Juhász Zsuzsanna
Amikor a férfi ágyékkötőt…

Gondoltad volna, szívem, hogy ez lesz?

Hogy egyszer meztelenül játsszák a királydrámáidat, gyöngyöm, igazgyöngy szerelmem?

Gondoltad volna? Mikor éppen ennek ellenében voltál te Te és a szavak. A szavaid, kincsem, te világ kincse, te világ öröksége.

Te világ jele, örök csillaga az égen, hogy lehet. Lehet szavakkal is élni már az emberiségnek. Szavakkal élni és meghalni. Szeretni és harcolni. Szerelmeskedni és csatába menni és megnyerni és elveszteni a csatát. Csak szavakkal.

Hisz ezért voltál, ezért küldettél ide a Földre, hogy tudjuk, hogy megtudjuk és aztán soha el ne felejtsük. Hogy lehet. Hogy lehet szavakkal is, vér nélkül is. Vér és riadalom és gyermekhalál nélkül is győzni és veszíteni.

Királyian, Willy baby, kicsim, szerelmem. Királyi módra. Csak szavakkal, semmi mással. Se méreggel, se ágyúval, se puskaporral. Csak a pőre szóval, Willy baby. Csak azzal. És nem karddal, nem, dehogy, karddal sem. De a kard árnyékában, a meztelen, hüvelyéből kirántott kard árnyékában. A gyorsan ölő, csillogó vékony vas árnyékában. De mégis és csak azért is szavakkal. Mert úgy könnyebb vagy nehezebb, de jobb, az biztos is. Hisz' ezért lettél, ezért. Hogy bizonyítsd, lehet, lehet csak szavakkal.

Előre is és hátra is. Hogy nem bátorság vagy gyávaság kérdése kard helyett szavakhoz nyúlni, hanem az okosságé, leleményé, bölcsességé. És spórolásé. Az emberi vérrel, könnyel és lelki fájdalommal. Hogy elég volt. Legalábbis neked, Willy baby eleged lett a gyászból, eleged az ártatlanok mint húsvéti bárányok leöléséből.

Mert az ember nem bárány és nem is ágyútöltelék. Tud bánni a szavakkal. És az útja előre nem a kard által vezet, hanem a szavakéval. Amiknek te voltál és te vagy az egyetlen mestere. Mert nem a magad üdvére használtad, dehogy. És voltak ugyan szerelmeid, és olykor viszont is szeretted őket, de sose lehettél, sose voltál biztos, hogy téged szeretnek-e. Vagy szavaid selymébe szerettek-e bele, szavaid balzsamába, hogy te voltál-e fűszere a földi öleknek. Vagy a szerelmes szavak, főleg a szerelmes, szép szavak. Az Istentől valók, az Istennek is tetsző, embert emberhez kötő szavak. A béke egyetlen útja. Vagy legalábbis azt hitted, nem? Hogy ezentúl rajtad keresztül és teutánad nem lesz több vér, harci seb, lábatlan, kartalan test, háborúkban, harcokban kiégetett szív. Hogy nem lesz több PTSD többé. Az a fajta ideges nyugtalanság, állandó harci készültség, ölésre való készség, ami a katonákban marad, ha hazatérnek.

Hisz te is láthattál ilyet, Willy baby, te. Te legnagyobb hős, te legbátrabb ember. Aki tűrte, hogy legyávázzák számtalanszor, akit inkább kocsmahősnek tartottak. Hisz itt, a kocsmákban írtál. Egész nap füleltél, jártad a világot. Nézted az embert, férfit, nőt, gyereket, és láttad, hogy gyűlöli mind a háborút, és láttad, hogy sorvad a szív a cívódások láttán és hallatán. És láttad azt is, hogy egy jókor, jó helyen megtalált jó szó akár páncélos, lovas hercegeket, fiatal, dicsőségre vágyó, katonái vérével locsolkodni akaró szíveket is vissza tud fordítani.

Hogy ideje van a szónak. Ideje, hogy a kardot visszacsalogassa, visszacsábítsa a hüvelyébe. És eljött, eljött a szavak ideje. Az okos érvelésé, a másik szempontjainak figyelembe vétele. A kompromisszum ideje. De nem jött el, látod-e. Nem jött el mégsem. Vagy csak neked jött el. Hisz' láthatod, szégyenszemre meztelenül játsszák a királydrámáidat. És ha jól láttam, egyedül. Csak a király játssza.

Holott te tudtad és meg is mondtad nekünk, hogy a király. A király a mindenünk. Benne, rajta van minden gazdagságunk és bölcsességünk. De az utunk, a hovautunk is az ő kezében van. És a királynak nincsen kardja. Csak jelképes kardja van. Ugyan mire is menne egy szál karddal, egyedül. Az ő igaz, jó kardja a szó. És csak akkor, ha tud bánni vele. Mert a király, hisz te láttad, te tudtad a legjobban, Isten szavainak lefordítója emberi nyelvre. De csak egy jó Istené. Egy nem büntető, nem hatalmaskodó, nem öldöső Istené.

A királyé minden föld, de övé az elosztás dolga is és a felelőssége, a megfelelés Isten kérdésére, hogy jutott-e elegendő mindenkinek.

Mert a királyé minden termés is, minden jó javunk, a legjava minden földdarabnak, erdőnek, tónak, folyónak, de övé Isten kérdése is. Jutott-e ma is elegendő étel a legutolsó, földnélküli párnak, a legkisebb gyereknek, anyja méhében ébredező ébrénynek is? Jutott-e?

És a királyé minden zene, minden szép szó és minden lázadó szó, minden ellenére fakadó szó, szitok és káromkodás. Az övé egyes egyedül, mert neki kell, egyedül neki megfelelni az Istennek, a jónak. Hogy béke ugyan van-e? Van-e még? És főleg, hogy elegendő van-e belőle az országon belül. És azon kívül is? Mert a béke olyan, olyan a természete, hogy nem lehet egyedül csak egy helyen. Hogy legyen, mindenütt kell hogy legyen. Mert ha valahol nincs, előbb-utóbb ott se lesz, ahol még van.

Mert az ember olyan, igaz, Willy szívem? Az ember, hogy tűr, mint a birka és sokáig és szívesen is, és hagyja, hogy elvegyék mindenét. Sőt, magától adja, szívesen, ha megmondják neki, miért. Miért és meddig kell takarékon élnie: Rövidebbre húzni a nadrágszíjat és csak egy gyereknek életet adni. És megteszi, szívesen és sokáig teszi, ha megmondják neki szépen, szép, szelíd, szelídítő szavakkal, hogy így és csak így lesz béke. Csak így lesz ő is és gyermeke is élő, élő ember és természetes halállal haló ember.

És az ember olyan is, olyanná is válhat, hogy mint oroszlán küzd, tömegben, bajtársaival, katonatársaival egyetértésben. De egyedül mégis, egyedül az oroszlánná tett szívével, mint oroszlán támad akár három idegen oroszlánra is. Túlerővel szemben is, a halál, az elesés biztos tudatával is. Ha azt mondják neki, csak így lehet. Csak így lehet megmaradni, neki és asszonyának és gyermekeinek. Ha az idegenek ártó, rossz indulatának gyanakvását ültetik el a fejében. Lassan, ahogy az eső mossa le a földet az irtásokon a hegyről és teszi pusztává a hegyoldalt. Hogy végül az idegen ellenség asszonyát akarja és gyermekei pusztulását. Ahogy tényleg, Willy, az új, fiatal oroszlán, ha elűzte a régit, valóban megöli annak kölykeit is. Mert nincs ideje, szívem. Ma már tudjuk, hogy az oroszlán nem ember, nem király, nem miniszterelnök. Neki tényleg nincs ideje kivárni, hogy egy másik hím, a régi kölykei felnőjenek. Mert bármikor, bárhonnan jöhet egy erősebb, egy jobb, táplálóbb anya kölyke, és megharcolhat vele. És elűzheti.

De az ember nem oroszlán, csak a szíve tehető azzá, és csak egy kicsi időre. Igaz, olykor hosszú évekre, évtizedekre. De egyszer azért csak rájön, hogy a harc, amit vív, nem az ő harca, hanem azé, aki harcba küldte, és azé lesz a zsákmány is, míg az övé csak a dicső halál lesz. És arra is rájön, hogy az ellenség is olyan akárcsak ő. Egy hatalom, egy másik hatalom szolgája csak. S ha meg is marad és hazatér, sose találja már meg a helyét. Ideges, harcra vágyó, fel-felriadó, álmatlan csődör marad. Aki unja a békét, aztán gyűlöli tiszta szívéből.

Mert a harchoz szoktatott ember a harcot kívánja folyton. Olyan lesz neki, mint a drog. Unatkozik békében. Mert az agya, még nem tudjuk, hogyan, William, de a harcban, a harctól, bármilyen harctól. Gazdasági, munkahelyi harctól is valahogy egyszer kinyílik. Végül is élet-halál kérdése szokott lenni a harc, hát az agy bedobja magát, csúcsra járatja magát. Mozgósítja minden tudását, minden emlékét, bölcsességét, hitét az emberről. Hogy hogyan kell legyőzni, kijátszani, csapni, megelőzni… És aztán valahogy úgy marad. Nyitottan, dologra éhesen, … És nem tud igazán elnyugodni. Nem tud aludni, nem tudja kipihenni magát az állandó készültségtől. Nappal meg unatkozik, halálra unja magát. A béke, az egyhangúság megőrjíti. És kalandra vágyik, harci kalandra. PC-s játékokra, Willy.

De a királynak akkor sem. Embernek akkor sem szabadna meztelennek lenni karddal a kezében. És mondani, mondani egyre a te lázító, végső, utolsó harcba vivő vagy szelidítő évezredekre békét hozó szavaidat.

Mert nem kell a meztelenség a kardhoz. Mert aki kardot ránt, és azzal hadonászik és üvölt, annak már nem kell semmi, csak harc és vér. A mások vére. És szavak se kellenek, mert mindegy, hogy mit üvölt. Ha sikerül neki felkorbácsolni ezreket, milliókat, akkor már késő. Akkor már bármit mondhat.

De te, te mester, te szavak mestere. Te Jóistenünk mesterműve, te! Te tudod és tudtad mindig is, hogy palást kell és korona. Hogy a palástot, koronát ki kell érdemelnie a királynak. Minden áldott nap. Különben vesznie kell. Ha népét egyetlen gesztusával, szavával veszendőbe akarja küldeni. Ha csak felsejlik is az egész veszte. Az egész nép, a föld, az anyanyelv veszte.

De a jó király, ha úgy hozza a sorsa, meztelenül is ugorhat bárhova, bármikor, bármiért, tekintélye csorbítatlan marad. Ha van tekintélye.

Nyugodtan ugorhat, ha ég a szobája, ha menti a menthetőt. Azt meztelenül is megteheti.

Mert szavai akkor is lesznek. Ismerni fogja a szavakat, a megfelelőket, ha menteni kell, menteni a kutyát, a macskát, a sárgarigót. Vagy a népet a saját tüzétől. A népet, ami saját keserűségéből rakott máglyán ég éppen.

Mert most itt ezek vagyunk, kisbabám. Te, aki mózeskosárba rakott fiam vagy, aki szerelmem vagy. Aki égő csipkebokor vagy minden fiatal ember, ifjú vagy lány szívében, ha szerelemre lobban. Minden Rómeócska és komoly Júlia a te szavaidat keresi dadogva, ha szerelmes, és mondja: az vagy nekem, mi testnek a kenyér.

De most az jött el, nekem legalábbis az. Az teveled, hogy kard nem kell. Semmilyenkard, semmilyen fegyver nem kell. Inkább a béke izgalma kell. A béke mozgósítása. A fel soha már nem hergelhető tömegek kellenek. Az egymás ellen soha már nem uszítható tömegek kellenek.

Mert amikor a férfi ágyékkötőt vett valaha, akkor a szavakra tért át. Előbb szétválasztotta a nappalt és éjszakát. Mert éjszaka takarás nélkül bújt asszonyához. De nappal rejtve hordta a nemi szerveit. Mert nem akart már ölni. Nem akarta megmutatni, hogy mekkora van neki odalent, és mekkora ereje van ezzel együtt. Hogy milyen hatalmas és erős. Hogy egyetlen ökölcsapással le tudná ütni a társait.. Mert amikor a férfi ágyékkötőt vett, azért is tette, mert meghalni se akart. Könnyen, egy pillanat alatt, társa egyetlen csapásától.

Mert voltak már szavai. És szüksége is volt. Szüksége a társaira. Minden férfira és kutyára. Mert odakint hideg volt vagy meleg, de biztos, hogy oroszlánok vagy farkasok jártak.

Mindenütt a világon, ahova ember akkor betette a lábát. Valami járt odakint. Valami állat biztosan, ami erősebb, gyorsabb volt nála.

De neki meg szavai voltak. Összetartó, irányító, együttműködésre serkentő szavai.

És az ellenség sohasem az ember volt, a másik ember. Ahogy most sem az.

Igaz, te hattyú, te ősszel elszálló, tavasszal visszarepülő mégis. Te hű.

Te, akihez most már nekünk kellene hűnek lenni. Hogy szavakkal, és csak úgy. Soha, semmikor mással.

Soha többé fegyverrel, karddal, tankkal. Robotrepülővel meg pláne nem.

Mert az ember, Willy baby, messziről könnyen öl. Mert valahogy a te századodban ragadt. Csak a technikája futott előre. Neki, az embernek látni kell, látnia kell a koldust. Látni a rongyait, a hidegcsípte vörös kezét, az esdeklő szemeit, a letaglózott reményt az arcában, hogy adjon. Hogy kicsikaródjon belőle az adás képessége. Ahhoz látni kell a szenvedőt. Látni és szagolni. Mert a félelemnek is szaga van és izzadtsága van. AZ egzisztenciális félelemnek, William, amit te még tán nem is érezhettél. De mi igen, és annak szaga van. És fénylése a homlokon. Én láttam, szívem.

De az adási képesség is ott van bennünk, belénk van írva, mióta a homo sapiens szétspriccelt a Földön. De akkor látni kell, látni, sajnos, kicsim.

De talán szavakkal is átadható lesz. A nélkülözés, az éhezés, a zsigeri félelem, mikor se köpni, se nyelni, de még tojni se tud az ember a rettegéstől.

Hogy mi vár rá holnap? Lesz-e helye a nap alatt. Szép, emberi, békés helye.

Hát segíts, bogaram! Hogy mondjam, hogy énekeljem, táncoljam el milliók rettegését? Milliók némaságát.

És mozdulatlanságát. Te isteni gyermek, te Istentől való.

Ugyan, hogy találok én minderre szavakat?