy egy lusta trampli vagyok, aki a küllemére nem ad…
„Ó, te jó Marlboró! Elnézést, hogy így engedtelek el.”

*A nemzetközi könyvtárunkban.

11. Meghekkelem

Hogy nem „nyúlhatok utána”… ezt gondoltam, de hát álljon meg a menet: azt olvastam, egy svéd, illetve nem svéd, menő robottechnikus volt Mexikóban, ám felmondott, hogy Svédországban… Hátha az segíthet. De ne keverjem őt ide, az én lábam helyzetébe.
Illetve keverném, mert létrehozta, hogy a végtag gondolatra mozdul. Kapcsolódás történik az elektródák meg az izom között.
De hol az az izom?!
Mármint a lábizmom, hogy hassak rá, leszállítsam a következő állomáson, s visszatrappoltassam az E4-esen hozám.
Egy féltest az országút szélén, feltűnést fog kelteni!
Hanem olvastam arról is, hogy valaki meghekkelte repülés közben a gépek számítógéprendszerét, távolról igazgatta a pályájukat.
Na! Ha én is…

12. Mahler

„Háthogyha mégsem”, gondolom, azt értem alatta, hátha mégsem dobják a kukába használatlan a lábam, hátha csak simán elcseréltem – Mahler kilencedik szimfóniáját adták a 2-esen*, azt hallgattam, azért nem emlékszem –, s akitől a jelenlegit kaptam, vitte az enyémet.
Határtalan eufória fog el, amitől talán még a lépcsőt is megmászom, egy stockholmi metróállomáson vagyok, ugye, egyelőre a peronon, s a mozgólépcső nem működik.
Így gondolkozom: a francia forradalmom eszméje itt győzedelmeskedik, a stockholmi metróban! Egyformák leszünk, szabadon váltogathatunk végtagokat, testrészeket, olyan embert építünk fel magunkból és magunknak, amilyent akarunk!

*Klasszikus zenét sugárzó svéd rádióadó.

13. Szent Habakuk

De itt meg is állok a hadonászásban, s a forradalmi szellemből visszahullok a pszichoanalízisbe: vajon az én gondolataim ezek, vagy átvettem őket gyerekkoromban, s most itt szükségállapotomban – ugye, mert a lábam után vadászom – előtörnek.
És álljunk meg, azaz: „tizenhét”!
Hátha nem is én gondolom, vagyis nem a felsőtestem vagyok?
S akkor az sem lenne csoda, ha nem a lábam az idegen, hanem deréktól felfele a testem... Szent Habakuk!*
Megcsípném a combom, hadd érezzem, hogy létezem. De hát vagy a comb nem az enyém, vagy én sem magam vagyok…

*Próféta, Jeremiás kortársa.

(Folyt. köv.)