Jelena Lengold
A Házasságtörők villája

Hagyni, hogy a kötél kicsússzon a kezünkből

Az a nyár volt ez, amikor, teljes három hónapra, kibéreltük a Házasságtörők villáját, amely a tengerre nézett, az öbölre, a szőlőültetvényekre és a vulkánra. A villát természetesen nem így hívták, a nevét, mint általában minden azon a tájon, valami állítólagos grófról kapta, aki ezeket a szőlőültetvényeket telepítette, majd olyan helyekre utazott el az idejét tölteni, ahol a százemeletes lakóházak tetői szinte egymáshoz érnek, zöldterület pedig alig van. Nem is igyekeztünk a villa valódi nevét megjegyezni, nekünk ez a Házaságtörők villája volt. Mert a valódi helyzet éppen ez volt benne. Valamikor régen ugyanis, amikor Dominik és én két ember voltunk csupán, akik szép és tágas hotelszobákban találkozgatnak titokban, az egyik ilyen, mindig túl rövid délutánon kezemmel átölelve a mellkasát, elmeséltem neki, hogy szőlőültetvényes villáról álmodozom. A messzeségben vulkánnal. Bevallom, néztem néhány filmet, amelyekben éppen az ilyen látványtól állt el a lélegzetem, és mindig azt gondoltam magamban, hogy egy ilyen helyen végképp megtalálnám a nyugalmamat. És miért ne lehetne a villának egy régi medencéje is, amelyet már jó ideje nem használtak, és amelyen még az előző ősz rothadó levelei úszkálnak. Kitisztítjuk a medencét, mondogattam, és éjjel úszkálunk benne, míg valahol, a tisztás alatt, messze, a város fényei csillognak.

Dominik akkor már egyik lábával kifelé lépdelt harmadik házasságából, neki ez valahogy könnyen ment. Nekem valamivel nehezebben. Megígérte, ha vele megyek, ha mindent magam mögött hagyok, és egy bőröndnél több poggyászt nem viszek magammal, egy egész nyáron át lesz egy ilyen villám.

– És később mi lesz? – kérdeztem.

– Senki nem tudja, mi lesz később – felelte Dominik, és valóban, igaza volt; a próbálkozásaink, hogy bebiztosítsuk jövőbeni helyzetünket, általában a kalkulálás és a hiábavaló tervezgetés szintjén maradnak.

A jövőt eddig egyedül csak a polcon sorakozó dunsztosüvegekkel tudtam betervezni. Tudtam, hogy a dzsem, amelyet készítettem, el fog tartani tavaszig, és hogy karácsonyig elegendő savanyú uborkánk lesz majd. Minden más kisiklott az ellenőrzésem alól. Dominiknak igaza volt, el kell oldanunk a bárkánkat arról a nehéz vashorgonyról, és hagyni, hogy ússzon. Az eloldás fájni fog, ez elkerülhetetlen. Egy pillanatban el kell engedni a kezünkből azt a vastag kötelet, amellyel meg volt kötve minden. Egyszerűen így, meg kell lazítani az ujjak szorítását és hagyni, hogy kicsússzon a kötél, érezni azt a durva textilanyagot, érezni a millió fonalat, amelyekből összeáll, érezni minden csöpp vizet és minden sószemcsét, melyeket a kötél évek során beszívott magába, hagyni, hogy mindez még egyszer égesse meg a tenyerünket, és akkor nyitni ki a markunkat. Csak így lehetséges.

Dominik képes volt erre. Az ő kötelei talán nem voltak olyan nehezek, olyan erősek, vagy a tenyere nem volt annyira érzékeny a szárazföld durva távozására. Vagyis ő könnyen otthagyott mindent. Úgy tűnt, fájadalommentesen. Meg se fordult.

Azon a nyáron, a vulkánra néző villába, velünk együtt odavetődött még egy házasságtörő pár. Saša, a barátunk és titkaink őrzője, aki erős dioptriát hordott és volt néhány tudományos kitüntetése bizonyos, csak számára érthető fizikai törvényekkel kapcsolatban, valamint a légies, nála kétszer fiatalabb, német tudományt hallgató egyetemista, az egzotikus Zehra, aki úgy nézett ki éppen, ahogyan minden nő ki szeretne nézni. Ami, már magában, a féltékenység vagy a vágy tárgyává avatta őt, attól függően, kinek a szeme függött rajta.

Zehrának nem kellett sok mindent maga mögött hagynia. Csak intett a szobatársnőjének, bevágta az egyetemista otthon szobájának ajtaját és ment. Saša viszont a feleségét hagyta ott, akivel középiskolás kora óta együtt élt, és akitől három gyereke volt. Jobb, ha meg se próbálsz megérteni egy ilyesmit. Annyit kell csak mondani, hogy az ő vágya, hogy minden éjjel ölelje maga mellett a karcsú, illatos Zehrát, mindennél erősebb volt. És ebbe a dologba bele kell nyugodni, elfogadni ilyennek, amilyen. Az emberi lénynek ezzel a gyengéjével. A történetbe való minden mélyebb belemerülés egyenesen depresszióba vihet bennünket. Nem gondolni bele mélyen és nem gondolni messzire, ezt kellene nyilvánosságra hozni, mint a házasságtörők alapszabályát. A lényeg, hogy még időben fogadd el, különben előbb vagy utóbb lezuhansz.

Olyan parányi és védtelen, ott, a sötétben

Amikor felébredtem és kinéztem az ablakon, láttam, hogy Dominik és Zehra már a medencénél vannak. Zehra a mednce szélén ülve, a víz mellett, miniatűr sárga bikinijében, talpával a vizet paskolva, Dominik a napozó ágyon elterülve, napszemüvegével a homlokán, úgy nézett ki, mintha aludna. Kezeit összekulcsolta a hasán, ujjai összefonódtak. Ahonnan néztem őket, nem láthattam, hogy be vannak-e hunyva a szemei vagy Zehra hátát bámulja. Tekintetének nehéz lehetett átsiklani rajta, mert az a hát a tökéletesség megtestesülése volt. Minden hajlat ideális arányban igazodott rajta minden többi létezővel, a medence szélével, a mi hegyünk fekvésével és a világmindenség maradványaival. Minden mozdulata maga volt az összhang. És arra emlékeztetett, hogy a természet időnként milyen szemtelen és duhaj módon gyakorolja hatalmát a leglényegtelenebb alanyokon. Minden hópihe tökéletességén és egyediségén, a tengeri csiga titokzatos spirálján, a testen, a mozdulatokon, a hajon, minden kéz- és lábköröm alakján, melyeket, minden elfogadható érdem nélkül egy Zehra nevű lánynak ajándékozott.

Mégis, reggel volt, és sütött a nap, a szeretőm, akinek a mellkasán levő világos piheszőreit előző éjjel egész lábam hosszán érezhettem, a lábikrámtól a combomig, lent heverészett és engem várt. Nem volt más hátra, mint hogy felöltözzek és lemenjek.

Beszélgettek, amikor leértem. Dominik már nem feküdt, Zehra mellett állt, aki továbbra is ülve maradt, a medencébe mártott talpakkal.

– Jó reggelt – mondtam a tőlem telhető legvidámabb hangon. – Miről folyik itt a beszélgetés?

– Ó, jó reggelt, Mimi – szólt Zehra, és bájosan, mindkét kezével fölemelte a haját, mintha a nyaka is jó reggelt szeretett volna kívánni nekem. – Éppen mesélem Dominiknak, hogy az éjjel néztem egy érthetetlen műsort a világűrről és a műholdakról. A Föld fentről nézve olyan parányinak és védtelennek nézett ki ott, a sötétben.

Ennél a megállapításnál Zehra kihúzta lábait a medencéből, felhúzta őket a testéhez és kezeivel átölelte őket. Mintha a Föld védtelensége a világűrben rá is átszállt volna. Nem tudom, igazán nem tudom, vajon a Zehra-féle nők szándékosan tesznek ilyen mozdulatokat, vagy ez egyszerűen természetszerűleg ütközik ki belőlük. Ha férfi lennék, gondoltam, az egyetlen vágyam az lenne, hogy üljek mellé és egy öleléssel megvigasztaljam. Hogy azt mondjam neki, hogy jól lesznek, ő és a Föld is, amely a hatalmas sötétben bolyong, majd én megvédem őket.

Szerencsére, Dominiknak nem voltak ilyen vágyai, vagy legalábbis nem mutatta őket. Elkapta a hajam és rákényszerített, hogy az arcom egészen közel kerüljön hozzá, hogy megcsókoljam, akkor kézen fogott és levitt sétálni, a szőlösök felé.

Hallgattunk és lépkedtünk egészen addig, míg le nem értünk a nagy olajfáig, ahol mindig megálltunk és élveztük a hűvösét. Leültünk a fűbe. Dominik hátával a fának támaszkodott, én lefeküdtem és az ölébe tettem a fejem. A föld meleg és kellemes volt, fű- és levélillatú, és csak az imitt-amott szálldosó méhek zümmögése hallatszott.

– Te talán jobban szeretnéd, ha egyedül lennénk itt? – kérdezte Dominik.

Arra most már késő, gondoltam. Valójában, már mindenre késő. Ez úgyis már csak látszata az együttélésnek. Úgy tűnt, ennyi emlékkel és ennyi élettel maga mögött, senki sem lehet már egyedül.

– Nem – mondtam –, jobb, hogy itt vannak ők is. Különben ki főzne nekünk ilyen fantasztikus vacsorákat, ha Saša nem lenne itt? Ha egyedül lennénk, te és én valószínűleg az ágyban töltenénk egy hetet, kettőt, hármat, és aztán az egyikünk megszökne, fáradtan és megundorodva.

– Mért beszélsz így?

Szomorúnak nézett ki. Nem tudom, miért mondtam ezt. Nem tudom, miért volt szükségem arra, hogy megbántsam. Valami megmagyarázhatatlan okból, minden nemrégi döntésem miatt állandóan őt hibáztattam. Mintha én nem tehettem volna semmiről. Mintha helyettem ő tette volna bele azt a néhány holmit a táskámba, ő írta volna a rövid levelet és ő lopózott volna ki a házból korán reggel, nem én. Mintha ez az ő parancsa lett volna, nem a mi közös vágyunk. És most ezért a parancsért bűnhődnie kellett. Itt, a világ legszebb helyén, mely a vulkánra és az öbölre néz.

Ennek a mesének jó vége van

Saša gyakran panaszkodott, hogy szaggatottan és rosszul alszik. Nyugtalanul és rövid ideig aludt. Éjjel gyakran fölkelt és láttam néha, ahogy a szobájuk erkélyén áll és cigarettázik, valahová lefelé bámulva, a tenger és a város felé. Én is gyakran voltam éjjelente az erkélyen. Felébresztett a csend, felébresztett a levélzizegés, a saját álmaim is felébresztettek. Olyankor fölkeltem, hogy levegőt vegyek. Éjjel kellemesen friss volt a levegő és valahonnan mindig könnyű, langyos szél fújdogált.

Most láttam, hogy lent, a ház előtt ül, az asztalnál, mintha arra várna, hogy jöjjön valaki és szolgálja föl neki a vacsorát. Kezei az asztalon nyugodtak. Lementem, hogy vele üldögéljek, úgysem tudtam aludni.

– Van egy Andersen mese – szólt Saša, mikor leültem vele szemben –, egy gyerekről szól, aki borsót ültet virágcserépbe, és az ablakban tartja. Ápolgatja azt a borsót, félti, gyakran a virágcserépbe néz és virraszt fölötte. Ez a kép arra emlékeztet, ahogyan a szülő törődik a gyerekével. Először mint valami nagyon kicsiről, mintha egy magról, aztán arról, ami kikel, a szárról, majd a virágról…

– Hiányoznak a gyerekeid, ugye?

Saša elmosolyodott és bólintott.

– Igen, hiányoznak. De nyugodt vagyok. Annak a fiúról és a borsóról szóló mesének jó vége van.

– Meséld el, hogyan ismerted meg Zehrát.

Saša még egy cigarettára gyújtott.

– Mindig egyedül megyek koncertre, a feleségem nem szereti a komolyzenét. De nehéz is találni valakit, aki vigyázna otthon a gyerekekre. Aznap este Gyenisz Macujev muzsikált. Megigézve ültem ott, hallgattam a zenét, nem is figyelve, ki ül mellettem. Csak amikor a koncert véget ért, és mindannyian felálltunk, tapsoltunk, akkor láttam meg őt. Mintha már régóta ismerne, azt mondta: „Ő napjaink Liszt Ference, ugye?” Hát így volt. Míg Macujevet hallgattam, én is épp erre gondoltam.

– Tehát nem a szépsége volt a döntő?

– Nem, egyáltalán nem. Azon az estén mindenre vak voltam, kivéve a zenét. Zehra szépségét jóval később vettem észre, de akkor már régen megszerettem. Különben, a szépség éppen olyan, mint bármelyik más kellemes dolog az életben, az ember tragikus módon, gyorsan megszokja és mindennapivá válik számára.

Öntött mindkettőnknek egy fél pohár bort és megkérdezte:

– Emlékszel a Rejtély című francia filmre?

– Juliette Binoche?

– Igen, ő és Daniel Auteuil. Emlékszel arra a jelenetre, amikor Auteuil végre kideríti, ki küldte neki azokat a videokazettákat, és elmegy, hogy találkozzon az algériaival, vagy ötven év után először. Az algériai megkérdezi Auteuil-t, hogy vannak a szülei, és hozzáteszi: „Jó emberek voltak”. Nekem ez valóban furcsa, mert éppen ezek a jó emberek küldték el az algériait az árvaházba, s nem az az alak, akit Auteuil alakít, mert akkor még kisfiú volt. Még most is kérdem, hogyan lehetséges, hogy az algériai megbocsátott a szülőknek, akiknek nem kellett, és a sorstól meg nem kapott bátyjának meg sohasem?

– Azt akarod mondani – nevettem el magam –, hogy létezik olyan mechanizmus, mely úgy működik, hogy a szüleinknek végül mindent megbocsátunk?

– Remélem, hogy így van, igazán remélem, hogy így van.

A kezeit néztem az asztalon, és arra gondoltam, bár nem akartam kimondani, hogy az Andersen mesével ellentétben, ennek a mesének nem lett jó vége. Ahogyan emlékszem, az algériai, a megdöbbent Auteuil előtt, borotvát vett elő és egy hirtelen mozdulattal elvágta a saját torkát. Egy iszonyú vércsík jelent meg a falon, az algériai teste pedig a hang nélkül a padlóra zuhant. Nem volt itt semmilyen megbocsátás. A büntetés generációról generációra szállt, mindig vérrel megöntözve. Azt akartam mondani, hogy az ember többé sohasem reménykedhet a boldogságban és a megbocsátásban, ha elhagyja a gyerekeit azért, mert valaki észrevette, hogy Macujev valójában napjaink Lisztje. Ám ez az egész biztosan feddésnek tűnt volna. Saša pedig azon az éjjelen úgy nézett ki, mint akit már egy kis feddés is teljesen ledönthet. És ki vagyok én különben, hogy rendre tanítsak bárkit? Egyébként mi a különbség a gyerekek elhagyása és a ránk számító felnőtt emberek elhagyása közt?

– Rettentő bűntudatom van – vallottam be neki. – Érzem, hogy nem jó ez, amit cselekszem, és ami a legrosszabb, azt hiszem, ebben a helyzetben már nincs is lehetőségem bármi jót tenni. Túl messze mentek a dolgok.

– Ó, Mimi – mondta Saša fölkelve az asztaltól –, bennünk a rossz és a jó mindig valahogy össze vannak vegyülve, ahogyan Shakespeare szerzetese is mondja.

És akkor magamra hagyott, én pedig bámulhattam egyedül a sötétségbe.

Mi más lenne az igazság, mint valamelyik törvénye a vágynak

Volt olyan nap, amikor, lustaságunkat legyőzve, autóba ültünk és leereszkedtünk a tengerhez. Találtunk egy kis strandot, a városon kívül, egy sziklát, amely eléggé széles volt ahhoz, hogy négy ember elférjen rajta, és valami utacskát, ami levezetett a vízhez. Kevés barátian kellemes strand volt errefelé. Ám annál több éles szikla, melyek önző módon őrizték a tengert, csak saját maguknak. Két-három olyan helyet mégis ismertünk, melyekről le lehetett jutni a tengerhez, és időnként ezekre a helyekre mentünk, szendvicsekkel, gyümölccsel és borral megrakodva. Dominik mindig elsőnek ugrott a tengerbe, és már úszott is, gyors, erős karcsapásokkal messze, a nyílt tenger felé. Vagy valamerre oldalra úszott el, a parttal párhuzamosan, a sziklákat nézegetve és hosszú időre eltűnve előlünk. A gyönyörű tengeri barlangokról szóló mesékkel tért vissza, a barlangokról, melyekre ráakadt, és melyekre csak ily módon, úszás közben, vagy kis csónakkal lehet rátalálni. Csónakunk nem volt, hát Dominik leírásait hallgattuk minderről.

Azon a napon Zehra Dominikkal együtt ment a vízbe. Azt mondta, szeretné a saját szemeivel látni a barlangot. Néztük őket, amint egymás mellett úsznak, Dominik Zehráéhoz igazította a ritmusát, nem sietett, és akkor mindkettőjük feje eltűnt valahol jobbra, a sziklák mögött.

– Gondolkodtam azon, amit valamelyik éjjel meséltél – mondta Saša. – Arról, hogy nagy bűntudatot érzel.

– Igen, így van. Bár ez ugyanakkor abszurd is. Én valamiféle igazság nyomában indultam el, ugye? Vajon kell-e, hogy bűntudata legyen az embernek, ha a saját igazsága szerint cselekszik?

– Mi más lenne az igazság, ha nem valamelyik törvénye a vágynak? – mondta Saša. – Azt a törvényt sértjük meg, valahányszor megadott normáknak vagy a jó modornak akarunk megfelelni. Egyedül akkor lehetsz bűnös, ha meghátrálsz a vágyad előtt.

– Csodálom, hogy éppen te beszélsz így. Ha nem lennénk ebben a helyzetben, amiben vagyunk, terólad azt gondolnám, hogy középszerű, fegyelmezett és visszafogott életet élsz.

– Hát valamiképp igazad is van. Én valóban úgy élek, mindig úgy éltem, és ez a helyzet, ahogyan te nevezted – itt elnevette magát –, ez a helyzet nem sokat változtat ezen. Én sohasem voltam hajlandó a birtoklás világában élni. Mindig úgy tűnt, hogy az ilyen világ a lelkesedés teljes elvesztését jelentené, az ilyen világ valójában a kasztrációs létet képviselné. Én nem hiszek istenben, de ha hinnék, az én istenem a vágy lenne. Ez az egyetlen, amiben igazán és folyamatosan hinni tudnék.

Akkor fürödtünk egy kicsit, szendvicset ettünk, majd megint fürödtünk, áttelepedtünk a napról az árnyékba és időnként a nyílt tenger felé tekintgettünk, ahol Dominiknak és Zehrának kellett volna megjelenniük.

A nap már közeledett a vonalhoz, ahol a tenger összeért az égbolttal. Úgy tűnt, hogy Saša még ki tudja, milyen sokáig nem fog mondani semmit, vagy mintha nem lett volna tudatában az idő múlásának. Nekem kellett tehát kimondanom, igyekezve, amennyire csak tudtam, hogy ne hangozzék pánikszerűen:

– Saša, neked világos, hogy legalább három órája már, hogy elmentek?

Bólintott. Miféle ember ez, tettem föl magamban a kérdést. Mi van a fejében, hogy ennyire közömbös minden iránt?

– Tán nem történt velük valami rossz, Saša? Talán meg kellene keresnünk őket, vagy valami segítséget hívni. Lehet, hogy megsérült egyikük, talán valahol a vízben vannak és várják, hogy menjünk és mentsük ki őket, talán valami nagy hal támadta meg őket, talán rosszul lett egyikük, talán eltévedtek abban a barlangban, Saša, gyerünk, tegyünk valamit, az istenért...

– Mimi – szakított félbe Saša a mondat közepén –, biztos vagyok benne, hogy nem történt velük semmi rossz.

– Hogy lehetsz ebben olyan biztos?

Nem felelt, hanem elkezdte összeszedni azt a kevés dolgot, melyeket magunkkal hoztunk, a táskát, amiben már nem volt élelem és a napszemüvegeket. A törülközőket a csípőnk köré tekertük, és úgy látszott, hogy indulunk.

– Gyerünk fel az útra, na, gyere utánam!

A kezét nyújtotta, hogy föl tudjak mászni a sziklára és átugorjak néhány éles csúcsot. Kiértünk az útra. Ugyanazon a helyen álltunk, ahol aznap, néhány órája kiszálltunk az autóból. Csakhogy az autó már nem volt ott. Nem volt ott semmi és senki.

– De hogyan...? – teljesen le voltam döbbenve, attól is, amit megértettem, de Saša nyugalmától még inkább. Ő mintha meg se lepődött volna. – Hogy tudtad?

– Már több mint két órával ezelőtt hallottam, ahogy elindul az autója.

– És most mit fogunk csinálni?

Elnevette magát. Vastag szemüvegén át a szemei hatalmasak voltak, és látszott rajtuk, hogy koncentrál.

– Megvárjuk, míg erre jön valaki és elvisz bennünket. Reméljük, még sötétedés előtt, mert különben gyalogolhatunk egy jó nagyot.

Leterítettem a törülközőt a száraz fűre az út mellé és leültem. Különben sem függött már tőlem semmi. Átengedtem Sašának, hogy állítson majd le egy autót, amelyik visszavisz bennünket a villába.

– A vágy törvénye, Mimi. Ennyi. Erről beszéltem neked. Nem szabad haragudnunk az emberekre azért, mert hűek maradnak a vágy törvényéhez.

Valamivel később, jóval a sötétedés előtt megállt egy kombi, amely teli volt vidám fiatalokkal és fölvitt bennünket egészen a villáig. Kérdezték, hová valók vagyunk, jól érezzük-e magunkat a hegyen, mi pedig hagytuk, hadd gondolják, hogy Saša meg én szerelmespár vagyunk. Mégiscsak túl bonyolult lenne, gondoltam, megmagyarázni nekik, hogy is kerültünk ide, az útra, egy szál törülközővel a csípőnk körül.

Mint ahogyan feltételeztük is, amikor bementünk a házba, Dominik és Zehra már nem voltak ott, és a holmijuk nagy része is eltűnt. Egyszerűen elmentek és elhatározták, hogy ezt a nyarat egy másik helyen folytatják majd.

Leültünk a ház elé, némán és mozdulatlanul üldögéltünk, még mindig rajtunk voltak a törülközők, és néztük az üres bejáratot, ahol már nem volt ott Dominik autója. A kilátás azonban széles és tágas volt, s itt volt a Házasságtörők villája, kibérelve még a következő két hónapra, itt volt a bizonytalanság átláthatatlan panorámája, bent pedig a hűtőszekrény, friss zöldséggel tele.

Amikor már egészen besötétedett és felcsillantak alattunk a város fényei, mint ahogy a csillagok is fölöttünk, Saša mintha feléledt volna, mintha egy kis katatóniából tért volna magához.

– Most főzök nekünk egy jó vacsorát, te közben fürödj meg, készíts frizurát magadnak és húzd fel azt a gyönyörű fehér ruhát, amiben olyan elragadóak a melleid.

Bementem a házba, csodálkozva, hogy lehetséges, hogy egyidőben két egészen különböző érzés van bennem. Fájt a lelkem amiatt, ami történt, és örült a lelkem amiatt, ami tudtam, hogy történni fog.

– Mit gondolsz, Saša, egyáltalán létezik olyasmi, hogy lélek?

Hallottam, amint kinyitja a hűtőszekrényt, hogy kivegye az élelmiszereket, a vacsora hozzávalóit. Egy ideig gondolkodott, aztán odakiáltott:

– Hej, ki tudná azt? A lélek valami hipotetikus dolog, a létezését sem bizonyítani nem lehet, sem kétségbe vonni. Ha létezik is, biztos vagyok benne, hogy a lélek természeténél fogva teljesen anarchisztikus.

Lehet, hogy mondott még valamit a lélekről, de azt már nem hallottam. Megengedtem a vizet a kádba és a fehér ruhámra gondoltam, amelyet az első vacsoránkhoz öltök majd magamra.