Gašper Kralj
Töredékek
(regényrészlet)

III.

A prágai tömegközlekedés térképének fölső szélén azt írja: „překlad za španelštiny, Golem”, az ezüst csíkos villamosjegy hátoldalán olvashatatlanul: „cseh önkéntesek, jugoszláv partizánok, gépésztechnikusok”, mellette: „más”, alatta: „Vera, vera, Vera, vera”, aláhúzva vagy áthúzva: „bermuda háromszög”, az irodalmi kávéházak listáját tartalmazó fénymásolat szélén: „češky cider a limonady, zapatistická káva”, a másik oldalon: „hol van ez?”, a teleírt rózsaszín francia kockás lapon, a 21-es vonal mellett „műszaki egyetem, a marsall háza”, a kisebb, fekete-fehér térképen néhány bekarikázott hely, pl. a Cirill és Metód-templom, melléírva „ejtőernyősök – kripta”, vagy a Nikola Tesla-emlékmű, mellette „ignoráns fickók”, és egy kis táblázatban még valamiféle költségek is, „fű 20 euró”, „sör hozomra 10 euró”, „sörkolbász körettel 5 euró”, vagy a Vörös Hadsereg parancsnokának emlékműve, mellette „bronzfigura”, „bronzcsecsemők”, „bronzcsokrok”, „nemlétező tömeg”, vagy a Simon Bolívar-szobor, melléírva „fűnyíró, hol van Benito Juárez?”, „megbeszélés Klarával” – na, legalább engem is megemlít egyszer –, „fordítsd le és küldd el neki a Vera, vera, Vera, vera-szöveget”, a Prága–Ljubljana repülőjegy kártyáján kétszer is aláhúzva „reggel vegyél jegyet Bécsbe”.

Második nap. Reggel. Tulajdonképp már délután. Ebédidő. Nem tudom, mit csináltam addig. Hallgattam a horkolást. Vártam a soromra a tusolóban. Reggeliztem. Voltam a Károly Egyetemen. Ott az előtérben egy plakátról Borgest olvastam, cseh fordításban. Egy emelettel följebb, egy állandó kiállítást néztem meg, amazóniai törzsek fekete-fehér fotóit.  Egy radiátornak támaszkodva belestem a folyosó túloldalán levő terembe (amíg onnan ki nem dugta a fejét egy nő, jobbra-balra nézett, majd becsukta az ajtót az orrom előtt. Amikor visszamentem a hostelba, legalább nem vesztem el, még egy kicsit heverésztem a padon. A kölykök szétszéledtek, nyugalom volt. Aztán lementem a recepcióra. Be volt függönyözve. Úgy tűnt, mintha ismét reggel lenne. Nyilván a fények miatt, amelyek bevilágítottak a függönyön. És egy szervírozó kocsi is ott állt. Rajta reggelimaradékok, tálakon krémek, sajt, szalámi, kancsóban langyos kávé, állott víz, műanyag poharak. Nem tudtam, hogy inkább a sarokba, az állólámpához toljam oda a dohányzóasztalt, vagy a sarokból az asztalhoz a kényelmes műbőr fotelt. A recepciós pultban ülő szőkeség nem foglalkozott az én önhatalmú térrendezésemmel. Ha új vendég érkezett, vagy kulcsot vett át, akkor is a képernyőt bámulta, poshadtsápadt arcán kék fények villództak. A tálról elvettem néhány műanyag dobozka margarint, dzsemet vagy mézet. Súlyként raktam őket az asztalkán kiterített térképre és cédulákra. Magam elé néztem, mintha nagyon összeszedett lennék, vagy összpontosítanék valamire. Nem láttam semmit. Minden ködös volt. Végül fölrezzentem, mintha kormánykerék mellett aludtam volna el.

Hát te mit keresel itt?, kérdezte spanyolul. Olyan volt, mintha álmomban fölébredtem volna. Egy kicsit magasabb volt, a haja egy kicsit rövidebb és egy kicsit vörösebb, a tekintete és a mosolya pedig pontosan olyan volt, mint emlékeimben. Klara volt az, olyan, amilyennek Barcelonában megismertem. Hát te itt keresel mit?, mondtam, és csak ez után raktam megfelelő sorrendbe a szavakat. Jött a térképekért, mondta, mert elfogytak, vagy valami hasonló; és hogy lent van a gyülekezőhelyük, ő csak fölugrott ezekért, és hogy valami megállapodásuk van a hostellal; tulajdonképpen nem is tudom, lényegében mit mondott, csak azt tudom, hogy a pulzusom 180-ra ugrott és még mindig a szavakat keresgéltem.

Nyilván mondtam valami közhelyet, hogy milyen kicsi a világ, hogy akiknek találkozni kell, azok úgyis találkoznak, vagy valami hasonló, mélyenszántó bölcsességet. Örülök, hogy tartod magad ahhoz, amit megbeszéltünk, mondta Klara. Vagy: Örülök, hogy úgy dolgozol, ahogy javasoltam. Nem értettem őt; noha a szavai furán hangoztak, nem tulajdonítottam nekik különösebb jelentőséget, most viszont tudom, hogy nem ártott volna… Eközben megnézte magának a térképet és a jegyzeteket, amelyeket a térkép szélére, a repülőjegy és különböző számlák hátuljára, szalvétákra és ki tudja, honnan kitépett papírokra írtam, mintha szerette volna belevésni az agyába. Aztán meghívott ebédre. Egy üveg irodaházig mentünk, ott volt a sarkon, alig néhány perc sétára a hosteltól. Itt vannak az enyémek, mondta. Klímaberendezés ontotta ránk a hideget. Nagyon meredek mozgólépcső vitt föl bennünket a második emeletre, ahol egy thai önkiszolgáló étterem volt. AKelet-Európában utazgató nyugdíjas csoportnak láthatóan jólestek a puha, édesen pikáns thai falatok. Klara tofut rendelt, kókuszmártásban. Én egészen ehető halrudakat ettem és currys-tojásos metéltet Klara tányérjából. Jó hangulatban ettünk, mintha előre megbeszéltük volna, hogy aznap ott együtt ebédelünk. Két falat között, az asztalra könyökölve egy talpas poharat dédelgetett a két tenyere közt és időnként ivott egy korty bort. Hol velem, hol a szomszédos öregekkel beszélgetett. Kéne nekem egy szótár. mondta. Milyen szótár? Egy szlovén-spanyol. Nem érted, amit mondok?, kérdeztem. Tényleg ennyire rosszul beszélek?, tűnődtem. De lökött vagy, mondta Klara. Azért kéne szótár, hogy megértsem a céduláidat. Milyen céduláimat? Hát azokat, amelyek ott voltak az imént a térképeden, válaszolta. Ja, hát azok csak emlékeztetők, mert nagyon rossz az emlékezőtehetségem. Isten hozott a klubban!, mondta Klara és körülnézett. A nyugdíjasok irigyen ránk mosolyogtak. Amikor végeztünk, segítettem Klarának összeszedni és egy kerekes fémszekrénybe rakni az öregek tálcáit is. Egy toledói asszony egy húszeuróst nyújtott felém, eljátszottam a pincért és zsebre vágtam a borravalót, a fű mellé, amelyet előző nap épp annyiért vettem a cseh testvérektől.

Azt hittem, a villamost várjuk, amikor az állomásra begördült egy turistabusz. Mivel nem spanyol rendszáma volt, nem jöttem rá azonnal, hogy az övéké. Egy pillanat, mondta Klara és föllépett a buszra. A sofőr a homlokára tolta a napszemüvegét. Klara valamit mondott neki. A sofőr unatkozó képpel bólintott. Klara lejött a buszról és az ajtó jobb oldalára állt. Az utasok elkezdtek beszállni. Látni lehetett, hogy eltart majd egy darabig. Az utolsó után Klara is föllépett a sofőr mellé. Úgy állt meg, hogy hátulról-alulról nézhettem őt. Hirtelen már nem siettem sehova. Megfogta a mikrofont és egy listáról neveket kezdett el olvasni. Egyeseket akár háromszor, vagy még többször is meg kellett ismételnie, mire végre valaki erőtlen hangon vagy éppen kétségbeesetten rikoltozva válaszolt. Aztán a mappát a sofőrnek adta. Az hányavetin a kesztyűtartóba dobta. Klara még mondott neki néhány szót. Nyilván további tudnivalókat közölt. A sofőr fél kézzel megdörzsölte a szakállát, és ugyanolyan érdeklődéssel bólogatott, mint korábban. Biccentett egyet, hogy a szemüvege a homlokáról visszacsússzon az orrára, aztán húsos hüvelyujjával fölnyomta az orrnyergére. Ahogy Klara lelépett a legalsó lépcsőfokról, becsukódott mögötte az ajtó. A busz azonban nem indut el azonnal, az öregek még egy darabig integettek és mi visszaintegettünk. Végül a sofőrnek mégis sikerült kierőszakolnia az elsőbbséget, és becsatlakozott a forgalomba.

Szabad vagyok, mondta Klara, hova megyünk? Várj, várj, kitalálom… Ez csalás!, vágtam a szavába. Én?, játszotta az ártatlant és egy bájos grimaszt vágott, Még hogy én? Te, bizony! A térképre gondolsz?, mondta. Például, mondtam. De hisz nem is láttam semmit. De oké, oké, mondtam, mehetünk oda is. Csak nem ismerem az utat, mondhattam volna. Ezért inkább hallgattam. Majd ő elvezet. A nem tudom hányas villamoson utazva elmondtam neki, hogy előző nap a gépészeti karon voltam. Beszéltél valakivel? Bementél a titkárságra? Voltál a levéltárban? Hogy utána egy retró kocsmába is betértem, az első utcában jobbra. A Parašutistůban. Hogyan? Az ejtőernyőshöz címzettben. Beszélsz csehül?, kérdeztem. Csak néhány szót, mondta. Ekkor mondta el azt is, hogy a kocsmát azokról az ejtőernyősökről nevezték el, akiket az emigráns csehszlovák kormány küldött 1942-ben Nagy Britanniából Prágába, hogy merényletet kövessenek el a Cseh-Morva Protektorátus náci vezérével, Reinhard Heydrichhal szemben. És hogy a merénylet után az utca túloldalán álló Cirill és Metód-templom kriptájában találták magukat. És hogy ott mindannyian öngyilkosságot követtek el, hogy ne kerüljenek élve az SS-katonák kezébe. És hogy a nácik Heydrich halálát úgy torolták meg, hogy Lidice falut eltörölték a föld felszínéről: felgyújtották és lakóinak többségét kivégezték. Wikipédia?, kérdeztem. A mosolyáért még egy ennél laposabb viccet is bevállaltam volna. Szakmai ártalom, mondta.

Az út tovább tartott, mint ahogy gondoltam volna. A dugó miatt. És a villamossal is valami gond volt. A rikító színű sminket, aranysujtásos sötétkék zakót viselő, vákuumba csomagolt fenekű kalauznő úgy festett, mint egy pornófimbeli stewardess. Beállt az üléssorok közé, és azt mutogatta, mi a teendő, ha a repülő lezuhan. Egy cseh pár a másik irányba állta el az utat, se előre, se hátra nem tudtunk mozdulni. Amikor végre kitolakodtunk, füst ömlött a villamos alól.

Bementünk egy boltba sört, dohányt és cigipapírt venni. Nem tudtam, hol vagyunk, amíg meg nem pillantottam a bronzból készült ismerősömet, kezében a virágcsokorral. Ivan Sztepanovics Konev, mondta Klara. Aha, sóhajtottam. Bocs, mondta, nem akartam… Nem, dehogy, vágtam a szavába, csak azt hittem, már sose érünk ide, és akkor ráadásul a villamos is bedöglik. Átmegyünk oda?, mondtam. Ja, Teslához?, mondta Klara és elmagyarázta az emlékmű szimbólumait. Ha azok a csehek ott szívhatták a füvet, én is megtehetem, gondoltam. Klara telefonon beszélt valakivel. Ha jól értettem, a szálloda személyzetével. A csoportja sikeresen megérkezett. A csomagból előbányásztam a sört. Zöld alumíniumjelvény a legjobb idegenvezetőnek, mondtam. Kérsz még egy slukkot? Ja, persze, te nem cigizel, kacsintottam rá. Szívtam a füves cigit és ittam. A felhők szertefoszlottak. A fejemben kisütött a nap. Fölálltam és elkezdtem körbeforogni. Még az is lehet, hogy táncoltam egy kicsit. Sőt, ugráltam. Eltávolodtam a talajtól. De az is lehet, hogy végig csak egy helyben ültem és a távolba meredtem. Csehnek tettettem magam. Jól vagy?, kérdezte Klara. Soha jobban.

Elmentünk az emlékmű és a játszótér mellett. Ott hiányoltam a hajléktaklanokat. Egy kicsit távolabb voltak. Egy nagy akácia árnyékában adogatták egymásnak a palackot. Ellenkező irányba pedig egy chipszeszacskó utazott lassabban és egynletesebben. Klarát kézen fogva vezettem először a fehér leánderek, vagy leánderekhez hasonló fehérvirágú bokrok mellett, amelyek az út fölött hivalkodtak. A park zöldjét kettészelő átló másik oldalán a javaslatomra leültünk arra a padra, amelyen előző nap üldögéltem. Oldalra sandítva lesett bennünket az agyag Benito Bandito Juárez… A THC és Klara közelségének elegye úgy hatott rám, hogy hatalmas lelkesedéssel összevissza hablatyoltam neki arról a varázslatról, amely előző nap kétszer is erre a helyre vezetett, mintha minden erő ide vonzott volna, az emlékek bugyrába vagy a fekete lyukba vagy a bermuda-háromszögbe, amelyet a Spanyol harcosok tere, a Jugoszláv partizánok útja és az utca túloldalán álló gépészeti kar határoltak. Klara titokzatosan mosolygott rám. A dumámat egy fűkaszáló traktor zaja szakította félbe. A férfi, aki vezette, egyenesen a padunkhoz jött vele. Nem foglalkozott azzal, hogy ott ülünk. Föl kellett emelni a lábunkat, hogy el ne üssön bennünket. El tudod képzelni? Érted?, kiabáltam Klara fölébe, mintha koncerten lennénk. Azzal a bizonyossággal, amit akkor érzel, amikor beszívtál, megesküdnél, hogy minden összefügg. Másnap úgy éreztem magam, mint egy hippi, aki hirtelen a gyönyörű posztkommunista világban találja magát. Minden összetört. Minden összefüggéstelen. Nincs közösség. Nincs szolidaritás. Nincsenek nemzetközi brigádok. Ciao bella és adio partizánok. Miféle egyetem, ráadásul gépészeti kar?!

Elkísért a hostelig. Elballagtunk az óriások bronz csecsemői mellett. Az egyik híd alatti acélszerkezetű szigeten, ahova egy sörre tértünk be, egy reklámbuli kellős közepébe csöppentünk. Béna zene, néhány roskadásig pakolt asztal, egy pultos sátor, reklámok, koncert, még több reklám. Annyi látogató volt, hogy egymást taposták, meg persze bennünket. Voltak olyanok, akik nem voltak képesek lábra állni. Négykézláb másztak. 

A szálloda névjegykártyájára fölírta nekem a telefonszámát. Megpróbáltam megcsókolni. Megfordult és elment. Nevetségesen előrenyújtott nyakkal álltam az út közepén. Furcsa ez egy spanyol nőtől, gondoltam. Talán a katalánok nem puszilkodós fajta. Másnap egész nap a városban lófráltam. Többször is már majdnem ráböktem a számára. Késő délután hívtam föl. Fönt volt a várban. A háttérből nagy zsivaj hallatszott. Hogy majd később visszahív. Akkor szólalt meg a telefonom, amikor épp sörkolbászt rendeltem egy bódéban. Mit csinálsz ma este?, kérdezte. Elmehetnénk sörözni valahova, nem igazán volt ötletem. És ha eljönnél értem?, mondta Klara. Még egyszer megkérdeztem a címet, noha akkor már két órája a szállodája környékén lófráltam.

Vörös ruhában volt, abban, amelyben megismertem Oriol házibulijában, a barcelonai építészkonferencia végén. Megpróbáltam a két kislányos térdére összpontosítani. A tekintetem az ágaskodó mellbimbóira vándorolt. Le akartam ülni a szálloda halljába, az egyik fekete-fehér fotelba. Menjünk ki inkább a levegőre, mondta Klara és kivezetett a teraszra, ahonnan látni lehetett a kolbászos bódét. Sört rendeltem. Klara bort kért. Egy-egy becherovkával egyenlítettünk. Aztán egy szó nélkül a lift felé vettük az irányt. Bementünk a szobába. Levetettem magam az ágyra és a friss ágyneműt érintve fölnyerítettem a rám törő vágytól. Klara behúzta a függönyöket és csatlakozott hozzám. Menstruált. Amikor ezt megoldottuk, elkezdődött a buli. Kiürítettük a minibárt. Föltekertük a zenét és táncoltunk, úgy ugráltunk, hogy föltelefonáltak a recepcióról. Aztán kopogtattak az ajtón. A recepciósnak Klara elmagyarázta, hogy a szomszédokat nem zavarhatjuk, mert masszívan nagyothallanak. Néha kifejezetten kiabálni kell velük, hogy megértsék az embert. A recepciós hallgatott, bólogatott, és munkaköri feladatként rávillantotta hófehér mosolyát.

Másnap Klarának szabad volt a délelőttje. A szobájába kérte a reggelit. Alaposan bereggeliztünk és visszafeküdtünk az ágyba, heverészni még egy kicsit. Valami zenei adást néztünk, és ötvenes évekbeli cseh countryt énekeltünk. Együtt letusoltunk. Vörös volt alattunk a víz. Lemostuk magunkról a vért, mintha egy bűntény után tüntetnénk el a nyomokat. Minden különösebb fakszni nélkül elbúcsúztunk. Próbálj meg valamit lefordítani nekem és elküldeni, mondta Klara. Egész úton a hostel felé a fölemelt mutatóujját láttam magam előtt. Később láttam, hogy az édesanyja is hasonlóan emeli a magasba fenyegető ujját.

Másnap szombat volt, fapados géppel mentem vissza Ljubljanába. Vasárnap írtam Klarának, hogy visszaért-e már Barcelonába. Azt válaszolta, hogy Prágában maradt, és hogy a következő héten Bécsben lesz. Hogy esetleg odamehetnék.

Rajsli Emese fordítása